Az. I. világháborúnak a magyarok vére által áztatott hadszíntereinek nagy részét bejártuk – már amely részeket manapság meg lehet látogatni. A közben készített fényképekkel gazdagított leírást tesszük most közzé:
Egy eredeti fénykép az egyik leghíresebb hadszíntéren, Doberdo mellett.
I. Bevezetés
BevezetésII. Az I. Világháború rövid áttekintése
Az I. Világháború rövid áttekintéseIII. Az I. Világháború első hat hete
(1914 augusztusa – szeptember közepe)
Az I.világháború első hat heteIV. A kezdeti hadműveletek (1914: IV.1.: Marne-i csata, IV.2.: Keleti orosz front, IV.3.: Déli szerb front)
A kezdeti hadműveletekVI. Keleti front — 1914. szeptember – 1915. áprílis
Orosz front – 1914. IX – 1915. IV. A Gorlicei csata (1915. május 2-5.)VI. A Gorlicei csata (1915. május 2-5.)
Keleti front: A Bruszilov-offenzíva és a Kerenszkij-féle támadásVII. Keleti front: A Bruszilov-offenzíva és a Kerenszkij-féle támadás
(1916. nyara – 1917. nyara)
A román front (1916. augusztus 27 – 1917)VIII. A román front (1916. augusztus 27 – 1917)
Olasz frontIX. Az olasz front (1915. május – 1918. október)
A déli (albán, szerb) fronton, a palesztinai és egyéb frontonX. A déli (albán, szerb) fronton, a palesztinai és egyéb fronton
XI. Repülőgépes harcok (főleg az olasz fronton) és tengeri harcok 1917. VIII – 1918XI. Repülőgépes harcok (főleg az olasz fronton) és tengeri harcok 1917. VIII – 1918
I. vh – tartalom
Magyar katonák az I. világháborúban
2023 februárjában kezdem írni, pontosabban átírni ezt az I. világháborús anyagom, amelyet pár éve készítettem. Most már majdnem egy éve folyik az ukrán-orosz háború, amely kapásból két érdekes gondolatot vet föl: egyrészt, mennyire hasonlít állóháborús jellegével ez a háború az I. világháborúhoz. Érdekes átgondolni, hogy akkor és most a nagyon is eltérő színvonalú fegyverek, a hadi műszerek hasonló jelleget adnak a háborúnak. (Valószínűleg akkor is és most is a védelem előnyben van a támadással szemben – eltérően a II. világháborútól, amikor a támadás volt előnyben.)
A másik pedig a háború felszínesebb és mélyebb okainak vizsgálata: az I. világháború győztesei diktátumban mondták ki, hogy az I. világháborúnak, minden szenvedésének oka a németek és szövetségeseik. Azóta sok mindenben módosult és változott ez az egyoldalú verdikt. A jelenlegi egyoldalú ítélet, mégpedig hogy a háborúért mindenben Putyin és az oroszok a felelősök (addig jutva, hogy – kollektív büntetésként még a legnagyobb orosz írókat, zeneszerzőket, művészeket, sportolókat is száműzik!) valószínűleg jelentősen változni fog, azazhogy az ítélet az lesz, hogy az I. világháború kitöréséhez hasonlóan ez is „kollektív munka” volt.
- Bevezetés
Az I. világháborúban Európában a háborús cselekmények következtében 10 millióan haltak meg. Ebből az Osztrák-Magyar Monarchiára 1,1 millió esett. Magyarországra pedig 530 ezer hősi halott jutott ebben a veszteséglistában. (Egyes vélemények szerint 660 ezer.) Emellett 1,4 millió sebesült és 833 ezer hadifogoly.
Ha figyelembe vesszük, hogy az 1910-es népszámlálás szerint Magyarország lakossága 20 millió volt, melynek durván a fele volt magyar nemzetiségű és az egész Monarchia lakosságszáma 50 millió felett állt, azaz a Monarchia összlakosságának körülbelül 37-39 %-a jutott Magyarországra, akkor a hősi halottaink számának aránya jóval a lakossági arányunk fölé emelkedett: 48 % – a %-os arány szerinti 38 % helyett.
Ha pedig a magyar nemzetiség veszteségeit nézzük, azaz 10 millióból körülbelül 270 ezer hősi halott, 700 ezer sebesült, akkor a kettő együtt – olyan 1 millió – a teljes lakosság 10 % esett el vagy sebesült meg. Ez a férfi lakosságot tekintve – mert eltérően a II. világháborútól a közvetlen háborús veszteségek az I. világháborúban a fronton következtek be – 20%, azaz minden ötödik magyar férfi meghalt vagy megsebesült. A gyermekek és öregek nem voltak a fronton, így az adatok még borzasztóbbak: a harcokban az aktív magyar férfilakosság körülbelül harmada sebesült meg vagy halt meg. Minden harmadik férfi!
Miért érte az országot ez a borzalmas veszteség?
Egyrészt, mert része voltunk egy államszövetségnek, amelyik aktívan és passzívan belekeveredett a nagyhatalmi „játékokba”. Mielőtt azonban teljesen elitélnők ezt az államszövetséget, gondoljuk meg, hogy Magyarország 1./ ebben a Dualizmusnak nevezett államszövetségben élte át történelme legviharosabban fejlődő korszakát! 2./ E szövetség nélkül az orosz cárizmus által támogatott pánszláv es ortodox vallás érdekszövetsége feltehetően már korábban rátört volna a történelmi Magyarországra és orosz segítséggel már korábban feldarabolhatta volna.
Másrészt az ország el akarta kerülni a Trianont – amely előre sejthető volt. Így érthető, hogy a magyar egységek a kezdeti „betanulási” időszak utána az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében is a legjobb egységek közé kerülteké
Ezzel kapcsolatban több kérdést kell megvitatni:
A világháború kitörésével általában a világban az Osztrák-Magyar Monarchiát vádolják. Jogosan kérdezhetjük azonban: ha nem lettek volna szövetségi kötődések 1914-ben a világban, a szarajevói válság nem maradt volna-e helyi jelentőségű és vérbe borította volna-e a világot? Az az igazság, hogy minden nagyhatalomnak voltak célkitűzései – még a legkevésbé Ausztria-Magyarországnak -, melyeket a háborúval akart elérni. A háború legmélyebb oka pedig valószínűleg a korábbi világelső Anglia és a feltörekvő Németország flottaépítési vitája volt.
Mikor a német vezetés nem akarta elfogadni, hogy a német flotta alárendelt helyzetben maradjon az angolokéval szemben, Anglia megszervezte az Antantot. Fegyverkezési verseny tört ki, és innentől kezdve a háború kitörésének kérdése a vezérkari főnökségek kezébe került: ki érezte úgy, hogy most még megnyerheti a háborút…
Trianonnal kapcsolatban pedig jogosan lehet felvetni, hogy a szomszédos népeknek szabadságot hozhatott, és hogy már korábban meg kellett volna adni nekik nemcsak az egyéni, hanem a nemzeti egyenlőségi jogokat is. Ez igaz – persze mai szemmel. Igen, meg kellett volna adni. Ugyanakkor azonban az új határok jóval az igazságos vonalakon túl, mindenütt a magyarok kárára húzódnak. A legutóbbi időkig az új országok nem adnak több jogot, mint több, mint száz éve, egykor a Nagymagyarország. A békeszerződésben előírt, a magyar kisebbségeknek adandó autonómiának még a felvetése is szentségtörésnek számít – hovatovább még a mai magyar politikai közvéleményben is!… Végül pedig, ami a legdöntőbb: a békeszerződést Magyarország felé úgy diktálták, hogy nem adták meg az igazságnak leginkább megfelelő népszavazásos döntés jogát. Ettől kezdve mindenképpen a magyarok mellett áll az igazság!
Meg kell említeni a magyar csapatok szereplését. Az osztrák-magyar sereg kb. 20 %-a volt magyar nemzetiségű. Ezek a csapatok az osztrák-magyar sereg legmegbízhatóbb, legkeményebben és néhány eset kivételével a legsikeresebben harcoló egységei voltak. Ezt azonban nehéz közvetlenül látni, mert az egységek általában nem külön szerepeltek, hanem erősen szétszórva az egész hadseregben. Ezért ki kell hangsúlyozni azokat a harctereket, ahol jobban kimutatható a magyarok túlnyomó szerepe (Przemysl, 1914-15 kárpáti téli védelmi harcai, a Limanowai csata, Doberdó, a Karszt északi részének és a Monte San Gabriele védelmének utóharcaiban). Persze a magyarok és például a csehek katonai teljesítésénél figyelembe kell venni az érdekeltséget is: a magyarok a csehekkel ellentétben a győzelemben voltak érdekelve!
Végezetül egy nagyon elgondolkoztató tényt szeretnék megemlíteni. A XVIII. század végétől Európa egyik fő szégyene az volt, hogy a nagy létszámú és történelmű múltú lengyelek országa eltűnt a térképről. És az I. világháború elején Pilsudski vezetésével azok a lengyel hazafiak, akik aztán újjáalakították Lengyelországot, az Osztrák-Magyar Monarchia mellett szervezték meg a légiójukat. Csak a németek viselkedése, majd az orosz bolsevizmus hatalomra kerülése sodorta őket a világháború végén az Antant felé.
Ez az írás nem törekszik történészi, különösen nem hadtörténészi babérokra. Az általános háttér, fő katonai események rövid leírása mellett az egykori naplókból, visszaemlékezésekből életszerűbbé akarja tenni ezt a világégést. A saját leírásokkal pedig kedvet akar ébreszteni az egykori történelmi színterek meglátogatására, melyben a helyek és megközelíthetőségeiknek leírása sokat segíthet.
Ez az írás elsősorban azokkal a frontszakaszokkal foglalkozik, ahol többségben vagy legalábbis nagy arányban harcoltak magyarok, ezért a könyv elején egy rövid összefoglalást adunk a világháború általános menetéről:
II. Az I. Világháború rövid áttekintése
III. Az I. Világháború első hat hete
(1914 augusztusa – szeptember közepe)
Az I. világháború Ausztria-Magyarországnak Szerbia elleni hadüzenetével kezdődött 1914. július 28-án. Még aznap a háború első órájában a belgrádi hídon meghalt az első háborús hős, akit majd még 10 millió követ: egy magyar katona Abádszalókról, Kovács Pál. Az abádszalóki I. világháborús emlékmű alakját róla mintázták.
1914 augusztusának elején három szárazföldi fronton indult el a háború, melyek közt – vezérkarok által hangsúlyozottan elfogadott – sorrend volt. A Schlieffen-terv alapján a németek az első 40 nap végére várták a francia hadsereg összeomlását valahol Párizstól keletre, de Lotharingiától nyugatra. Ennek alapján a keleti frontot alárendelték a nyugatinak – annál is inkább, mert feltételezték az oroszok csak lassabban tudják mozgósítani seregeiket. A déli, a szerbiai hadszíntér még hátrébb volt sorolva.
Ehhez képest meglepő, hogy mind a németek – Kelet-Poroszországban, mind a Monarchia – Nyugat-Galíciában a Visztula és a Bug között a támadva védekezés elvét követte. A sor folytatódik: az osztrák-magyar erők Szerbiában szintén támadással kezdték a háborút.
A vezérkarok terveit azonban az élet felborította. Először is az oroszok a vártnál sokkal gyorsabban tudtak mozgósítani, másrészt a politika is döntően beleszólt az elképzelésekbe: a szövetséges olaszok és románok nem csatlakoztak a központi hatalmakhoz. Ennek következtében például az oroszok 7. hadserege, melyet a románokban nem bízva Besszarábiába rendeltek a román határhoz, felszabadult. A tőle északra elhelyezkedő 8. orosz hadsereg pedig biztosabban támadhatott Galícia központi részei felé.
A központi hatalmak remélték, hogy Törökország és Bulgária csatlakozik hozzájuk, de ez a háború legelején elmaradt. Ekkor úgy hitték, hogy egy katonai siker Szerbiában, hozzásegítené a háborúba való belépésüket. Így inkább megengedték a déli fronton – a kissé kalandor ízű támadást, amely kudarcba is fulladt. Bulgária például csak egy évvel később csatlakozott és ehhez a lépéséhez viszont már nyilván hozzájárult az Antant látványos kudarca a Dardanelláknál.
Az I. Világháború első hat hetének jelentősége részletesebbenIV. A kezdeti hadműveleteket fontossági sorrendjük szerint vesszük sorba.
———-
IV.1.: Az első világháború legfontosabb csatája a Marne-i volt. Méretével is a legnagyobbak közé tartozik (az Antant oldalon 1,1 millió, a németekén pedig kilencszázezer katona küzdött benne!), de jelentőségét tekintve messze a legfontosabb. Itt, a Marne-i csata után és következtében szűnt meg a világháború mozgó jellege és nem is tért vissza. Következtek a lövészárkos állóháború évei, amely anyagháború jelleget vett föl, és mivel az Antant anyagban, létszámban, emberanyagban sokkal a németek és szövetségesi fölött voltak, amelyet csak megnövelt az Egyesült Államok, amely háborúba lépése előtt is az Antantot támogatta, ezért a németek győzelmi reményei egyre jobban elszálltak, egyre inkább egy kedvezményesebb békében reménykedhettek.
A németek – mondhatni váratlanul – vereséget szenvedtek Marne-nál. Ez a vereség abban nyilvánult meg, hogy a németek jobb szárnyuk bekerítése veszélyét kivédendő visszavonultak. Ezt a visszavonulást ideiglenesre tervezték, de miután az Aisne folyó magasabb partjánál beásták magukat, az állóháború elkezdődött.
A csata részleteit lásd:
Marne-i csataSzeptember 9-re a Párizshoz legközelebb harcoló 1. német hadsereg veszélyes helyzetbe került A Brit expediciós erők és két francia hadsereg három oldalról vette körül és a szomszéd 2. német hadseregtől kb. 60 km-es távolságra került. Ebben a helyzetben Moltke vezérkari főnök általános visszavonulást rendelt el. Elszállt a németek nagy álma: villámháborús győzelem a franciák fölött a Schlieffen-terv alapján. És így az ezt követő nagy támadás is, amely az oroszokat érte volna a nyugati német csapatok keletre szállítása után.
Moltke vezérkari főnököt a vereség miatt napokon belül leváltották. Előtte azonban kiadott egy az egész világháborúra döntően kiható utasítást: az Aisne folyó mögé kell visszavonulni és ott védelemre kell magukat beásni. Azaz elkezdődött a frontok állóháborúja. Innentől kezdve a nyugati fronton ez volt a háború típusa. Keleten a mozgóháború továbbtartott – egészen a gorlicei áttörést követő nagy előrenyomulás lezártáig, 1915 szeptemberéig. Azután keleten is – leszámítva a Bruszilov-áttörés nehéz napjait – az állóháború volt a jellemző. Az olasz fronton végig állóháború folyt – eltekintve a caporettói áttörést követő két-három héttől.
———-
A világháború kitörésekor – mint ahogy a világháború nagyobb részében – a fő arcvonalnak a nyugati számított. A IV.2. keleti orosz front bár sokkal hosszabb volt és több katonát is kötött le, mégis másodrendűnek számított. 1914 augusztusában a nyolc német hadseregből csak egy volt a keleti határon, a hat osztrák-magyar hadseregből pedig három vonult fel itt, három viszont a mellék hadszíntér mellék hadszínterén, a szerb határon állt.
Conrad osztrák-magyar vezérkari főnök emlékiratában azt írja, hogy az osztrák-magyar erők tulajdonképpen tudatosan vállalták azt a nehéz szerepet, hogy útját állják a hatalmas orosz gőzhengernek, hogy eközben a németek teljes erejükkel legyőzhessék a franciákat. Mint Conrad írja, a németeknek azonban e helyett csak marne-i vereségüket sikerült elérniük és a nagy bajba került Monarchiának még a kelet-poroszországi nagy győzelmeik után is alig nyújtottak valami minimális segítséget.
Az osztrák-magyar haderő 1914. augusztusának második felében és szeptemberének első felében az úgynevezett galíciai csatában nagyon súlyos vereséget szenvedett az oroszoktól, amelynek számos oka volt. Ezeket csak felsorolom:
az osztrák-magyar diplomácia nem tudta pontosan kiszámítani, hogy az oroszok be fognak-e lépni a háborúba, és ezért erőik nagyobb részét küldték délre Szerbia ellen, ahonnan a vasutak csak nehezen tudták átszállítani őket Galíciába, mikor már nagyon kellettek volna. Az eddig szövetséges Románia nem állt a központi hatalmak mellé, hanem semlegesnek nyilvánította magát. Ez pedig az oroszoknak lehetővé tette, hogy az eredetileg a Románia mellé küldött seregüket onnan Galíciába küldhessék. Az osztrák-magyar és német felderítés súlyos hibája volt, hogy egyrészt nem érzékelték megfelelően, hogy az orosz sereg a japánoktól elszenvedett vereség után gyors fejlesztés alá került, illetve a hadüzenetek előtt már jóval korábban mozgósították az orosz katonaságot. Az 1914. előtti években a magyar parlamentben folyó obstrukciós viták megakadályozták az osztrák-magyar hadsereg fejlesztését, amely így a háború kitörésekor nagy hátrányban volt az oroszokkal szemben.
A Galíciai csata részleteit lásd:
Galíciai csataA szeptember 11-ére kialakult súlyos helyzetet értékelve Conrad vezérkari főnök ezen a napon félbeszakíttatta a 3. és 2. hadsereg északnak irányuló támadását, és elrendelte az általános visszavonulást.
Az 1., 4. és 3. hadsereg – már a mai Lengyelország déli részén – a Wisloka folyó mögé szorult, a 2. hadsereg a Duklai-szorosig hátrált. Galícia nagy része, továbbá egész Bukovina elveszett. Az orosz hadseregnek átengedett területen maradt Ausztria-Magyarország óriási erődje, Przemysl, amelyet szeptember 15-én körül zárt az orosz 3. hadsereg. A Kárpátok hágóit a 2. hadsereg részeivel együtt magyar népfelkelők foglalták el.
A Monarchia hadserege a galíciai csatákban s az azt követő nagy visszavonulásban mintegy 330 000 embert és rengeteg hadianyagot vesztett. Az élőerő-veszteség tetemes részét a fogságba esettek tették ki. A nemzetiségi csapatok, főleg csehek és románok már ekkor is tömegesen álltak át a cári csapatokhoz.
A Galíciai csata résztvevőinek feljegyzései:
Galíciai csata résztvevőinek feljegyzései———-
A IV.3.: déli szerb frontot Conrad azután, hogy biztossá vált, hogy az oroszokkal is háborúznunk kell, mellékhadszíntérnek tekintette. Ezért, mint Potioreknek a déli osztrák-magyar erők főparancsnokának írta, az ő feladata a védelem, annak megakadályozása, hogy a szerbek Magyarországba vagy Boszniába betörhessenek. Az orosz támadás tényéig azonban reménykedett, hogy egyfrontos háborúban legyőzhetjük Szerbiát és erre elegendő három hadsereg. A délen állomásozó 5. és 6. osztrák-magyar hadsereg mellé tehát a Száva-Duna vonalhoz rendelte a másik két hadseregnél erősebb 2.-at.
Potiorek azonban nem tartotta be Conrad utasítását, hogy védelemre szorítkozzék, sőt támadását is olyan irányban indította Bosznia felől, amely a párhuzamos hegyvonulatokra merőleges volt, azaz a támadókra, tehát ránk nézve a legrosszabb irány volt. A legfőbb baj azonban az orosz sereg gyors és sikeres támadása volt Galíciában, amelyhez társult a szerb hadsereg és vezetésének nagy harci tapasztalata (a két balkáni háborún jutottuk túl sukeresen1-2 éve).
Így a háború elején – 1914. augusztusában – az osztrák-magyar hadsereg, még a Galíciai még súlyosabb vereség előtt is egy nagyon katasztrofális vereségbe futott bele, amely a Monarchia tekintélyén is nagy csorbát ejtett.
Az 1914. augusztusi szerbiai vereség részleteit lásd:
Szerbia, 1914. augusztusa Vereség Szerbiától 1914. aug.-dec. – részletesebben és a résztvevők feljegyzéseivelV. Keleti front — 1914. szeptember – 1915. április
Az 1914 augusztus második és szeptember első felében lezajlott nagy galíciai csata különösen nagy veszteségekkel zárult.
Az óriási, mondhatni katasztrofális vereség eredményeképpen a Monarchia kb. 800 ezer embert veszített el halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban. Csapategységek átállásai, a magas hadifogoly szám jelezte, hogy a soknemzetiségű hadseregben emellett komoly nemzeti alapú feszültségek vannak A Monarchia elvesztette Galíciát, a győztes orosz seregek a Kárpátok lábánál állnak. A legnagyobb erődrendszert, Przemysl-t orosz sereg zárta körül – több mint százezer katonát gyűrűbe zárva.
Nyugat felől is rossz hírek jöttek. A németek nem tudták megvalósítani a Schlieffen-tervet, a franciák nemhogy nem kényszerültek térdre, de a Marne-i csata után 1870-et felejtve új öntudatra kaptak. A britek hadserege Franciaországban napról napra erősödött, bár már jelentős szerepet játszottak a marne-i győzelem kicsikarásában is.
1914 szeptemberében a marne-i és galíciai vereség idején – melyekhez csatlakozott a szerbektől elszenvedett szégyenteljes pofon is – az egyetlen vigasztaló az oroszok felett aratott nagy diadal, a tannenbergi győzelem volt. Az orosz hadvezetésre nagy hatással volt ez az ütközet. Valószínűleg a németektől való félelem, az óvatosabbá válás volt az egyik oka annak, hogy nem következett be az oroszoknak a Budapestig való előretörése, amelytől a közvélemény azokban a napokban annyira tartott. Az oroszok ugyanis nem merték fő erőiket a magyar Alföld felé elirányítani, túlságosan eltávolítani, miközben az Oroszországhoz tartozó Lengyelország védtelen maradt volna a németektől. Így az orosz hadvezetés Magyarország helyett Lengyelország felé irányította fő erőit.
A központi hatalmak hadvezetésében kemény viták robbantak ki. Ezek a viták aztán évekig tartottak. Ugyanis a marne-i csata után Moltke helyére kinevezett német fővezér, Falkenhayn mindvégig nyugaton akarta kierőszakolni a győzelmet. Véleménye szerint – nem egészen alaptalanul – a győzelemhez az ellenség fő erőit kell legyőzni, nem pedig a szélen szétforgácsolni az erőket. A másik oldal az osztrák-magyar vezérkari főnök, Conrad volt, aki természetszerűleg haza gondolva keletre akarta csábítani a német főerőket. A keleti front német főparancsnoka, Hindenburg és vezérkari főnöke, Ludendorff – nem egészen érdektelenül – mellé állt. Együtt azt akarták elérni, hogy minél nagyobb német erőket dobjanak át keletre, hogy az oroszokon aratott győzelmekkel külön békét köthessenek az oroszokkal (a II. világháborús Hitlerrel és vezérkarával ellentétben az I. világháborús német hadvezérek nem remélték Oroszország teljes legyőzését annak mérhetetlen távolságait, rossz közlekedési viszonyait figyelembe véve.) Az oroszokkal kötendő külön béke megkötése után együtt és teljes erővel törhetnének a nyugati Antantra. (Kétségtelenül ebben is van logika.) A „keleti párt” azért annyit elért, hogy hadosztályokat dobtak át nyugatról keletre és ezekből a hadosztályokból és a 8. német hadsereg részeiből megszervezték a 9. német hadsereget, melynek főparancsnoka Hindenburg, közvetlen parancsnoka a világháború egyik legsikeresebb hadvezére, Mackensen lett.
A 8. orosz hadsereg rendkívül agilis és tehetséges parancsnoka, az 1916-ban nagyon sikeres offenzívája révén világhírűvé vált Bruszilov azonban az orosz főparancsnokság döntése ellenére nagyon aktív maradt a Kárpátokban: be-betört a szinte védtelen Magyarországba: 1914 szeptember 30-án az oroszok a Vereckei szoroson áthatolva Szolyváig, október 2-án pedig a Tatár-hágón keresztül Máramarosszigetig hatoltak.
1914. szeptember végétől 1915. május elejéig nagyon véres harcok folytak a keleti fronton. A harcok jellege nem volt annyira lövészárkos álló front jellegű, mint a nyugati fronton, a frontvonalak mozgékonyabbak voltak, de nagy összességben nem történt nagy mozgás, kiegyenlíttettebb küzdelem folyt – a Központi hatalmak egyik legnagyobb győzelméig, a Gorlicei áttörésig.
Megnézzük az ennek a korszaknak legnagyobb csatáit:
Pzremysl ostroma (1914. IX. … 1915. III.) (jelentős magyar részvétellel)
PrzemyslVarsó-Ivangorodi hadművelet (1914. IX. 28 – X.)
Varsó-IvangorodThorn (Torun) – Lódz melletti német támadás (1914. XI. 11 – XII. 17.)
Torun-LódzSzurmay Sándor vezette ellentámadás Homonna-Uzsoknál (1914. XI. vége – XII. eleje) (jelentős magyar részvétellel)
Homonna-UzsokLapanov-Limanowai győzelem (jelentős magyar részvétellel)
Limanowai nagy győzelemA nagy téli csata a Kárpátokban (1914/1915 tele) (jelentős magyar részvétellel)
Nagy téli Kárpáti csata (1914/15)Sikertelen kísérlet Przemysl felszabadítására, ugyanakkor jelenős német győzelem északon, Augustównál)
Przemysli kudarc, német siker AugustównálPélda egy lokálisabb jellegű, de véres harcra: a Telepóci csata (1915. IV.) (jelentős magyar részvétellel) (amely elterelte az oroszok figyelmét a Gorlicei átörés előkészítéséről)
Telepóci csataVI. a gorlicei csata és következményei
(1915. május 2-5.)
A központi hatalmak fő hadvezetésben ismét viták folytak: ismét Falkenhayn ellenében Conrad, Hindenburg és Ludendorff érvelt, hogy a támadások súlyát keletre kell áthelyezni. Míg nyugaton védelembe húzódnak, keleten kicsikarják az orosz ellenében – legalább a különbékét és ezáltal az olaszokat is visszatartják a háborúba való belépéstől. Egyik sem sikerült. 1915. május 2-4-én ugyan áttörték az orosz frontot, szeptemberig messze Volhiniáig, Fehéroroszországig nyomultak, azaz stratégiai jellegű volt a győzelem, de az oroszok nem kértek különbékét és az olaszok is megtámadtak bennüket.
De nézzük meg röviden, mit is jelent ez a fenti „ugyan”. A keleti fronton 1,8 millió orosz katonával szemben a központi hatalmak 1,3 millió katonája állt, de itt Gorlicénél, a tervezett áttörés színhelyén fordított volt az arány: 219 ezer orosszal szemben 357 ezer katona sorakozott fel. A tüzérségnél még nagyobb volt a különbség.
Az áttörésben a 9. német hadsereg és a 4. osztrák-magyar hadsereg állt fel. Az áttörés vezénylő vezére a már megismert Mackensen, a 9. német hadsereg főparancsnoka volt. Őt azonban az osztrák-magyar vezérkari főnök, Conrad alá helyezték.
Az osztrák-magyar és német seregrészek felállása a Gorlicei áttörés előestéjén
Már jó ideje gyűjtötték a csapatokat, szállították az anyagot. Természetesen minden módon rejteni akarták ezt a tevékenységet az oroszok elől. Egy félrevezető „trükkről” Szurmay Sánsor altábornagy emlékezik meg:
„1915. április vége felé Von Linsingen német tábornok, akkori hadseregparancsnokom szemlén volt az Ungvölgyében és ekkor közölte velem, hogy az oroszokat egy másik frontrészen a közeljövőben megtámadjuk, ezért le kell őket kötni itt is, nehogy erőket vonhassanak el oda, ahol a támadást most előkészítik (Gorlicénél). E célból küld hozzám egy század német gránátost, azt tegyem be, hol itt, hol másutt a frontomon, hogy az oroszok – látva őket – azt a benyomást nyerjék, mintha német erősítések érkeztek volna ide és itt készülünk támadásra.
– Sokkal egyszerűbben érhetjük el ezt a célt – feleltem én önérzetesen. – Tessék nekem csak 50 darab német sisakot küldeni. Azokat az én legénységem az egész frontomon szorgalmasan fogja mutogatni az ellenségnek.
Linsingen nagy örömmel fogadta javaslatomat, elküldte a sisakokat és magyar legénységem – kioktatva e játék céljáról – kitűnően mulatott a német sisakokkal a fején.”
Mikor 2013 telén komolyabban érdeklődni kezdtem a Gorlicei csata felől, meglepve vettem észre, hogy nagyon kevés anyag található a csatáról az úgynevezett „I. világháború” összefoglalókban. Még a híres hadtörténész Keegan-nél sem. Az itt található szövegekből egyszerűen nem tudtam megállapítani, hogy a nagy áttörés hol is történt. Utánanéztem az interneten akkor található anyagon, egész pontos leírást itt sem találtam. A lengyelek tiszteletreméltó haditemető gondozó szervezete segített a legtöbbet. Példás rendben, sorszámozva találtam meg a Gorlice környéki temetőket. Ezeket aztán az adott azonosítószámaikkal felvittem térképre, és így kirajzolódott a Gorlicei csata fővonala, amely Gorlicén húzódott keresztül északnyugat-délkeleti irányban. A temetők közt a legnagyobb méretű a 123-as és mellette a kissé kisebb 120-as. Mikor a helyszínt bejártuk, szomorúan állapítottuk meg, hogy a 120-as teljesen magyar haditemető, míg a 123-ason is a magyar a legtöbb sír. Mint utólag kiderült a 123-as helyezkedik el az áttörés gyújtópontjában, a 449 méteres Pustki hegyen.
Szintén utólag megismertem egy tanulmányt, melynek szerzője tüzértisztként harcolta végig a nagy csatát (Riedl Lajos: A cs. és kir. VI. hadtest a Gorlicei áttörési csatában 1915. május 2-án (Bp, 1928)). Ennek elolvasása, térképeinek áttanulmányozása teljesen megváltoztatta képemet a nagy csatáról és a magyaroknak benne játszott szerepéről. Az áttörés részletes leírásában Riedl Lajos munkáját követtem.
Nézzük először a Gorlicei csatával kapcsolatos további mellékelt térképeket.
A Gorlicei csata 1. térképen a központi hatalmak seregrészeinek felállítása látszik (ld. korábban). Magának a csatának ötlete és fő terveinek kidolgozása Conrad osztrák-magyar vezérkari főnökének érdeme. Ő volt a csata idején a főparancsnok, a közvetlen áttörést végző 11. német hadsereg vezetőjévé azonban Mackensen porosz tábornokot nevezték ki. A csata idejére a VI. osztrák-magyar (kassai) hadtestet a 11. német hadsereg alá osztották be – és a legveszélyeztetettebb helyre, az áttörési pontra, a Pustki-hegyhez helyezték, ahol a legtöbb veszteség volt várható! Az áttörés sikerében három elem volt döntően fontos:
1. sikerült az oroszok teljes meglepése,
2. a nyugaton kifejlesztett rendkívüli német tűzerő, tüzérség döntően demoralizálta, felőrőlte az első vonalban levő orosz csapatokat,
3. a tényleges áttörést végző VI. (kassai) osztrák-magyar hadtest különleges bátorsága, elszántsága, akiknek a harc közben még mindkét oldalon ki kellett segíteniük megroggyant német szomszédaikat is.
1915. május 2-án reggel 6 és 10 között a német tüzérség minden korábbinál erősebb tüzet zúdított a szemközti orosz állásokra. Az ellenséges Pustki-állás áttekinthetetlen füstben és tűzben állott. Ez, az akkor még szokatlan látvány a rohamozó csapatok bizalmát emelte. Pontosan 10 órakor a tüzérség és aknavetők tüzét a hadsereg egész arcvonalán az ellenség felé hátrafektették.
A 39. gyalog hadosztály arcvonalából történt megfigyelés szerint a Pustkira irányított tűznek oly megrendítő hatása volt, hogy a védők minden szünetben kiugráltak az árkokból és csapatosan szaladtak el. Ellenben a Pustki mögött kissé magasabb Wiatrowkin levő fedezékre s attól északra szomszédos orosz vonalakra a tűzhatás nem volt megfelelő, mert a mély orosz árkok kárt nem szenvedtek.
Luzna – 123-as haditemető (Pustki, központi hatalmak)
Báró Arz vezérezredes írta: „A VI. hadtestnek jutott az a nehéz feladat, hogy Gorlicéhoz közel fekvő és erősen kiépített Pustki magaslatot, a ellenséges felállításnak ezt a kulcspontját megrohanja. … Hatalmas füst- és porfellegek szálltak fel s csakhamar eltűnt a Pustki hegy szemeink elől. A mennydörgő robaj azt a hitet keltette, mintha egy vulkánkitörés volna előttünk. Nekünk osztrák-magyaroknak, oly kis számú és többnyire lőszerhiánnyal küzdő tüzérségünkkel, ez a látvány akkor még új volt!”
Amikor a tüzérség 10 órakor tüzét hátra helyezte, az ugrásra készen váró gyalogság a hadsereg egész arcvonalán az ellenségre vetette magát.
1915 május 2 reggel 6 – 10 óra – a támadás előtti felállás
A 12. gyaloghadosztálynál Metz tábornok rohamozó csapatai – anélkül, hogy jóformán egyetlen puskalövést kaptak volna – a legcsekélyebb veszteséggel egyhuzamban átgázolták a sok helyen teljesen lesülyesztett, szilánkállóan befedett, igen mély első két árkot; 10 óra 15’-kor érték el az utóbbit és megkezdték a felkapaszkodást a meredek hegyoldalon. Itt azonban mind hatalmasabb orosz ellentámadásokra bukkantak, amelyeket pontos tüzérségi támogatás hiányában egyre érezhetőbb veszteséggel magoknak kellett közelharcban visszaverniök.
A Metz-csoport tüzérségi parancsnokának május 2-ra kiadott intézkedéseiben el volt rendelve, hogy a vadászlövegek fogatai olyan módon legyenek készen, hogy a löveg az első lehetséges alkalommal előre vágtasson. Ez új volt és ennek segítségével a tüzérség sokkal hatásosabban tudta támogatni tüzével a támadó egységeket.
Közben a 39. honvéd hadosztály is lendületesen tört az orosz állásokra, de itt hamarosan kiderült, hogy az orosz ellenállás nem tört meg és rövidesen állóharc alakult ki. A derék honvédek mindazonáltal az egész harcvonalon ismételt nekifutásokkal igyekeztek az ellenséges árkokhoz közelebb férkőzni.
Ezalatt a Metz-rohamcsoport ékje, bár állandó ellentámadásokkal fékezve, mégis folytonosan előrehatolt a 449 méteres tetőre és azt első vonalával 10 óra 45 perckor el is érte. Itt azonban a támadás megmerevedni látszott. Az előrenyomult 56. gyalogezred balszárnyát a Wiatrowki magaslat veszélyeztette. Ekkor itt négy zászlóaljból kialakították az úgynevezett Mollináry ezredes csoportját, amelynek célja a Wiatrowki elfoglalása volt, amelyet rögtön el is kezdtek.
A Gorlicei csata – 1915 május 2. 11 óra 30 perckor
Közben azonban az osztrák-magyar VI. hadtest jobb szomszédja, a német 81. tartalékos hadosztály bajba került, ezért Metz tábornoknak gondoskodnia kellett arról is, hogy jobbra a Kamieniec erdőt is megtámadja és így segítsen a németeknek.
A harchelyzetet ekkor (11 óra 30’) a következő mellékelt térkép mutatja be.
Miközben 11 ó 30’ után a Kamieniec erdőben sikert értek el, a Mollinary-csoport támadása a Wiatrowki magaslat ellen elakadt. Ezalatt tőlük kissé nyugatra a 39. honvéd hadosztály 9. honvéd gyalogezrede betört az első ellenséges állásba. Molnár tábornok dandárának támadása szintén megcélozta a Wiatrowki magaslatot, de a célt ők sem érték el.
A Pustkitól keletre az orosz ellentámadások déltől fogva erősebbekké váltak. Látszólag az oroszok tartalékos 123. ezrede lépett működésbe.
A 39. honvéd hadosztálytól északnyugatra, Staszkowkánál felerősődtek a harcok. A német Gárda hadtest tűzérségi támogatást kért a VI. hadtesttől. Később a 39-esek segítségével foglalták el Staszkowkát.
A döntő támadás Wiatrowki elfoglalására 16 és 18 óra között a Molnár-dandár végezte, melyet jobb oldalról a Mollináry-csoport támogatott. A támadás ezúttal sikeres volt.
A Gorlicei csata – 1915 május 2. este
Az oroszok minden tereptárgyba belekapaszkodva és a késő éjszakáig ellentállva, az egész arcvonalon lassan visszavonultak; saját csapataink mindenütt követték őket. Messze körletben égő falvak jelezték az ellenség általános visszavonulását.
A Pustki és Wiatrowki elfoglalásával megtörtént az orosz arcvonal áttörése!
Az elkövetkező három nap során az áttörést kiszélesítették és stratégiai jellegű győzelemmé fokozták az elkövetkező hetekben, bár az oroszok nem kértek különbékét és az olaszok sem rettentek vissza attól, hogy Ausztria-Magyarországnak hadat üzenjenek.
Bruszilov véleménye (az emlékiratában): A 3. hadsereg arcvonalának áttöréséért semmi felelősség nem terhelheti Radko-Dmitrijevet, a hadsereg parancsnokát, az egész felelősség Ivanovra hárul. De a hadsereg módfelett rendezetlen és tervszerűtlen visszavonulásáért Radko-Dmitrijev is felelős. Jól tudta, hogy az ellenség csapást készít elő, tudta, hol kerül sor rá. Tisztában volt azzal is, hogy semmi erősítést nem kapott, következésképpen nem tud sikeresen szembeszállni a rohammal. Ezért – megítélésem szerint – idejében intézkednie kellett volna, hogy a fenyegetett pontra összegyűjtse hadseregének összes lehetséges tartalékát, és egyúttal pontos parancsokat adjon valamennyi csapatának arra vonatkozóan, hogy szükség esetén milyen rendben, milyen irányban vonuljanak vissza, milyen vonalakon kell megállniuk és újból megvetniük a lábukat, hogy a lehetőséghez mérten lelassítsák az ellenség előnyomulását. Vagyis: tervszerűen, teljes rendben kellett volna végrehajtania csapatai visszavonulását. Ennek érdekében idejében, kapkodás nélkül hátra kellett volna telepítenie valamennyi hadtápintézményét, idejében gondoskodnia kellett volna erődítmények építéséről a kijelölt terepszakaszokon. Idejében kellőképpen kiépítteti a technikai híradószolgálatot, ami nélkül lehetetlen irányítani a hadsereget. Ezzel szemben ő maga rohangászott automobilon egyik egységtől a másikhoz, összekötőkként szétküldte segédtisztjeit, akik – mint szemtanúk elmondták – az ő nevében közvetlen feletteseiket megkerülve parancsokat osztogattak a csapatok parancsnokainak. ráadásul ezek a parancsok gyakran ellentmondásosak voltak. Érthető, hogy a csapatok ilyetén irányítása csak fokozta a káoszt, és a visszavonulás során a zűrzavar nem annyira a vereség miatt öltött grandiózus méreteket, mint inkább azért mert a legkülönbözőbb szintű parancsnokok vesztették el a fejüket. Nem irányította őket egységes akarat, nem tudták, mit tegyenek, és azt sem tudták, mit tesznek a szomszédjaik. A körülmények összességének következménye nem is lehetett más, mint katasztrófa.”
Keleti front: A Gorlicei csatától a Bruszilov-offenzíváig
(1915. május – 1916. június
Egy áttörés ritkán volt ennyire sikeres. Mondhatjuk, hogy a Gorlicei áttörés volt a legnagyobb áttörés az I. világháborúban, még a Caporettóinál is nagyobb.
A Gorlicei áttörés után következő négy és fél hónap a sikerek sorozata volt a megrendült orosz hadsereggel szemben. A legfontosabb városok elfoglalásának dátumait a korábban mellékelt térkép jelzi.
A Gorlicei csata eredményeképpen 1915 szeptemberéig elfoglalt területek
A harcok azonban közben továbbra is kemények voltak. Számos hőstett történt, csak most már nem a védekezésben, hanem a támadásban. A Katonahőseink alapján idézek néhány hőstettet ezekből a harcokból:
„A győztes Gorlice-i csatát követő és Lemberg visszafoglalását célzó hadműveleteink alatt, Molnár János, a kaposvári császári és királyi 44. gyalogezred tizedese pompásan sikerült vállalkozást hajtott végre. Önként jelentkezett harcjárőrbe, amellyel igen ügyesen nyomon követte a hátráló oroszokat. Útja alatt egy nagyobb osztagra bukkant, amely biztosítás nélkül pihent. Ekkor úgy határozott, hogy tűzzel rajtaüt az ellenségen. Mivel azonban járőrét gyengének találta a vállalkozás végrehajtásához, magához vonta a közelében tartózkodó másik harcjárőrt, úgyhogy összesen nyolc puskással rendelkezett. Ezekkel azután három oldalról meglepve, igen hatásos tűz alá vette az oroszokat, akik rövid ellenállás után megadták magukat. Vállalkozása eredményeként 100 foglyot ejtett. Példás elszántsággal és kiváló ügyességgel véghezvitt haditettét az Arany Vitézségi Éremmel jutalmazták.”
„Kiválóan bátor és elszánt magatartást tanúsított Kósa István, az eperjesi császári és királyi 32. tábori vadászzászlóalj vadásza. Abba a járőrbe volt beosztva, amelynek a kelet-galíciai Halicstól délre, a Dnyeszteren kellett átjutnia, hogy a túlsó parton folytathassa a felderítést. A folyóhoz érve a túlsó parton csónakot láttak, amelynek kézre kerítése céljából Kósa vadász átúszott a folyón. Ekkor azonban oly heves tűz alá vették a parton biztosító oroszok, hogy kétszer is vissza kellett fordulnia. Élete veszélyeztetésével nem törődve, harmadszor is megkísérelte a csónak elérését, ami alatt azonban súlyosan megsebesült, de a csónakot áthozta.”
„Merész és ügyes vállalkozást hajtott végre Lázár István, a pécsi 19. honvéd gyalogezred szakaszvezetője. A kelet-galiciai Firlejówka körüli harcaink alatt foglyok vallomásaiból megtudta, hogy az oroszok a község egy közeli házában lőszerraktárt létesítettek. Erre nyomban elhatározta, hogy elpusztítja az ellenség utánpótlása szempontjából fontos épületet. E célból a sötétség leple alatt átúszott a Gnila Lipa folyó túlsó partjára, ahol a legközelebbi szalmafedelű házat felgyújtotta. A tűz csakhamar a szomszédos házakra is átterjedt, és többek között azt a házat is felgyújtotta, amelyben a lőszerraktár volt. Az utóbbi azután a levegőbe is repült. Amikor pedig ez bekövetkezett, Lázár szakaszvezető visszaúszott az innenső partra, ahol a saját kezdeményezéséből végrehajtott vállalkozását megjelentette.”
A következő hőstett az Aranyos Lipa mellett történt 1915 szeptemberében. Ott, ahol egy évvel és egy kissé korábban elkezdődtek a galíciai harcok.
„A Zlota-Lipa-i áttörést követő időben a 101. közös gyalogezred állandóan a visszavonuló oroszok nyomában volt és Galícia határán túl üldözte őket. 1915. szeptember 13-án az oroszok ellentámadásba kezdtek. Az általános harchelyzet következtében az ezrednek vissza kellett vonulnia. A vele szomszédos csapatok annyira szétszóródtak, hogy az arcvonal folytonossága megszakadt. Az így keletkezett résen egy orosz lovas osztag betört arcvonalunk mögé és szörnyű kaszabolást vitt véghez. A betört lovasok visszatérésének megakadályozására Tusják őrmestert küldték ki. Tusják nekitámadt a lovasoknak. A vitéz 101-esek bámulatos hidegvérrel vették fel a harcot, eszeveszett tüzeléssel fogadták az ellenséges lovasokat s még akkor is lőttek, midőn azok már alig pár lépésnyire voltak. Szörnyű pusztítást végzett tüzelésük az orosz lovasokban. Az ádáz küzdelemben a vakmerő lovas osztag teljesen megsemmisült.”
A Gorlicét követő sikeres napokban a németek újabb támadást indítottak Kelet-Poroszországból. Ezúttal mélyen benyomultak az akkor Kurlandnak nevezett ma Litvániához tartozó területekre.
A keleti fronton az előrenyomulás 1915 szeptemberéig tartott. A következő mellékelt térkép jelzi az elért vonalat, szélső helységeket. Ezután a front itt állt az 1916-os Bruszilov-féle offenzíváig. A németek fő figyelme – Falkenhayn kívánságának megfelelően nyugatra terelődött ismét. Hiszen hivatkozhatott arra, hogy a sikerek ellenére az oroszok nem kértek külön békét, a döntést mégis csak nyugaton, az erősebb ellenfél ellenében kell elérni. Következhetett hát a verduni pokol.
Az oroszok – hasonlóan mint 1610 körül a lengyelek, 1708-ban XII. Károly svéd király vagy 1812-ben Napóleon (később pedig Hitler) ellenében – építhettek végtelen birodalmukra, az ellenfél utánpótlási vonalainak megnövekedésében, kifáradásában. Most is visszavonultak a Pripjaty mocsarak felé, hogy a nagy úttalan menetelésektől kifáradt, utánpótlási gondokkal gyötört ellenféllel szemben a siker reményével vegyék föl a harcot. Így eszükbe se jutott a különbéke. Ezúttal azonban egy nem várt jelenség – az orosz nép kifáradása, mely a bolsevizmus karjaiba kergette az óriás birodalmat – felülírta a cári orosz vezetés számításait.
A Gorlice utáni sikerek egy epizódja: Placzkowice
PlaczkowiceVII. Keleti front: A Bruszilov-offenzíva és a Kerenszkij-féle támadás
(1916. nyara – 1917. nyara)
A különleges harci cselekmények talán legnagyobb „sztárja” Poppr Emil volt, aki a 83-as gyalogezredben tartalékos hadapródként kezdett Kelet-Galíciában. Esetleg ilyen esetekben, mikor az emberek saját életükkel játszottak, bizonyára nem helyes a sztár szó használata, ahogy egyébként a repülőknél sem az ász szó, de mégis csak jelezni kell, hogy egy-egy személy különlegesen erős idegzettel – és szerencsével – rendelkezve tényleg különleges teljesítményekre, hőstettekre volt képes. Ilyen ember volt, ahogy látni fogjuk Poppr Emil.
1916. január 11-én Poppr Emil, a szombathelyi 83. gyalogezred tartalékos hadapródja embereivel előrekúszott az orosz őrsig és az őrsöt váltásakor foglyul ejtette, majd kihallgatásra vitte.
A következő alkalom, amikor ismét Poppr Emillel találkozunk 1916. április 12. Ekkor már hadapród. Ismét az volt a feladata, hogy információszerzés végett foglyot ejtsen. Most is egy orosz tábori őrsöt rohamoztk meg.
A következő eset Tarnopol mellett esett meg.
Horváth Győző, a brassói 24. honvéd gyalogezred főhadnagya, mint az egyik géppuskaosztag parancsnoka Tarnopol mellett 1916. január 9-én különösen sikeresen irányította osztagát. Pusztító tüzük hatására egy nagyon erős orosz támadás omlott össze.
1916 elején már megjelennek a romló ellátásról szóló híradások: az egyik ezrednél a kiszállított vadonatúj csizmák talpa kéregpapírból volt készítve.
Magyar csapatok Varsó mellett is harcoltak. Itt 1916 márciusában az oroszok veszélyesen közel voltak a magyar arcvonalhoz. 30 önként jelentkező ember egy hajnalban észrevétlenül az orosz vonal mellé kúsztak. Kétszáz meglepett orosz adta meg magát három géppuskával ennek a 30 magyarnak.
A Luck-i áttörést követő napokban Horváth József, a soproni 18. honvéd gyalogezred századosa a visszavonulásra parancsban kijelölt nyílt terep veszélyei helyett a védelmi árokban való maradást választotta. Majd mikor odaértek az előrenyomuló oroszok, hirtelen rájuk tört. Az oroszok rövid megzavarodását kihasználva sikerült veszteség nélkül visszavonulnia századával együtt.
A keleti fronton még két jelentős offenzíva zajlott le: 1916 nyarán a Bruszilov-offenzíva, melynek fő támadási irányát a mellékelt térkép jelzi, 1917 júliusában pedig az ún. Kerenszkij-féle támadás. A Bruszilov-féle támadás az összeomlás szélére sodorta az osztrák-magyar hadsereget. Ekkor tényleg csak a német segítség mentette meg. Egy évvel később – már az 1917 februári forradalom után – a Kerenszkij-féle támadás – melynek fővezére egyébként szintén Bruszilov volt – nem jelentett ilyen veszélyt. A Dél-Galíciában és Bukovinában indított támadás két hét után összeomlott és a központi hatalmak sikeres ellentámadásba kezdtek. Ekkor az orosz hadsereg már sokkal kevésbé volt ellátva, a katonák fegyelme is erősen fellazult. Közeledett 1917. november 7 (akkor ott még október 25-e), a bolsevikok uralomra kerülése.
1916 június 4-én indította el Bruszilov a róla elnevezett óriási és sikeres offenzívát
Koch Rudolf tüzér naplójával a háború első napjaiban Szerbiában találkoztunk, majd a Kárpátokban és annak északi előterében vívott küzdelmekben, fáradtságos meneteléseinél.
Naplóját egészen a Bruszilov-féle nagy támadásig vezette. Aztán valamiért hirtelen befejezte. Nem esett el, a világháború után még évtizedekig élt.
Mikor újra találkozunk vele és ütegével, 1916 májusában valahol Tarnopol környékén helyezkedett a frontszakaszuk. Ők, mint tüzérek kissé hátrább. Mivel már több hónapos – 1915 szeptembere óta 8-9 hónapos állóháborúban éltek. Így különleges védőkörzeteket alakítottak ki, amely már kezdett a békebeli életre emlékeztetni. Koch Rudolf következő naplórészlete ezt írja le:
„Ilyen körülmények között 2 hét alatt megépült a legszebb ütegállásunk, melyet valaha is csináltunk a háború alatt. Jártak is csodájára messze tájról. Röviden le is írom, hogy is nézett ki. Annyit írhatnék feleletül, hogy sehogy sem, mert valóban ha egy idegen oda vetődött az üteg helyére, nem látott semmit, csak egy füves domboldalt és nem is sejthette, hogy alatta, a föld mélyén egy hadi üteg cca 50 számú legénysége, 6 óriási ágyú és rengeteg muníció van[ … ]
Az egyes fedezékek 4 1/2 m mélyre voltak a talajba beásva, a falak gerendákkal kipócolva és deszkával kirakva, a fedezékek plafonja vastag pallódeszka volt, amelyre 2 1/2 m vastagon borul a föld, mely a fedezékek felett a földfelszínévei egy magasságban töltötte el a kiemelt gödröket. Az ágyúk az előre lejtős domboldalba voltak 2 m mélyen le- süllyesztve, felettük vastag pallódeszka tető, amely egy szintbe volt a földdel és vastagon volt. takarva földdel. A muníciós pince 6 m mély volt, betonnal víztelenítve és egy elmés szerkezetű liften lehetett a nehéz lőszeres ládákat belőle felhúzni. A lőszer tartalékon kívül minden ágyú mellett volt egy hullámlemezzel fedett és 3 m. földréteggel védett kézi lő– szerraktár s az összes ágyúkat, valamint a fedezékeket 3 m mély folyosók kötötték össze, amelyek szintén fedve voltak vesszőből font kosárral, hogy a repülőgépekről észrevehetetlenek legyenek. –
…
Mindez gyönyörű szép volt, nem azonban az oroszok viselkedése, akik a legélénkebb harci tevékenységet fejtették ki előttünk és éjszakáról éjszakára ásták előre magukat, úgy hogy május utolsó napján már alig 60 méterre állott a két gyalogsági vonal egymástól. Ez a lázas tevékenység közeli támadásra vallott, amit valószínűvé tett a tüzérségünk növekedő munkája is. Mind sűrűbb lett a tüzérségi tűz, amely az eddig csendes falunkat sem kímélte már és sokszor ijesztette meg jámbor tiszti szolgáinkat és lovászainkat.”
Hát ez valóban a közeledő veszélyre figyelmeztetett. Bruszilov emlékiratában bizony ír erről:
„A gyalogosegységek sok helyen jóval a roham előtt elkezdték az ellenség megközelítését. Éjszakánként 100-200 lépést előbbre lopóztak a közlekedőárkokban, és lövészárkokat ástak, befedték őket szögesdrótos keretekkel. A kiszemelt arcvonalszakaszokon így lövészárkaink fokozatosan annyira megközelítették az ellenséget, hogy a tereptől függően mindössze 200-300 lépésre voltak az osztrák-német csapatok állásaitól. Annak érdekében, hogy a roham könnyebb legyen, és a tartalékok rejtve helyezkedhessenek el, ezekben a megindulási hídfőkben több párhuzamos lövészárkot ástak, amelyeket ugyancsak közlekedőárkok kötöttek össze.
Csak a támadás kezdete előtt néhány nappal – az éj leple alatt, észrevétlenül – vittük a peremvonalba a rohamra induló csapatokat, és állítottuk fel gondosan álcázva a tüzérséget a kijelölt tüzelőállásokban, amelyekből gondosan belőtte a kiszemelt célokat. Nagy figyelmet fordítottunk rá, hogy a gyalogság szoros és szakadatlan kapcsolatban legyen a tüzérséggel. Amíg a támadás előkészítése, ez a rendkívül nehéz és aprólékos munka folyt, magam is gyakran jártam a csapatoknál, s kiküldtem Klembovszkij tábornokot, a törzs főnökét, valamint a vezérkar és a fronttörzs néhány más tisztjét is, hogy ellenőrizzék a munkálatok menetét és az ellenségről szerzett értesüléseket.”
1916 tavaszán az orosz sereget három hadseregcsoportra osztották: Északi, Nyugati és Délire. A Délit vezető Bruszilovon kívül még Ewert és Kuropatkin volt hadseregcsoport-parancsnok. A legfőbb parancsnok pedig Alekszejev volt. Éles vitában voltak a vezetők. Bruszilov a mellett kardoskodott, hogy egyszerre sok helyen kell támadni és nemcsak megzavaró látszattámadásokat. A másik három élesen a koncentrált támadás mellett állt. Később Bruszilov emlékiratában utalt arra, hogy ezt a vitát a gyakorlatban ellenőrízhették. Ewert koncentrált támadása Baranovicsinél kudarcba fulladt, míg ő milyen sikeres volt.
Az eredeti elképzelés szerint Bruszilov támadása csak látszattámadás lett volna, Ewertnél északon lett volna az igazi. Bruszilov támadása azonban túlságosan jól sikerült, úgyhogy megerősítették hadseregcsoportját.
Bruszilov a sikert arra építette, hogy észrevették, az ellenfél sorai nagyon megritkultak: a németeket Verdunbe, az osztrák-magyar katonákat pedig Asiagóba szállították el titokban. Azazhogy csak akarták titokban. Túlságosan bíztak a megerősített frontvonalakban, a felépült erődítésekben.
Így Bruszilov nagyon tudatosan készült a támadásra: a tüzérségnek nagyon pontos, a gyalogsággal együttműködő képességet kellett elsajátítania, a gyalogságot a már említett óvatos éjszakai ásásokra késztették.
Az 1916 júnus 4-i hatalmas erejű támadás egy pontján a kritikus órák leírására visszatérünk Koch Rudolfhoz:
„Június 4-én
hajnalban azután be is ütött a krach. Egy szörnyű nyugtalan éjszaka után, reggel 3-kor mintha a pokol szabadult volna el, megszólaltak az oroszok soha nem képzelt számú ágyúi. Az első vonalunk pillanatok alatt egy sűrű füstfelhőbe borult a rettentő pergőtűztől. Egy pillanatig nem szünetelt a robbanások iszonyatos moraja és rövidesen megindult a sebesültek szomorú „processio-ja” visszafele. 7 óra fele sűrűn kezdte az orosz a falu lövését. Lovaink felett és között egyre-másra robbantak a srapnelek és csakhamar sebesült állatok és emberek jajjától volt hangos a Parkplatzunk. Ütegparancsnokunk elrendelte, hogy az összes lovak és a tiszti konyha azonnal menjenek lőtávolon kívül, csakis az ágyúk fogatjai maradtak helyükön, ahova szerencsére nem is esett lövés.”
Bruszilov emlékiratában a következőképpen összegzi offenzívája eredményét:
„Október végén lényegében véget értek az 1916-os hadműveletek. A támadás napjától, május 20-tól (Bruszilov az ortodox naptárban gondolkodott) november l-ig a Délnyugati Front több mint 450 000 tisztet és katonát ejtett foglyul, vagyis annyit, amennyi ellenséges csapat – a rendelkezésünkre álló meglehetősen pontos adatok szerint – a támadás kezdetén velem szemben állt. Ugyanez idő alatt az ellenség több mint 1 500 000 halottat és sebesültet vesztett. Ennek ellenére novemberben több mint egymillió osztrák, német és török állt a frontommal szemben. Tehát a kezdeti 450 000 emberen kívül, más frontokról több mint 2 500 000 harcost dobtak át ellenem. Világos ebből, ha a többi front is megmozdul, és nem engedi meg a csapatok átdobását a rám bízott hadseregek ellen, minden lehetőségem meglett volna rá, hogy messze nyugatra előnyomuljak, és erőteljes befolyást gyakoroljak mind hadászatilag, mind harcászatilag a Nyugati Frontunkkal szemben álló ellenségre. Ha a három frontunk közös erővel hatott volna az ellenségre, minden lehetőségünk meglett volna rá – annak ellenére is, hogy az osztrák-német csapatoknál jóval kevesebb műszaki eszközünk volt -, hogy valamennyi hadseregüket messze visszavessük nyugatra. Köztudott, hogy a visszavonuló csapatok elcsüggednek, fegyelmük meglazul, és bajosan lehet megmondani, hol és hogyan állnak meg, s mennyire lesznek rendezettek a soraik. Okunk lett volna feltételezésre, hogy egész frontunkon döntő fordulat következik be javunkra, győzni fogunk, és nagy valószínűsége lett volna annak, hogy kevesebb áldozattal közelebb hozzuk a háború végét.”
Lehet, hogy igaz az imént leírtak, de az is, hogy az orosz hadsereg legalább ennyi embert veszített – és a rengeteg halott, a szenvedések, az elvont ennivaló, anyagok végül is előkészítették az 1917-es Februári forradalmat. Úgyhogy végül is pürrhoszi volt a nagy győzelem!
A Bruszilov-offenzíva félelmetes napjai után még sokáig folytak a harcok. Ezekből néhány hősies epizód emlékét sorolom fel a Katonahőseink gyűjtemény segítségével.
1916. szeptember 23-án még tartott az orosz csapatok előrenyomulása a Bruszilov-offenzíva következtében. Brzezanynál az oroszok áttörték a 310. honvéd gyalogezred vonalát és ezzel a szomszédos 308. honvédgyalogezred hátába jutottak. A kritikus helyzetben menekülésre kényszerültek az ezredek. Ekkor Jeszenszki Lipót 308-as honvéd maga köré gyűjtötte tíz bajtársát és egy magaslati pontról oly sikeresen vette tűz alá a völgyben előrenyomuló oroszokat, hogy azok nagyobb erőktől tartva megtorpantak. Ez alatt a megzavarodott két ezred újra rendezni tudta sorait.
1916. október 4-én Kelet-Galíciában ismét találkozunk Poppr Emillel, aki közben tartalékos hadnagy lett. Egy orosz gyalogsági támadás meghátrálásra kényszerítette Poppr Emil szombathelyi ezredét. Ekkor Poppr tartalékban volt, de most a zászlóaljparancsnokságot önállóan átvéve sikeres ellentámadást vezényelt le. Oly fontos esemény volt ez, hogy Poppr ezért a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét kapta meg.
1917. március 28-án újra Poppr nevét jegyezték föl. Ezen az estén ismét járőrt vezetett. A drótakadályt maga Poppr vágta el, de ezen átkúszva a hirtelen ködben eltévedtek. Amikor egyszer csak az árkoknál találták magukat, ott 20 ellenálló oroszt elintéztek, majd a 15 magát megadó orosszal a köd leple alatt elmenekültek.
1917. július 3-án Poppr Emil megismételte régi hasznos sikereit: önként vállalkozva egy járőrrel rendkivül ügyesen bejutott az ellenséges vonalba, majd foglyokkal tért vissza, akiktől oly fontos dolgokat tudtak meg, hogy Poppr Emil másodszor is megkapta a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét
1916 őszén a Bruszilov-offenzíva óta előrenyomulóban levő oroszok ismét megközelítették a Tatárszorost. Az itt megszilárdult frontvonalon újra megkísérelték azt, amiben már a Bruszilov-áttörésnél sikeresek voltak, hogy lövészárkaik észrevétlen előretolásával közeledjenek állásainkhoz. 1916. október 12-én Berta Antal, a 29. gyalogezred őrmestere azonban észrevette ezt. Este önkéntes vállalkozásban egy járőrrel meg akarta semmisíteni az új orosz árkot. Az oroszoknak azonban feltűntek. Berta katonáival ekkor beugrott az orosz árokba, amelyet kézitusában elfoglalva addig tartott, míg egy munkásosztag be nem tömte az árkot.
1917. március 8-án különleges esemény történt az erdélyi Kárpátokban: a miskolci 10. honvéd gyalogezred elfoglalta az oroszoktól az 1340 méter magas Magyaros-tetőt. Nem annyira a tető elfoglalása volt különleges, hanem az, hogy előtte egy a Magyaros-tetőhöz hasonló terepviszonyú helyen, Csíkzsögöd mellett két hétig gyakorolta a tető elfoglalását.
1917 húsvétkor barátkozások történtek a magyarok és oroszok között körülbelül ott, a Lipa folyónál, ahol majdnem három évvel azelőtt elkezdődtek a világháború oroszokkal folytatott galíciai harcai. Húsvét vasárnap három orosz katona megjelent a magyar vonalak előtt és vendégül hívta katonáinkat a vonalaikba. Ugyanez történt a magyar részről is.
Ezek a barátkozások addig folytatódtak, amíg a februári forradalom utáni orosz vezető, Kerenszkij parancsot nem adott egy újabb offenzívára. (A főparancsnok most is Bruszilov volt – ezúttal azonban már nem annyira sikeres.)
Az offenzíva két epizódját említem.
A Kerenszkij-offenzíva úgy kezdődött, hogy három napon át szünet nélkül zúdult az állásainkra az oroszok ágyútűze. Így a 30. honvéd gyalogezredre is, akik akkor Brzezany mellett harcoltak. Láng János zászlós szakaszával kitartott az állásban és a rókalyukakban. a gyilkos tüzérségi tűzben rendíthetetlenül tartott ki szakaszával az összerombolt állásban és az omladozó rókalyukakban. Amikor június 28-án megindultak az orosz gyalogsági tömegek, Láng zászlós megmaradt embereit két részre, balra és jobbra osztva kivitte az első vonalból és így ment sikeres ellentámadásba a vonalakba betört oroszok ellen.
Varga József, a szombathelyi 83. gyalogezred tizedese 1917. július 4-én a Szeret-folyó menti vonalon egyedül jelentkezett járőrbe: egy hatméteres deszkára kötözött 80 darab nyeles kézigránátból álló robbantó töltetet az ellenség drótakadályaihoz kivitt, melynek sikeres felrobbantása után 21 emberével kézigránátok dobálása közben be is tört az oroszok állásába, ahol nagy zavart okozott.
Szintén a Szeret-vonalnál történt a következő eset. Igaz, már októberben. Szendrővári József, a trencséni 71. gyalogezred tiszthelyettese szlovák nyelvtudását vakmerően használta. Átuszott a Szereten, majd az orosz őrszemmel beszélgetni kezdett. Az ily módon megszerzett információkat, aztán az ezred nagyon jól kihasználta a következő támadás során.
1917. december elsején a Szeret-folyó mellett húzódó frontszakaszon fehér zászló alatt és egy kürtös által jelet fújva tisztek által vezetett orosz csoport jelent meg. Fegyverszüneteti javaslattal jöttek a kaposvári 44-es gyalogezredhez. A kaposváriak azt válaszolták, hogy megvárják a feletteseik hozzájárulását, de addig beszüntetik a tüzelést. Ha mégsem kapják meg az engedélyt, vörös rakétát lőnek föl. A vörös rakéta a következő napokban nem jelent meg az égen.
1917 Karácsonyán megható jelenetre került sor Gyimesbükkön a székesfehérvári 17-es honvédek harci szakaszán. A szent estén a legmagasabb fenyőfán kigyúltak a villanylámpák. Amikor az oroszok meghallották a magyarok énekét, az oroszok átjöttek és körülállták a Karácsonyfát. Az ellenséges katonák együtt imádkoztak, énekeltek…
A Lenin vezette bolsevikok hatalomra kerülése után a világ legnagyobb létszámú hadserege, az orosz a teljes felbomlás állapotába került. 1918 márciusára a Központi hatalmak megkötötték a külön békét az oroszokkal és a románokkal. Mint a későbbi Párizs környéki békék, ezek is kegyetlenek voltak a legyőzöttekkel szemben. A béke szerint Oroszország nyugati része – Ukrajnát is beleértve – megszállás alá került. A legnagyobb részben a németek tették kezüket a kifosztásra kijelölt területekre. A következő eset mutatja, hogy még a kisebb, Ausztria-Magyarországnak juttatott megszállási területet sem akarták átadni.
Május 27-én egy átfutó német szállítmány katonái, a budapesti 1-es huszároknak vasútállomáson felhalmozott szénáját meg akarták dézsmálni. Az itt őrségen álló Szedlák Ferenc huszár erélyesen védte a szénát, még az egyik német combjába is beleszúrt. Feltűnő, hogy ezredese Roskoványi Dezső járőrvezetővé léptette elő bátor katonáját.
VIII. a román front (1916. augusztus 27 – 1917)
Az I. világháború előtt Románia látszólag a Hármasszövetség külső társa volt. Ennek oka elsősorban az oroszoktól való félelemben kereshető. Túl hatalmas volt a szomszéd, túl sokszor szállta meg a Romániát megelőző oláh fejedelemségeket és a napóleoni idők óta elfoglalta a többségében románok lakta Besszarábiát (a mai Moldovai Köztársaság nagy része). Ugyanakkor azonban a román célok első helyén Erdély megszerzése szerepelt. Ebből következően ingatag volt a románok hűsége a Hármasszövetséghez, még ha ezt királyuk német származása (Hohenzollern-Sigmaringen-dinasztia) támogatta is. A románok ki is bújtak a szövetségesi kötelezettségek alól a világháború elején – mondván nekik csak akkor kellene kiállniuk katonailag a Monarchia mellett, ha azt támadták volna meg. Ellenben most az osztrák-magyar monarchia üzent hadat Szerbiának.
Az I. világháború nagy csatáinak egy része „színjáték” is volt: a győzelmekkel igyekeztek a háborúból még kimaradt országokra hatást gyakorolni, hogy a győztes mellett vagy a vesztes ellenére lépjen be a háborúba.
A román vezetőkre legnagyobb hatással az 1916 nyarán elindított nagy orosz támadás, a Bruszilov-offenzíva óriási sikere volt, amely német segítség nélkül bedöntötte volna a Monarchia haderejét. A habozó románok befolyásolták a franciák is, akiknek katonai főparancsnoka, Joffre nagyon nagy reményeket fűzött a román belépéshez. Úgy érezte, hogy a Budapestig biztosan elérő román támadás eldöntené a világháború sorsát. Így aztán nagyon bőkezűek voltak az ígéretekkel: a románok régi vágyálmát, a Tiszáig terjedő Nagy-Romániát megcsillantották szemük előtt.
Az oroszok óvatosabbak voltak. Az orosz vezérkari főnök, Alekszejev félt a román betöréstől. Rosszabb véleménye volt a román hadseregről és attól tartott – amint ez be is következett -, hogy a román csapatok gyors összeomlása után az orosz csapatok harcvonala fog meghosszabbodni, mert át kell venniük majd a Bukovinától a Fekete-tengerig tartó sok száz kilométeres román frontszakasz védelmét is.
A franciák a habozó románoknak nemcsak területeket ígértek, hanem az orosz segítség mellett hadi ellátás biztosítását és hogy délen a Szaloniki fronton indítandó támadással tehermentesítik a román hadsereget.
E mellett a románok tudták, hogy a Bruszilov-offenzíva és az eddigi legerősebb olasz támadás, a VI. isonzói csata után az osztrák-magyar haderőnek nincsenek tartalékai, seregei leharcolt állapotban az összeomlás szélén állnak. A hátországban csak csendőrök, öreg népfelkelő csapatok találhatóak. Így könnyűnek tűnt a győzelem. 1916. augusztus 27-én Románia meg is üzente a háborút a központi hatalmaknak.
Az igazság azonban az, amint ez hamar kitűnt, hogy 3-4 héttel korábban hatékonyabb lett volna a váratlan román támadás. Augusztus végén ugyanis a Verduni csata és a Bruszilov-offenzíva mindkét oldalon kifulladt. Igaz ugyan, hogy a britek elindították az ugyancsak hatalmas és nagyon véres Somme-i csatát, de itt a németek teljes védelembe húzódva, az orosz fronton felszabaduló katonáikat el tudták küldeni a romániai frontokra. A VI. isonzói csata is kifulladt, leállt az olasz támadás, katonákat lehet innen is átdobni.
Amikor 2000-ben egy a Magyar Kárpáti Egyesület túráján vettünk részt, az Orsova és Herkulesfürdő közti hegyeken, a Domogleden gyalogoltunk át. Egy helyen az egyik erdélyi túratárs a fátlan enyhén emelkedő hegyoldal tövében alig észrevehető hullámzó terepszakaszt mutatott. Itt magyar katonák nyugszanak – mondta -, akik itt harcolva estek el. Sírjaik még jól látszottak, de Ceausescu titkos utasítására elegyengették a sírokat. Talán itt nyugszanak azok a hősök is, akikről a következő történetek szólnak.
1916. augusztus 28-án bekövetkezett a román hadüzenet s még azon az éjjelen megkezdődtek a támadások. A túlerő következtében Orsova elesett Az aránytalanul kicsi magyar erőknek vissza kellett vonulniuk. A visszavonulást Rajczy István 69. gyalogezredbeli törzsőrmester és szakasza fedezte. Hősies harcukkal három napig tartották fel a betört románokat.
Az említett helyre, a Herkulesfürdőtől keletre felderítő járőrként jutott fel szeptember 6-án Rada Hugó újonc önkéntes. Két román századot fedezett föl, akik támadásra készültek. Rada önkéntes hat társával együtt puskatűzzel megzavarta a románokat. Egy a harci zajra a hegyre feltörő magyar zászlóalj aztán visszaverte a románokat.
A román front közel másfél évig létezett. Idő és tér szerint csoportosítva a román front története öt részre osztható:
1. 1916. VIII. 27 – IX. 15.: román betörés Erdélybe.
2. 1916. IX. 22 – X. 9.: románok kiverése Erdélyből, amely után a front egy hónapra megmerevedett a hágóknál.
3. 1916. IX .1 – XI.: bolgár-dobrudzsai front.
4. 1916. XI. 10 – XII. 6.: havasalföldi (olténiai és munténiai) harcok Bukarest elfoglalásáig.
5. 1916. XII. közepe – 1917. XII. 9.: moldvai harcok.
román betörés, majd kiverésük – részletesebben
1916. VIII.: román betörés, majd kiverésük – részletesebbenMagura Casinului – 1917. nyara – A székely 82-esek hőstette
(az ezrednapló alapján)
A Magura Casinului egy az 1917-es harcokban nagy szerepet játszó 1100 méter feletti hegyhát a Kárpátok nagy délkeleti fordulójának északi részén, az Ojtozi szorostól délre. A történelmi határokon kívül esik néhány kilométerrel Moldva felé a Háromszék és Moldva közötti szakaszon. Ezen a részen 1917-ben téltől őszig dúltak a harcok. Talán a legsúlyosabbak július végén és augusztus elején. A frontszakaszt a Magura Casinului-on a 82-es székely ezred védte.
A 82-esek 1916. december 30-án foglalták el a magaslatot, miután elűzték az ott tartozkodó egységet.
A harcok rendkívül súlyosak voltak. 1917-re a román sereget (részben az Antant szakértői és szállításai) szinte kicserélték. Ez a román sereg már szilárdan tartotta állásait, sőt sikeresen támadott is – a németek ellen! Így tényleg élet-halál harcok folytak a Magura Casinului-on: a fanatikus románok találkoztak a hazájukat hősiesen védő székelyekkel.
A 82-esek ezrednaplója a következőképpen foglalta össze a nyári csatát.
1917. augusztus 24-én és 25-én az egész ezredet más csapatok váltották fel és végre 1916 óta sok-sok havi arcvonalbeli szolgálat után hadtest-tartalékviszonyba lépett.
Ezzel az ezred világháborús történetének legragyogóbb fejezete lezárult. Minden túlzás nélkül, nyugodtan állithatjuk, hogy Erdély fiainak hazájuk védelmében vivott harca mindenkor a hősi kitartás iskolapéldájául szolgálhat. Miként a thermopylei szoros legendás hőseinek emléke még ma, több mint kétezer év után is él, a székely bakák hősiességéről szintén évezredekig fognak beszélni és irni. A Mgr. Casinului székely vérrel öntözött csúcsait különösen mi, magyarok soha sem feledhetjük!
Ezt érezte Károly király is, mikor a bukaresti békekötés után József főherceggel, az Erdélyt védelmező hadseregcsoport parancsnokával a következőket közölte:
»A remek 82-es hősök iránt táplált csodálatom jeléül intézkedtem, hogy a Magura Casinului magaslat Erdélyhez csatoltassék.«
Az 1917 nyári Magura Casinului-i harcok tágabb környzete
Az 1917 nyári Magura Casinului-i harcok szűkebb környezete
A Casino Magurului-t, a 82-esek, azaz a Papházy-csoport megingathatatlan várbástyáját két román hadosztály csaknem öt hétig ostromolta szakadatlanul és makacsul. S mig a szomszédos hadosztályok szintén kitartó ellenállása a nagyobb erővel szemben itt-ott megingott, a Magura Casinului mindég azt a bizonyos sarkpontot képezte, melyre támaszkodva az arcvonal többi csapaltestei uj erőre kaphattak. A csoportnak, a szomszédok arcvonal-kiigazitásai következtében három oldalról jövő tömegrohamok ellen kellett védekeznie. Egyes részei, védelmi szakaszának félkör alakú formája következtében, nemcsak oldalukba, hanem hátukba is tüzet kaptak. Ezért van, hogy az ezred minden csatanapon átlag 50—60 fő veszteséget szenvedett.
A rendkívül ambiciózus Avarescunak, a marasti győzőnek legfőbb szerencsétlensége az volt, hogy Erdély kulcspontján, a Magura Casinuluion, székely bakák álltak. Székely bakák, akik csak vizet és kézigránátot kívántak!… Székely bakák, kiknek lelkéből az alábbi dal pattant ki:
„Asztalos, csinálj koporsót,
Egy egész ezrednek valót.
Vér betűvel, nagy betűvel ird fel eztet:
»Itt nyugszik a 82-es gyalogezred”
Néhány, a 82-esek ezrednaplójából vett részlettel igyekszünk érzékeltetni a csata elkeseredett hősiességét – mindkét oldalról.
1917. VII. 14—25.
14-én a telefonisták kihallgatták az ellenség beszélgetéseit, így sikerüli megtudni, hogy valóban nagyszabású támadás készül. Az egész arcvonalon szigorú készültséget rendeltek el. A legénység a pergőtűz és a gáztámadás esetén követendő magatartására nézve már hetek óta alapos oktatásban részesült.
…
Az ezred állománya az élet-halálharc előestéjén, azaz július 20-án 95 tiszt, 4654 legény és 774 ló volt. Ebből a tulajdonképeni harcosállomány 84 tiszt és 2705 legényt tett ki. Az ezrednek 37 géppuskája, két 9 cm-es és egy 12 cm akna-, 2 közép és 22 könnyű hordozható gránátvetője, 4 gyalogsági ágyuja, 3 láng- és 5 fényszórója volt.
A rendkivül nehéz többhetes harcokból két napot emelek ki.
1917. VII. 28.
Nyilvánvaló volt, hogy igen forró napok következnek. A parancsnokok a székely legények fejébe vésték azt, ami a szivében úgyis minden 82-esnek benne volt, hogy most valóban Hazájukat védelmezik, s hogy helyüket a szokottnál is keményebben kell megállniok. A zászlóalj (egyúttal a Mgr. Casinului támpont) parancsnoka az állásokat hős tisztjeivel végigjárva, Erdély opáloskék lepelbe burkolózó határhegységeire mutatott s mondta: Fiúk, ott van a mi Hazánk! Rajtatok múlik, hogy az oláh bocskor ne taposson újból végig rajta!… A székely bakák pedig ezt válaszolták: Nem mozdulunk mi innen, csak legyen elég kézigránát!…
….
15.10 h-kor az ellenség megismételte sikertelen támadását…
A Mgr. Casinuluion az előretolt állások romokban hevertek. A románok a 12. és a 13. század vonala ellen kürtszóval, énekelve ujabb rohamra indultak. Szőnyi István főhadnagy a válságos helyzetet látva az erdőtisztásnál a 12. és a 3. század mögött tartalékként készenlétben lévő 16. század három szakaszát Kelemen százados a zászlóalj-parancsnok erre vonatkozó parancsának beérkezése előtt tűzbe vitte s közelharccal az áttörés veszélyét elhárította.
Az ellenség éneke elhalt, s a pálinkával lelkesített oláhok, fejvesztetten menekültek.
28-án este 18 óra után a csatazaj elült. Már-már-mindenki azt hitte, hogy ez a véres csatanap is szerencsésen lezajlott, mikor 20.30 h-kor a román gyalogság a 12. és a 3. század fedezéke ellen, minden ujabb előkészítés nélkül, ismételten támadásra indult. Ez olyan meglepetésszerűen történt, hogy a védőszakasz parnokának még arra se volt ideje, hogy a tüzérség oltalmát kérje. A székely bakák a közeli csiki hegyekre, szép hazájukra gondoltak s a nagyobb erejű támadást a maguk erejéből is véresen visszaverték. Sőt mi több, ellentámadásra akartak indulni, de ekkorra végre tüzérségünk előző állásába visszatérve, zárótüzet adott, úgyhogy szándékukról le kellett tenniök. Az oláhok ez alkalommal is óriási veszteséget szenvedtek, de nyugodni ezúttal se tudtak, hanem 23h-kor a 3. század ellen megismételték támadásukat, mellyel ujabb fiaskót vallottak.
Ezen a napon — fájdalom — az ezred is tekintélyes veszteséget szenvedett. A nap folyamán a Mgr. Casinului kb. 2000 lövést kapott. Ez a nagyarányú tüzérségi tűz a keservesen újból valamiként kijavított állásokat teljesen szétrombolta. Az ezred vesztesége az ellenségéhez mérten még így is elenyészően csekély volt. Az egész csatateret román katonák holttestei borították.
1917. VII. 29.
Az általános helyzetet ez alkalommal is a székely ezred mentette meg. Az ezred kitartásának és nemes Papházy ezredes javaslatának köszönhető, hogy magasabb helyen a már elhatározott visszavonulás végrehajtásától elálltak. Csak hajszálon függött az Ojtozi-kapu és azzal talán Erdély sorsa is…
A csatározás egész éjjel szakadatlanul folyt. A Marastinál kivívott, mindenesetre jelentős győzelem Avarescu önbizalmát felduzzasztotta. Elhatározta, hogy addig üti a vasat, amig meleg. Ez igen tiszteletre méltó elhatározás volt, de a székely bakák sehogyan se akarták őt újabb babérokhoz segíteni.
Császár Dénes őrmester 1917. augusztus 1-én a Magura Casinului déli lejtőjén az első vonal mögött 50 lépésnyire volt tartalékállásban szakaszával. Látva a már-már megroppanó védelmet előttük Császár őrmester önálló döntéssel beleavatkozott a harcba és elűzte a győzelem szélére jutott románokat.
1917. augusztus 10-én a Casinului hegyen a 82-esek egyik századát a 7. huszárezred egyik százada váltotta fel. Ez a század is azonnal hősies harccal mutatkozott be itt is. Rövidesen egy újabb rendkivül heves román támadás érte őket, melyet másfélórás nagyon heves harccal vert vissza.
Egy újabb hős neve, a 82-es Tatár Balázs törzsőrmesteréé, aki az 1917. augusztus 1. és 15. közötti nagyon heves harcokban játszott kitüntetett szerepet, miután parancsnokának megsebesülése után átvette a egysége vezetését.
A Magura Casinului védelmének jelentőségét jelzi, hogy egyre újabb ezredek kapcsolódtak be a küzdelembe. Így például a pozsonyi 13. honvéd gyalogezred.
1917. XII. 30.
A délelőtt egyébként csendben telt el, noha kitudódott, hogy a románok a Mgr. Casinuluit okvetlenül még ezen a napon el akartak foglalni.
10.30 h-kor a D. Secuturci-től délre lévő fennsík irányában nagy csatazaj hallatszott. Nemsokára kiderült, hogy az ellenség a szomszédos lovas-hadosztályt újból visszavonulásra kényszeritette.
A Papházy-főcsoport, de különösen a Casinului-támpont körül mindjobban zárult a hurok. Az ellenség fölényes tüzérségi tüze immár nemcsak a záróállást pásztázta oldalról egész hosszában, hanem a támpontnak egyenesen a hátába lőtt!
Az ellenség 16.45 h-kor a záróállásban s a tisztáson lévő 12., 16. és 3. század ellen egetverő »Hurrá« kiáltással és kürtszóval, rohamra indult. Tüzérségünk azonnal zárótüzet adott, melynek segítségével a 12. és a 16. század az oláhok rohamát véresen visszaverte. A 3. századnál azonban az ellenségnek pillanatnyilag több szerencséje volt, mert itt sikerült a fedezékbe behatolnia. De diadalának itt se sokáig örvendezhetett, mert a zászlóalj-tartalék Kelemen azonnal ellentámadásra indult s az ellenségtől az állást mihamar visszafoglalta.
Bukovina
Lénárd Béla, az egri 60. gyalogezred zászlósa 1916 novemberében betegen a Kirlibabában felállított segélyhelyre került. Itt sebesült fogoly oroszok is feküdtek, akiknek beszélgetését Lénárd megértette. Így megtudta, hogy erős orosz támadás várható. Lénárd rögtön betegen visszatért osztagához, ahol jelentette a megtudtakat. Jelentése igaznak bizonyult, valóban rendkivüli orosz támadás következett be, amely csak azért nem sikerült, mert az egriek Lénárd jelentése alapján felkészülhettek. Így is azonban Lénárd – betegen is ott maradt harcolni – szakaszából csak 10 katona maradt életben 48-ból.
Kelet-Románia
Magyarok Kelet-Romániában is harcoltak. Így például Braila és Focsani elfoglalásáért folyó harcokban. Az áttörésben a gyalogság mellett fontos szerep jutott a 10. könnyű tüzérezrednek.
IX. Az Olasz Front
(1915. május – 1918. október)
Az olasz front több mint ezer kilométer hosszban egy nagy S alakot képez. Indul az Adriai tengertől, Trieszttől nem messze nyugatra. Aztán északnak tart az Isonzó (vagy szlovénül Soca) folyót kerülgetve. Feljebb Karintia határánál nyugatra fordul, majd délnek, végül ismét északnak kanyarodva az Alpok hegyeit mássza sorba. A front nagy része a hegycsúcsok, mély völgyek, hegyszorosok, jégmezők világában húzódik, de mikor közeledünk a kiinduló Adriai tengerparthoz alacsonyabb kopárabb hegyek, dombok, kövek csipkézte fennsíkok közé kerülünk.
Ez utóbbi részen, amely az olasz frontnak talán tizedét sem tette ki, folyt a vér leginkább. A csapatoknak úgy kétharmada harcolt itt mindkét oldalon. A mi oldalunkon pedig itt a legtöbben a magyarok voltak.
Ezek alapján durván a következőket mondhatjuk: a Doberdói-fennsíknak a Kelenföld-Hűvösvölgy-Óbuda és as Duna közé zárt terület felel meg. A Duna felelne meg a Doberdót és a Karsztot elválasztó Vallone völgynek, a Monte San Michele pedig valahol a Hármashatárhegynél lenne. Gorizia (Görz) és Podgora Békásmegyernél, míg a Monte Sabotino már valahol Budakalásznál, a Kevélyek déli részénél helyezkedne el. Az Isonzó túlsó oldalán emelkedő Monte San Gabriele Újpest északi részénél foglalna helyet, Monte Santo pedig már Dunakeszinél emelkedne a magasba.
Pest központi részének a Karszt a megfelelője. A Vipava (Wippach) völgye már Pest északi része lenne: Angyalföld, Káposztásmegyer, a Rákos-patak völgye. A Karszt központja, Komen talán a Rákoskeresztúri temetőt foglalná el, míg az 1917-es nagy harcok egyik fő színtere, a Fajti Hrib Zuglóra esne. Az 1917-es harcok másik főszereplője, a Hermada pedig Pesterzsébeten emelkedne.
A vizsgált terület öt részre osztható. Vegyük sorba ezeket: először is a tengerpart és az Isonzó alsó folyásának völgye, majd a Doberdó-fennsík, végül harmadikként a Karszt. Ez utóbbi kettőt a Vallone völgye választja szét. A nyugatabbra eső Doberdó-fennsík emelkedik a tengerpart és a nyugatra eső olasz síkság fölé. Így kiemelkedve nagyobbnak tűnik, pedig legmagasabb része, a Monte San Michele hegy sem lehet magasabb a budapesti Gellérthegynél. Ez a hegy volt több mint egy évig – 1915 júniusától 1916 augusztusáig – az olaszok legádázabb rohamainak a célpontja. A küzdelmet tekintve hozzá csak egy kőhalommá szétlőtt apró falu, San Martino, illetve a Goriziától nyugatra eső domb, a Podgora hasonlítható. Ha egy újabb összehasonlítással San Michele a Gellérthegy, akkor San Martino a Naphegyen található. Körülbelül olyan távol és annyival lejjebb. Lent pedig a Vérmezőnél már az Isonzó folyna, előtte pedig olasz ütegek sorakoznának, hogy lőjenek felfelé.
Ezeknek a harcoknak kiterjedése, az elkeseredett küzdelmek, az áldozatok száma a Doberdót és környékét a híres Verdunhöz közelíti – sajnos. Időtartamát tekintve pedig messze túltesz rajta!
Az előző három részen kívül még két küzdő helyet kell megemlíteni. A negyedik északabbra fekszik: ahol az Isonzó éles kanyarral kifolyik a hegyek közül a legelső hegy a Monte San Gabriele. Mondhatnánk Sgabrijelnek is, hiszen ma az olasz-szlovén határ közvetlen szomszédságában van – a szlovén oldalon. Ez a hegy lesz majd 1917 nyárvégén a világháború egyik nagyon véres, elkeseredett küzdelmének színhelye. Sajnos, nagyon sok, – a 20. magyar honvéd hadosztály két ezrede, a székesfehérvári 17-esek és a budapesti 1-ek, melyek a Monarchia leghíresebb harci egységei közé tartoznak – túl sok magyar katona harcolt és halt meg ott is.
Végül ötödikként a Monte San Gabriele és a Doberdó-Karszt között húzódik egy szélesebb völgy, melyben az akkor Wippach-nak, ma inkább Vipavának nevezett folyócska tart az Isonzó felé. E völgyet zárja le nyugat felé Görz városa – bocsánat, ma már Gorizia. Itt már Olaszországban vagyunk. Gorizia nyugati szélén folyik az Isonzo, azontúl mindjárt egy kisebb hegy emelkedik, a Podgora. A Podgora, melynek nevére a szláv nyelveket ismerők felkaphatják a fejüket, legalább olyan heves küzdelmek színtere volt, mint a tőle délre nem messze, kissé háta mögött emelkedő Monte San Michele. A két hegy sorsa összekötődött: amíg Monte San Michele hegy még a miénk volt és a tetején felállított ütegek a Podgorát ostromló olaszokat megsemmisítően oldalazták, addig Podgorát nem tudták elfoglalni. 1916 augusztusában egy nappal San Michele eleste után az olaszok elfoglalták Podgorát és rögtön után Gorizia városát is!
E területen küzdött egymással az olaszok Aosta hercegének 2. hadserege a mi 5. hadseregünkkel, melynek parancsnoka a hadsereg keretében az egy életen keresztüli szolgálat során elosztrákosodott szerb Borojevic volt. 1916 tavaszán e hadsereg déli szárnyát az említett Doberdo területe alkotta és itt küzdött a Kárpátokban már megismert VII. hadtest József főherceg vezetésével. Bár a Monte San Michele és a San Martino környéki területeken zömmel magyar katonák harcoltak, de a többi helyen a nagyon színes Osztrák-Magyar sereg különböző nemzetekhez tartozó katonái. A hadsereg felépítése is nagyon vegyes: úgynevezett közös katonák, magyar honvédek, akik közt horvát honvédség is található. A császári oldalon pedig Landwehr. Mindezekhez csatlakoztak még a mindkét oldali népfölkelő egységek.
Mikor legelőször voltam Doberdóban – 2003 őszén -, akkor még az odavezető út jóval hosszabb volt, Magyarországon is, de különösen Szlovéniában még nagyon foghíjas volt az autópálya. Ma már például Budapestről Goriziába az út végig autópályán tehető meg: durván 600 kilométer. Ha kora reggel indulunk, akkor akár Goriziában ebédelhetünk már.
Az autópályának jóval Gorizia előtt van egy nagy letérése – Trieszt felé. Ha erre térünk rá, akkor hátulról, kelet felől közelíthetjük meg a Karszt fennsíkot, Koment. Ha továbbmegyünk, akkor Goriziánál átmegyünk Olaszországba és alighogy befejeződik az autópálya, egy délnek tartó úton Duino (illetve Trieszt) felé tartva perceken belül elérjük a Vallone völgyet, ahonnan egyenes haladva – a völgyön végigmenve – az Adriai-tengerhez közelítünk. Balra fel a Karsztra megyünk fel – egyúttal visszamegyünk Szlovéniába. Jobbra pedig a Doberdói-fennsíkra jutunk fel.
Doberdó (1915. V – 1916. VIII.)
Mikor legelőször jártunk a Doberdón – 2003-ban – még szinte semmit sem tudtam – hírhedt nevén kívül – Doberdóról. Akkor éppen a név alapján Doberdó helységet kerestük fel. Pedig – ma már tudom – viszonylag a Doberdo helység a legkevésbé fontos hely a nagy csata szempontjából. Jó viszont, hogy oda mentünk, mert nagy meglepetés ért. Mikor megérkeztünk a helységbe, az első férfinél kiszálltam a kocsiból és az én olaszságommal érdeklődtem afelől, hogy merre volt a csata. A fickó rám nézett, majd a kocsira, aztán a legnagyobb meglepetésemre elég jó magyarsággal szólalt meg. Kiderült később, hogy kamionsofőr, aki sokat járt Magyarországra. Talán a csatahely magyar vonatkozása miatt is érdeklődni kezdett a magyar nyelv iránt és elég szépen megtanulta.
Egyébként nem messze van ide a tengerparton Duino. A háború idején 1917-ben a frontvonal Duinónál érte el a tengert. A kis város azonban egy nevezetes reneszánsz várkastély miatt híres.
A csaták előtt nézzük egy kissé Doberdó mellékelt térképét.
Az itt közölt első térképen a Doberdói-fennsík és környékének légiképe látható.
A kép bal szélén (a nyugat felé eső részen) jól látható az Alpokból érkező Isonzó folyó (szlovén neve Soca), amint nagy félkörben folyva törekszik az Adria felé. Ausztria határa a világháborúig az Isonzótól nyugatra húzódott. Mikor Olaszország 1915 májusában nagy földterületeket remélve hadat üzent a korábban szövetséges Ausztria-Magyarországnak, nagy nehézségeket okozott a Monarchiának, akinek haderőinek zömét az orosz háború már erősen felőrölte. Alig tudtak haderőt összegyűjteni az olasz határra, eleve csak védelemben gondolkodhattak. A határ nagy részében az Alpok erre jó lehetőséget nyújtott, igazi nehézséget a tengerparttal szomszédos részek jelentették. Itt az osztrák-magyar hadvezetés eleve feladta az Isonzó vonalát és a védelem vonalát a Doberdó-fennsík szélén jelölte ki.
Frontvonalak a Doberdón és a Karszton
A Doberdói-fennsík nyugati szélén északról dél felé haladva a következő helységekkel találkozunk:
- a magaslat lábánál: Boschini, Peteano, Sdraussina, Sagrado. Ezek a nevek az első isonzói csaták idején gyakran szerepeltek, pedig például Peteano ma csak néhány házból áll. Itt az Isonzó közvetlenül a Doberdói-fennsík lábánál folyik erdős környezetben. Sagradónál válik el az Isonzó a Doberdói-fennsík hegyoldalától;
- Sagradótól Redipuglián keresztül a neves és nagy kikötőig, Monfalconéig ma a helységek már egymásba épültek. A légi térképen jól kivehető egy reptér, amely jelzi a környék fontosságát Trieszt és Giulia-Frauli tartomány között;
- Redipuglián keresztülhaladva megdöbbenünk az egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – olasz katonai temető láttán. Egy teljes domboldal széles lépcsőzetben közel 100 000 olasz katona holttestét őrzi – név szerint vagy névtelenül. Az óriási temető felső részével majdnem azonos magasságban a szomszédos domb, a Monte sei Busi, amely a véres harcok következtében oly hírhedtté vált 1915 nyarán. Lent a temető kezdeténél oldalt megőriztek egy részt az egykori páncéllal fedett lövészárokból.
Redipuglia – hatalmas olasz hősi temető a Doberdói fennsík déli szélén
Az országút túlsó oldalán egy olasz fenyőkkel borított dombot katonai emlékhellyé, múzeummá alakítottak ki. Ennek bejáratánál egy idősebb olasz öreg, de katonás úr oda jött hozzám, és kérdezett, honnan jöttünk. Magyarságunkra szinte fellelkesedett. Nézegettük a kirakott fényképeket, melyek között észrevettünk egyet, amely arról a híres egyetlen fáról készült, amely egyedül maradt meg a pusztító tüzérségi tüzek ellenére. Mutattam az öreg úrnak és mondtam, hogy milyen híres és szeretett volt a magyar katonák között. Az olaszok ugyanígy voltak – válaszolta, és nagyon hálás volt nekem, mikor mondtam neki, hogy tudtommal, ezt a fát a szegedi ezred vitte haza Szegedre.
Az öreg úr megmutatta, hogy merre van az osztrák-magyar temető. Körülbelül egy kilométerre nyugat felé a nagy temetőtől meg is találtuk.
Redipuglia-Polazzo: 15 000 osztrák-magyar hősi halott temetője
A Doberdói-fennsík nyugati és déli szélén északról délre, majd kelet felé haladva a következő fontos nevekkel találkozunk:
- Monte San Michele, San Martino del Carso, Marcotini, Monte sei Busi; délen pedig Monte Cosich és Debelli.
A Doberdói-fennsík közepén két helyet kell megemlíteni:
- Doberdo del Lago: a fennsík névadó és legnagyobb kisvárosa.
- Visintini: pici falucska. Jelentőségét – számunkra – az emeli meg, hogy itt van a Magyar kápolna (Capella ungherese) – az egykori – már régen felszámolt – óriási méretű magyar katonai temetőü helyén.
Magyar Kápolna (Capella Ungerese) Visintiniben
A Doberdói-fennsík keleti szélét az egyébként magyarul (nagy völgy?) értelmű Vallone völgy húzza meg.
A következő mellékelt két térképvázlaton bemutatjuk a doberdói front változását az isonzói csaták során. Az elsőben a Doberdói fennsík és a keletről szomszédos Karszt (Kras) együtt szerepel, a másodikban a Doberdói fennsíknak a 20. honvéd hadosztály által védett északi része látszik.
1915 július 6-án Boroevics, a délnyugati arcvonal parancsnoka Doberdo védelmét a VII. hadtestre bízta. A hadtest 20. honvéd hadosztálya és 17. közös hadosztálya sorakozott fel a küzdelemre. A 20. hadosztály négy ezrede a debreceni 3-asok, a nagyváradi 4-esek, a budapesti 1-esek és a székesfehérvári 17-esek voltak. A 17. hadosztály a következő négy ezredből állt: a temesvári 61-esek, a károlyvárosi horvát honvéd 96-osok, a karánsebesi 43-osok és végül a szegedi 46-osok.
A Doberdói-fennsík lábánál az Isonzó partjánál
Az Isonzó partján, a Monte San Michele lábánál található Sagrado község. Az 1915. május végén elkezdődött olasz háború első harcai az Isonzó alsó folyásának vidékén itt folytak.
Itt tüntette ki magát a soproni 76. gyalogezred egyik szakaszát vezető. Észrevette, hogy szemközt a folyó túlsó partján levő házakból rejtve félszázadnyi olasz tüzelt rájuk. Hat válogatott katonájával csónakban az éjjeli sötétben átkelt a folyón és felgyújtotta a házakat. Ilyen módon bíztosította százada nyugalmát.
A sagradói harcok juttatták kitüntetéshez 1915 júniusában a soproni 76. gyalogezredében küzdő Márk Gyula tizedest is. Az olasz tüzérség erős tűzfüggönye szinte lehetetlenné tette a saját csapatok lőszerutánpótlását. Amikor századának elfogyott a lőszere, Márk Gyula az alig 70 lépésre álló olasz géppuskák ellenére felugrott és a halottaktól és sebesültektől szedett össze a harc folytatásához szükséges töltényeket.
A 3. isonzói csatában az olaszok a tolmeini sikertelenségük után még dühödtebben támadtak rá a Monte San Michelére. Egyik akkori védője emlékeiből érezhetjük a harc borzalmát, amely még lent közvetlenül az Isonzó mellett zajlott:
,,1915 októberben nagy csata volt a vasút és a kocsiút kereszteződésénél, Boschini községnél. Az olaszok elfoglalták előretolt állásunkat. Egész éjjel folyt a »harmonikázás«, úgy értve, hogy hol a mieink verték vissza az olaszokat, hol az olaszok a mieinket. Mi hajnalban kerültünk oda. Egy kőfal volt előttünk, ezen át kellett ugrani és támadásba menni. A szerelvényt lerakatták, csak a puska és a töltények kellettek. Én átugrottam a falat, és szaladtam előre. Nem messze sok halott volt, keverve olasz és magyar, meg sok sebesült. A nagy tűzben gyorsan lefeküdtünk. Én hallgattam, mert az olaszok nem voltak messzebb húsz lépésnél. Amikor a nap feljövőben volt, akkor visszavonulást vezényeltek. De én láttam, hogy aki csak egy kicsit is megmozdult, azt azonnal agyonlőtték az olaszok. Rengeteg halottat és sebesültet hagytunk ott. Amikor a vezényszó elhangzott, felugrottam és futottam visszafelé. Alig ugrottam fel, már kézigránát robbant ott, ahol előzőleg feküdtem. Visszaugrottam a fal mögé, és futottam a futóárokban hátra. A századból tizennyolcan maradtunk meg. Amit ott láttam, egy szörnyűség volt. Egész éjjel úgy szólt a puska, mint amikor a kukoricát pattogtatják.”
Monte San Michele
Doberdó leghíresebb része a Monte San Michele, amelyik a fennsík északi részén meredeken emelkedik az Isonzó fölé. Autóúton is megközelíthető. Fent egy kisebb múzeum van és emlékművek. Szép kilátás van a teraszról északi irányban: alattunk Gorizia városa. Mivel az első világháborús leírásokban német nevén, Görzként szerepelt, ezt is meg kell említeni.
Frontvonalak a Monte San Michelén
Az Isonzó szalagja Goriziától balra (nyugatra) tart északról dél felé. Goriziának csak kis külvárosa jut át az Isonzó nyugati oldalára. Nem is lenne hely, mert az Isonzó nyugati oldalán mindjárt egy kis domb emelkedik, a szláv nevű Podgora. Helyzetét és a környezetet tekintve főszereplőnek predesztinálta a sors Podgorát az olaszokkal való harcokban, hiszen az egyetlen kisebb magaslat a Vipava völgye felé, ahol védekezni lehet. Innen fentről a Monte San Micheléről lehet látni, hogy Podgora mellett miért lett a Monte San Michele is főszereplő. Ugyanis meglepő módra a San Michele nyugatabbra van a Podgoránál, tehát oldalról, illetve kissé hátulról lehetett innen tüzérséggel támogatni Podgora védőit a rohamozó olaszok ellenében a. Ez a támogatás olyan hatékony volt, hogy az olasz hadvezetés hamar rájött arra, hogy Podgorát csak akkor tudja elfoglalni, ha előbb kiiktatják Monte San Michele ágyúütegeit. Ezért aztán az olaszok legfőbb igyekezete, dühe Monte San Michele és Doberdo ellen fordult.
Kilátás észak felé a Monte San Michele múzeuma elől
Visszatérve a látványra, amit a Monte San Michele múzeuma előtti tüzérségi terasz nyújt, a hegyek a Podgorán túl kezdődnek: egy hosszú, keskeny gerincű, egyenletes tetejű, de rendkívül meredek fehér szikla oldalú hegy a Monte Sabotino, melynek keleti végénél tör ki az Alpokból egy keskeny völgyben, a mélyben az Isonzó folyó. A Sabotino-hegy szomszédja, de már az Isonzó bal oldalán (keleti oldalán) a híres kolostor és zarándokhely, a Szent hegy, a Monte Santo. Ez ma már a déli szomszédjával, a híres-hírhedt Monte San Gabrielével együtt Szlovéniában van.
A Monte San Michelének négy lapos teteje van (az olaszok cimának nevezik). A Cima 2 a legmagasabb az egyébként szinte egyenlő magas, kis hullámot képező dombtetők között. Ez a tető van a múzeum és terasza mögött. Miután az olaszok 1916 augusztus 10-e körül elfoglalták a Monte San Michelét, a sziklába tekintélyes alagútrendszert robbantották, a sziklafalba hatalmas „ablaknyílásokat” alakítottak ki a tüzérségnek, akik innen biztonságból lőhették a Karsztot pár kilométerrel keletebbre védő főleg magyar csapatokat.
1916 augusztusa után, amikor az olaszok elfoglalták a Monte San Michelét, óriási ágyúállásokat építettek a sziklafalba
A négy tető közül a Cima 1 esik legnyugatabbra. Nem híszem, hogy van fél kilométer a Cima 1 és 2 között. Ezen a részen rejtőzik a sziklák között a Lukachich tábornok parancsnoki állása: egy sziklába vágott kazamata. Mára teljesen elhanyagolt, zseblámpa nélkül vakon tapogatozva mentünk le, a felvételek villanásaival néztünk körül. Nyomasztó volt. Egy kis fény irányában haladva megtaláltuk a másik kijáratot, ahol lépcső is volt. Nemcsak a környezet, de az is meglepett, hogy Lukachich törzshelye milyen közel esett – talán egy perc sietve – a Cima 1-en őrjöngő harcokhoz. Különben Lukachich volt az I. isonzói csatában a doberdói osztrák-magyar csapatok parancsnoka. Bosszantott, hogy az ismertetető táblán nevét szlávosan, Lukacic-nak írták a céken sapkával vagy vesszővel. Különösen azért, mert tudom, Lukachich-nak nemesi előneve somorjai Lukachich volt.
Lukachich tábornok egykor törzshelyén
A négy tetőt ma gyér alacsony karsztos erdő borítja. A harcok idején itt csak szikla, kőhalmok tornyosultak.
Egy ösvényen körbe lehet járni a négy tetőt. Közben a gyalog ösvényről szép kilátás nyílik délnek a Doberdói-fennsík felé, amely ma már szép zöld, újra növényekkel teli, enyhén lejtő fennsík. Távolabb délre ott az Adria Monfalcone kikötőjével, nyugatra pedig a sűrűn lakott Isonzó-vidék. nem is látszanak falvak, városok, csak egységesen zöld kertes házak.
A Cima 2 tetején az egykori lövészárkokat jelző kőrakások fölött egy kis terasz van egy egyszerű emlékművel: magyar és olasz kiírása megható szavakkal állapítja meg, hogy a magyarok és olaszok egymás bátor ellenfelei, haláluk után barátokká lettek.
Az olasz és magyar katonák közös hősi emlékműve
A Schönburg-alagút
Ha jól emlékszem, a 2-es és a 3-as tető között van a Schönburg-alagút. Schönburg herceg volt a vipavai völgyben harcolók parancsnoka. Alagútja pedig fontos volt, mert így a tartalékot, a muníciót szállítóknak nem kellett felmenni a rendkívül belőtt dombtetőre, hanem az alagúton keresztül vihették a csomagokat. Amikor 1916 augusztusában az olaszok elfoglalták a Monte San Michelét, egy csapat honvéd az alagútban maradt. Az olaszok két oldalról támadták őket, kézigránátokat dobtak be, honvédek majdnem megfulladtak, de kitartottak, csak éjszaka, mikor megérkezett a visszavonulási parancs, törtek ki egyesével és mentek át a Karsztra.
Ezekben a napokban például a Kratochvil Károly ezredes vezette nagyváradi 4. honvéd gyalogezred augusztus 6-án 3000 ezer fővel kezdték meg a harcot. Pár nap után, amikor utolsónak visszavonultak, csak 1400-an voltak életben, azok többsége is sebesült. (Egyébként Kratochvil szervezte meg és vezette az 1918-19-ben az Erdélyt védő Székely hadosztályt.)
A cimákat megkerülő ösvényen egymást váltják az olaszok kis emlékművei, kövei, melyet egy-egy brigádnak, személynek állítottak, akik egykor itt törtek föl, itt estek el.
Lövészárkok a Monte San Michele tetején
Eredeti fényképek a Monte San Micheléről a harcok idején
(A fényképeket a helyszínen elhelyezett ismertető táblákon fényképeztem le.)
Az állandó életveszélyben zajló lövészárok harc mindennapjairól írt a Horthy-rendszer egyik igazságügyi minisztere, Vladár Gábor emlékiratában:
„Május, június, július nehéz hónapok voltak. A Doberdón, a San-Michele környékén állandóan heves harcok dúltak. A Vallone-völgyben naponta szaporodtak a sírok, odafent fogytak a budapesti 1. számú honvédgyalogezred és a székesfehérvári 69. gyalogezred vitézei. Azóta bizonyosan bordákba forgatta a sok száz meg száz sírhalmot a szorgos szlovén földmívelő, hiszen a karszt sziklái között kevés az eke alá fogható föld. A magyar fiúk porából talán még ma is dúsabban zsendül a vetés.
Elkeseredetten folyt tovább a harc. Nehéz éjszakáink voltak. Állandóan kellett pótolgatnunk a szétlőtt drótakadályokat, az állásokat, futó árkokat Mindig örültem, amikor különösebb veszély, veszteség nélkül megvirradt. Felejthetetlen szép volt a virradat a San-Michele hegyről. Messze északon halvány rózsaszínben kezdett derengeni az Alpok hatalmas tömegének hóval borított csúcsa, lassankint erős rózsaszínbe ment át, majd ledobva a színes pongyoláját, hófehér lepelben ragyogott, végül könnyű acélkék fátyolba burkolódzott, talán az egyre magasabbra hágó nap elől.
A természetnek ebben a színpompás játékában gyönyörködtem éppen, amikor egy gránát vágódott be a futóárok tövébe, s rám borította a mellvédet. A homokzsákok és a kövek nyakig eltemettek. … Apránkint tágítani tudtam a szorítást, mellkasomnak volt némi játéka, s ha lélegezni nem is, de pihegni tudtam. Abbahagytam a további tágítást, mert karom kifáradt, éreztem, hogy kellő légzés hiányában a mozgás kimerít. Nyugodtan vártam, tudtam, hogy embereimnek ezen a futóárkon kell feljönniök. Így is lett, rám akadtak, s hamarosan kiszabadítottak. Ebből az esetemből megtanultam, hogy éjjel nem szabad egyedül kószálnom. Attól kezdve Weber János nevű Tolna megyei legényemet állandó kísérőmül szegődtettem éjszakai sétáimra.
Rövidesen megbizonyosodott ennek az intézkedésnek a helyessége.
Weber János egy-két lépéssel jött utánam. Tompa süvítés, vakító villanás, fülsiketítő recsegés-ropogás, valami láthatatlan kar felemelt a levegőbe, majd odalapított a sziklához. A perzselő hőségben is éreztem, amint a meleg vér elöntötte a testemet, fájdalmam nem volt, a fejemet valami nagy ütés érhette, elkábultam, de eszméletemet nem vesztettem el. Az jutott hirtelen eszembe, megvan-e kezem, lábam. Próbáltam, de egyik tagomat sem tudtam mozdítani. Kábultan feküdtem egypár percen át. Majd Weber János hangját hallottam. Fölém hajolva szólítgatott:
– Hadnagy úr, hadnagy úr, él?
– Élek, János – válaszoltam -, hát te élsz? – A kérdés ugyan fölösleges volt, mert hiszen Weber Jánost beszélni hallottam, mégis jólesett hallanom Weber János igenlő válaszát.
– Tapogasd ki, János – mondtam – megvan-e a lábam?
-Igenis megvan! – volt a felelet.
– Mind a kettő? – kérdeztem tovább.
Megnyugtatott, hogy mind a kettő ott van. Gyöngéden átemelt erős bányász karjaival- mecseki bányász volt civilben -, s ülőhelyzetben a fának támasztott. Ott üldögéltünk, hogy valamelyest összeszedjük magunkat. Ő nem sebesült meg, de a légnyomás őt is alaposan földhöz vágta.”
A Monte San Michele körzetében folyt súlyos harcokból sok hőstettet lehet felidézni. Ezek közül néhányat elevenítek föl.
1915 júliusában a 17. és 29. népfelkelő ezredek állományának a fele már elesett vagy megsebesült az olaszok hatalmas tüzérségi tüze, az ismétlődő nagyerejű gyalogsági rohamai miatt. Ekkor azonban Kolutácz Simon őrmester szakaszával saját döntéssel rohamra indult a támadók ellen és véres kézitusában visszaszorította őket. Így az állások birtokunkban maradtak.
1915. július 20-án az olaszoknak sikerült megszállniuk a magaslatot. Még aznap éjjel azonban a 76-osok visszafoglalták a vad gyalogsági golyózápor és tüzérségi tűz ellenére. Grössing Samu őrmester, aki rövidesen életét áldozta San Micheléért, oly hatásosan vezette osztagát, hogy sikerült az állásainkba betolakodott olaszokat hatásos oldaltűz alá venni, mely megingatta az olaszok ellenállását és elősegítette a 76-osok rohamának sikerét.
Hasonló hősies vállalkozás kezdődött 1915. augusztus 15-én este 9 órakor a debreceni 3. honvéd gyalogezred 1. századába tartozó Barakonyi Károly tizedes vezetésével, melyről a Katonahőseink beszámol: az olaszok elűzése után a debreceni honvédek legnagyobb megdöbbenésére az ún. Haláldomb lábánál egy elhagyott fedezékben öt súlyos sebesült katonára bukkantak, akik már hetek óta küzdöttek az életben maradásukért. Hárman olyan súlyos sebesültek voltak, hogy mozogni sem tudtak, míg ketten csak annyira, hogy el tudtak menni eleséget szerezni az ott heverő halottaktól. A környék ugyanis tele volt saját és ellenséges temetetlen elesettekkel. A járőr jelentése nyomán a sebesülteket a szanitécek behozták és ellátták.
Egy nappal később a 18 éves Barakonyi Károly tizedes újabb járőrvállalkozást vezetett az olasz állások közelébe. Három honvédnek azt a feladatot adta, hogy keltsenek olyan zajt, ami azt a látszatot kelti, mintha ott nagyobb csapat vonulna. A zajra az olaszok összesen négy géppuskával tüzelni kezdtek. A fegyverek villanásából Barakonyi értékes megfigyelést tett, mely fontos információt szolgáltatott az olasz vonalak elhelyezkedéséről.
Szisz Gyula, a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred tartalékos zászlósa, 1915. szeptember 22-én hajnalban járőrével a Monte San Micheléről lement az olasz állásokat felderíteni. Kifigyelte, mikor váltanak. Az alatt a néhány perc alatt, amíg az új olasz egység meg nem érkezett, belopódzkodtak az olaszok árkaiba, aláaknázták. Még időben elhagyták az előretolt olasz állásokat és az újonnan érkező olaszok alatt felrobbantotta a lövészárkukat.
A harcok 1915. szeptembere után továbbfolytak – továbbra is sok példáját nyújtva a hősies kitartásnak.
Kálazy Sándor a budapesti 1. honvéd gyalogezred zászlósa gránát okozta bordazúzódással 40 órán át védte az egyik legveszélyeztetettebb szakaszt, ahol az olaszok az áttörést ki akarták erőszakolni.
A harmadik isonzói csata idején, 1915. október 22-én Kovács István 39. gyalogezredbeli zászlós szakaszával egy olyan helyen harcolt, ahol előtte rövid idő alatt három század pusztult el a borzalmas ágyútűzben. Nemsokára ez a szakasz is felére csökkent. Reménytelennek tűnt a további passzív védekezés, ekkor végső erőmegfeszítéssel szuronyrohamra vitte megmaradt néhány emberét a zászlós, mely rohamnak nem tudtak ellenállni az olaszok.
1915. október 31-én a Monte San Michele továbbra is az olasz tüzérség pergőtüzében állott. A nagyváradi 4. honvéd gyalogezred a veszteségek csökkentése végett az állásokat kiürítette s csak megfigyelőket hagyott hátra. A pergőtűz leállításakor az olaszok azonnal támadásba lendültek, de a magyar katonák is rögtön előre futottak állásaikba. Akkor vették észre, hogy az összelőtt állásban Karácsony Jenő hadapród, aki az állásban élte túl a pergőtüzet, most egymagában kézigránátokat hajigálva verte vissza az olaszokat.
Ebben a példában láttuk, hogy ekkortájt új harcmodor alakult ki. A pergőtűz alatt üresen hagyják a fedezéket, hátrább, vagy valamelyik oldalon, vagy kavernában keresnek menedéket s csak a pergőtűz gyengülésekor térnek vissza állásaikba. Ha pedig ott már ellenséges olaszokat találnak, elkezdődik a kegyetlen közelharc.
A harcok mellett a természettel is meg kellett birkózni. Lavinával ugyan nem, mint az Alpok magaslatain, de a kitartó hideg jeges eső is próbára tette az embereket.
1916. március elején az idő nagyon rosszra fordult az olasz fronton. Beállt a tengerparti tavaszi esőzés, ami néha napokig, mintha öntenék, úgy zuhog. A napok óta tartó esőzés folytán, különösen a mélyebb részeken az árkok teljesen megteltek vízzel. Volt hely az árkokban, ahol szinte úszni kellett. Az olasz tüzérségi tűzben pedig sok helyen egész nap mozdulatlanul feküdtek a katonák a sárban.
Iszonyú volt az előző napok harcainak az árkok előtt heverő temetetlen halottai. A kavernákban pedig hideg, nyirkos priccsek, melyeket elleptek a patkányok.
A temetetlen tetemek nyáron már olyan borzalmas bűzt árasztottak, hogy gyakorlatilag helyi fegyverszüneteket „kötöttek”. 1916. július 13-án délelőtt az olasz rajvonalon végig kitűzték a vöröskeresztes lobogót, és átszóltak, hogy szüntessük be a tüzelést, és engedjük meg, hogy a két rajvonal közt fekvő halottaikat, amelytől a levegő már kibírhatatlanul nehéz volt, összeszedhessék. A kérésbe a debreceni 3. honvéd gyalogezred belement.
1916 telére a felülről lezuhanó óriás aknák gyilkos robbanásai mellett, az alulról fúrt aknák alattomos veszélye készítette ki a legjobban a katonákat. Mindkét oldal fúrt aknákat, úgyhogy a honvédek állandóan figyelték, hallják-e fúrás hangját, rezeg-e a dobokra helyezett borsószem. Aztán, ha felfedezték, ellenakna fúrásával próbálkoztak. E borzalmas idegölő küzdelemre számos példát találunk a régi leírásokban.
A nagyváradi 4. honvéd gyalogezred 2. századában Nagy Andor hadnagy, a Monta San Michelén 1916. március 9-én észlelt egy ilyen aknafúrást – és nagyon közelről. Már nem volt idő ellenakna készítésére, így azonnal parancsot adott a veszélyeztetett árokszakasz elhagyására. Így szerencsére a robbanás nem okozott halálokat, viszont a robbanás tölcsére, melyet az olaszok azonnal megszállták, igen, mert küzdelmes harccal kellett az olaszokat elűzni.
1916. április 19-én két ellenoldali aknaalagutat véletlenül pontosan egymással szembe fúrták. Ezt a mieink hallották meg előbb, ezért figyelemmel várták, amig az olaszok át nem szakítják a falat. A megdöbbent ellenséggel véres kézitusa kezdődött, amit a mieink nyertek meg. Pál István szakaszvezető irányításával robbanóanyagot vittek az az olasz állások alá.
A Monte San Michele északi lejtőjén 1916. május 12-én Tiba László a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred árkász szakaszvezetője az olaszok egyik aknafolyosóját – nem törődve az életveszéllyel – megközelítette és felrobbantotta.
A 46-osok árkászszázadát Horny Ernő főhadnagy irányította. Május 23-án éjjel sikeresen robbantották: két olasz fedezék repült a levegőbe. Emberileg szörnyű ez – de katonailag nagy siker!
1916. május 27-én Takács József, a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredben tartalékos főhadnagya egy robbanóanyaggal megtöltött és gyújtószerkezettel ellátott hordót gurított le az olaszok állásra.
Az 1916. május 28-án Monte San Michele északi lejtőjén kilenc főnyi csapatával Kardos Béla, a székesfehérvári 17-es honvédek őrmestere védelmezte azt a tölcsért, amelyet egy nappal előbb a magyarok robbantottak az olaszok alatt. Természetesen ezt az olaszok mindenképpen el akarták foglalni, de nem jártak sikerrel. Még akkor sem, mikor másnap 29-én reggel az olaszok felrobbantották a maguk földalatti aknáját. Kardos őrmester öt embere megsebesült, de a harcban maradt négy társával kitartott, míg az erősítés meg nem érkezett.
6. isonzói csata (1916. 08. 04 – 08. 16.)
Ez a csata hozta a frontvonalakon a legnagyobb változást. Ennek az volt az oka, hogy az Asiagói elakadt támadás és a Bruszilov-offenzíva miatt elvont csapatok következtében nagyon meggyengült az osztrák-magyar védelem a Doberdónál.
1916 augusztus 7-én az olaszok több, mint egy éves ostrom után bevették Monte San Michelét. Az olaszoknak ez a nagy sikere eldöntötte a San Michele alatt az Isonzó túlpartján védekező görzi hídfő sorsát is, mert már innen nem lehetett ágyúval támogatni őket. Augusztus 8-án már olasz zászló lengett a Sabotin és a Podgora ormán is.
Az osztrák-magyar erők 5-10 kilométerre visszavonultak. Doberdót elhagyva a Vallone-völgy túlsó magaslatán a Karsztban előkészített állásokba húzódtak vissza.
A győzelem az olaszoknak 51 000 főnyi veszteségbe került. A miénké sem volt sokkal kevesebb: körülbelül 40 000 ember.
A 6. isonzói csatában minden eddiginél nagyobb erőket dobtak be az olaszok és végül több mint 1 éves harc után elfoglalták Monte San Michelét. E harcban az utolsók közt volt a 46. gyalogezred, amelyik augusztus 3-án elhagyta a hegyet. Az olaszok azonban túl gyorsan törtek előre, így a hegy mögött egy kavernába gyűjtött 46-os súlyos sebesülteket már nem tudták elszállítani. Ekkor Szombati Pál káplár, Gyenes József és Szűcs Sándor bajtársaival együtt merész kézigránát harcban mindaddig feltartóztatta az ellenséget, míg a sebesülteket el nem szállították.
1916. augusztus 10-én még álltak honvédek a Monte San Michele tetőin. Ekkor éjjel 2 órakor parancsra hagyták el a nagyváradi honvédek. Ekkor esett meg a Schönburg-alagút híres védelme, melyet Szilágyi százados vezetett.
San Martino del Carso
A Monte San Michele négy tetőjét megkerülő ösvényről látható egy köves makadám jellegű út, amely San Martino del Carsóból egyenletesen emelkedve vezet föl a San Michelére.
San Martino del Carso (azaz Karszti Szent Márton) egy falu, amely teljesen elpusztult a világháborúban, de azóta üdülőhelyként született újjá. Az olaszok magyarokat idéző nevű költője, Ungaretti egy komoly villát építtetett a helység szélén magának. Biztos nosztalgiából, mert itt harcolt ő is.
A falu – hogy így nevezzem – legmagasabb pontján indul a már említett makadám fel a Monte San Michelére. Itt pár lépés után az úttól balra közvetlenül megtaláljuk a legnagyobb és legszebb magyar katonai emlékművet, a 4-es honvédek 1917-ben épült emlékművét, amelyet 1994-ben felújítottak. Az emlékmű melletti bokrokban még fellelhetjük az egykori lövészárok, védművek részleteit.
A 4-es honvédek emlékműve San Martino del Carso szélén
Monte San Michele szomszédságában is végig dörögtek az ágyúk, ropogtak a fegyverek, az isönzói csaták idején az egyik olasz roham követte a másikat. Ha véletlenül sikerre jutottak, egy erélyes magyar eélenroham helyreállította a korábbi helyzetet.
Egy ilyen esemény következett be például 1915 júliusában a San Martino közelében fekvő 197-es magaslaton, ahol a székesfehérvári 17-es honvédek utolsó tartalék szakasza Endresz István zászlós vezetésével szuronnyal, puskaaggyal és ököllel verte ki az olaszokat.
1915. augusztus 1-9. között a temesvári 61-eseken volt a sor: három olasz támadást vertek vissza. Minden támadást nagyon erős tüzérségi tűz előzte meh, amelyek már teljesen szétverték az állásokat. Olyan nagy veszteségeket szenvedett a III. zászlóaljuk, hogy ki kellett vonni őket a harcból és a megmaradottakat más egységekbe osztották szét.
1916 májusának elején magyarok San Martino szomszédságában ellenaknával sikeresen megelőzték az olaszokat, a digókat és sikerült előttük robbantani. A doberdói szakasz talán legtöbbet támadott pontjánál, egy kis kiemelkedő résznél, amelyik az olasz állások fölé kiugrott, az olaszok aknát fúrtak a magyar állások alá, akik viszont ellenaknába kezdtek. Kegyetlen verseny indult – az életért. A furó aknászok hallották egymást a pár méteres mélyben. Ezúttal nekünk volt szerencsénk, mert a mi fúrásunk lazább talajrészre bukkant, így gyorsabban haladt.
Robbantásunk szörnyű hatással járt, sok olasz repült a levegőbe és egy nagy húsz méteres átmérőjű kráter keletkezett a 46-os szegediek előtt, akik ekkor a védőszakasz őrei voltak.
Heim Géza főhadnagy vezetésével a 46-osok azonnal megszállták a krátert. Az olaszok is hamar magukhoz tértek és észrevették, számukra milyen veszélyt jelent az új helyzet. Ezen a helyen ugyanis a két vonal nagyon közel van egymáshoz és az új kráter beékelődik az ellenséges vonalba, ahonnan két oldalról beláthatják, oldalazva lőhetik az olaszokat.
A kráternél több napos borzasztó harc kezdődött: az olaszok mindenképp el akarták foglalni a krátert, amelyet a 46-osok Heim Géza vezetésével védtek.
Nemcsak védték, hanem a kézigránátok dobálása, belövések, kisebb, de ismételt ellenrohamok közben is építették a védő állást.
De micsoda veszteségekkel! Az új állás megtartása, kiépítése a szegedi 46-osoknak több száz emberébe került!
Heim Géza is súlyosan megsebesült.
József főherceg korábban már haditörvényszék elé akarta állítani Heim Gézát, ugyanis ő a nagy veszteségek miatt parancsot adott, hogy húzódjanak vissza a robbantott kráterből. Heim Géza főhadnagy azonban nem engedelmeskedett.
József akkor azonnal kiment a kritikus 16-os védelmi szakaszhoz. Szemléjét naplójában így írta le késő este május 10-én:
„Természetesen senkinek sem mondottam meg, hogy a tölcsérbe akarok menni, különben az egész hadtestparancsnokság rohamot intézett volna ellenem, hogy megakadályozza szándékomat. Visszahagytam, hogy Devetaki-ra megyek és ott megtudhatják, hogy hová mentem tovább.”
József főherceg 5 órakor óriási harci zajt hallott, lövöldözést, ágyúzást és kiabálást San Martino tájékán. Közben lassan felfelé ment — természetesen óvatosan, mert útiránya is lassú nehéz lövegtűz alatt volt. Midőn felért San Martinóra, éppen lelohadt a végtelenül heves harc. Már csak a kézigránátok dobálása folyt. A ,halálfutón’ futva átsurrantak a kísérőjével, azután San Martinónál a 16. Biene-be ment. (Biene a lövészárok egy szakaszát jelentette.) Sok nehéz akna jött suhogva. Valóban utálatosak. Péter századost, Heim Géza főhadnagyot — mind a kettő állítólag súlyosan megsebesülve — csak az imént vitték el, szintúgy Medziradszky hadnagyot, sok halott és igen sok sebesült 46-os hever itt, épen most látják el őket. Az összes tiszteket sebesülten elvitték s egy tiszthelyettes jelentkezik, mint századparancsnok helyettes és jelenti a főherceg hadosztály-főparancsnoknak, hogy ma már a tölcsérben a gránátok és aknák miatt 21 halottjuk és 111 sebesültjük van. Egy olyan pontra vezeti a főherceget, ahonnét 40 lépés távolból látják a tölcsért és jelenti, hogy a csúnya pergőtűz után az ellenség nagy túlerővel megtámadta gyenge századát és ezen támadás négyszer megismétlődött. Igen véresen sikerült legszívósabb kézigránátharccal visszaverni az olaszokat.
…
„Előttem egy ovális öt-hat méter mély nagy tölcsért látok, mely az olasz állást megszakítja. Feldúlt egy világ ez! Nagy sziklatömbök hevernek benne s köröskörül minden tele van halott olaszokkal, borzasztó jajgatás és nyöszörgés hallik. Az olaszok mind a két oldalról gépfegyverrel pásztázzák az egész tölcsért, mindenféle öblű tüzérség és aknavetők folytonosan belelőnek. Ez a szenvedések s az erkölcsi megrázkódtatásoknak netovábbja, melyet hős védőinknek itt ki kell állaniuk. Építenek és kézigránátokat dobálnak egyszerre és állandóan. És mégis! . . .
Most látom, hogy mily végtelenül helyesen cselekedett Heim Géza főhadnagy, midőn elfoglalta és megtartotta a tölcsért; mert ha az ellenség birtokában volna az, mihamar San Martino is ellenséges kézre kerülne és így a Monte San Michele átkarolása is lehetővé válnék. A tölcsért minden körülmények között feltétlenül tartanunk kell. Heim Géza főhadnagyot pedig fel fogom szólítani, hogy a Mária Terézia rendért folyamodjék. Ez épen a legklasszikusabb eset ezen legmagasabb rendjel elnyerésére.
Megmondom a tiszthelyettesnek, hogy estig tartsanak ki s akkor felváltatom őket.”
További kiragadott példák a San Martino del Carso-i harci szakaszon:
A harmadik isonzói csatában 1915. november 2-án az úgynevezett Halálhegy egy szakaszát az olaszok eldoglalták. Ekkor Kántor Mihály tizenkét bajtársával szinte öngyilkos ellentámadás során véres kézitusával elűzte a betört olaszokat, melyet meg is tartottak az esti váltásig.
Moskovszky László a debreceni 3-as honvédek őrmestere 1915. november 17-én észrevette, hogy a San Martino del Carsón az állásuk előtt lévő drótakadálynál az olaszok tevékenykednek: egy támadásukat készítik elő azzal, hogy robbantó csöveket helyeznek el. Moskovszky őrmester saját elhatározással odakúszott és nem csak a csöveket hozta el, hanem az olasz utászokat elfogta. Az olasz támadást így sikeresen verték vissza a mieink.
Jellemző harci epizódok: az olaszoknak a San Martino és a Monte San Michele közti térségben 1915. december 2-án nagyon nagy és ismételt rohamokkal sikerült elfoglalni a szegedi 46-osok egy szakaszát. Ekkor azonban a magyar alakulatok néhány méterrel beljebb új vonalakat építették ki.
Az olaszok egy nappal később kora hajnalban igen élénk harcba kezdtek ugyanezen a szakaszon. Erős olasz pergőtűz, majd gyalogsági támadás a szegedi 46-osok ellen. Ebben már nem volt semmi különös, mondhatni teljesen megszokottá vált az ilyen esemény. Az olaszok visszaverése is, de sajnos az is, hogy a harc után körülbelül 300 olasz katona feküdt halottan közvetlenül a magyar állások előtt.
1916. március 12-én a debreceni 39-esek egy kézigránátos járőre kiverte az olaszokat San Martinóban az egyik állásukból. Daróczy Ambrus és Tóth Lajos zászlós egy-egy önként jelentkező járőrrel oldalba fogta a már erősen befészkelődött olaszokat. Tóth megsebesült és ezért Daróczy egyedül támadta hátba az olaszokat és kézigránátokkal elérte ezt, amit nem sikerült több száz szemberohamozó katonának.
A harc azonban folyik tovább, hőstettek ismétlődnek – mondhatni hasonló hőstettek sorakoznak egymás után. Iszonyú háború ez, ahol a hőstettek is szinte gépies eseményekké degradálódnak!
Az előző hőstett után egy nappal, 1916. március 13-án, ugyancsak San Martinónál, Fodor Kálmán tizedes, ugyancsak a debreceni 39-eseknél, egy szintén önként jelentkezett rohamjárőr élén parancsot kapott egy az olaszok által elfoglalt árokrész visszafoglalására. Az olaszok közelébe kúsztak, majd berontottak az olaszok közé. Fodor tizedes példája, bátor harca megerősítette harcostársait, akik végül is visszafoglalták az elvesztett árkot, amelyért több társával Fodor Kálmán is életét adta.
Két nappal később, 1916. március 15-én Daróczy Ambrus a 39-esek tartalékos zászlósa San Martino falutól délre önként jelentkezett egy vállalkozásra. Nyolcvanfőnyi kézigránátos osztag élén, az olaszok által elfoglalt árokrészünk visszafoglalására tett kísérletet. A kísérlet sikerrel járt: kemény kézitusában, az árokrészt visszafoglalták és 136 foglyot is ejtettek.
Két héttel később, 1916. március 27-én már a 82-es székelyek is harcoltak San Martinónál. Egyik szakaszvezetőjük, Szabó Dénes arra vállalkozott, hogy az olaszok nyugatalanítása végett egymaga éjjeli rajtaütést hajtson végre. Átkúszott az olasz vonalhoz, belopódzott egy kevésbé ellenőrzött részre, majd szuronnyal, kézigránáttal rátört a legközelebbi olasz csoportra. Mindezek után sikeresen és élve tudott visszakúszni a saját vonalához.
Egy újabb ezred is felsorakozik az eddigiek mellé: a temesvári 61-esek. 1916. április 24-én két eredményes akció köthető csapatainkhoz: rohamosztagaik 200 méter szélességben sikeresen betörtek az olaszoknak a San Martinon lévő fővédelmi vonalába, amelyet elpusztítottak. Ugyanekkor a debreceni 3-asok rohamosztagai hasonló vállalkozásokat teljesítettek a Monte San Michele északi nyúlványán.
1916. június 27-én az olaszok négy megközelítő árokkal már tíz lépésre jutottak egyik védőkörletünk árkai elé. Ezt a veszélyes helyzetet szüntette meg a szegedi 46-osok egyik népfölkelő zászlósa, Széll Bálint. Három éjszaka árkász járőrével az ellenséghez kúszott át, ahol robbanó tölteteket helyezett el, melynek felrobbantásával elhárította a lopakodó ellenség előretolt állásának veszélyét.
1916. július 8-án Horvát János, a székesfehérvári 17-esek honvédje előrekúszva önálló vállalkozásban kézigránátokkal egyedül verte szét az olaszok egyik előretolt állását.
Marcottini
Marcottini délre esik San Martino del Carsótól, attól kissé nyugatra a Doberdói-fennsík nyugati szélén.
1916. május 27-én kora hajnalban, még teljes sötétségben – egy belövések miatt meglehetősen mozgalmas éjszaka után – József főherceg kísérőjével, Szombati Pál káplárral a Doberdo-fennsíkra indult, hogy szemrevételezze csapatait. Ameddig lehetett autóval, aztán gyalog mentek
Ezen az éjszakán tehát József főherceg ismét frontvonala egy szakasza megtekintésére indult. Először a Marcottini melletti segélyhelyre ment. Éppen egynéhány ellenséges repülő keringett fölöttük, melyekre tüzérsége tüzelt. A segélyhelyen, ahova először jutottak és amely kitűnő kavernákban van, mindenki mélyen aludt, mert egész éjjel szakadatlanul dolgoztak és csak reggel 5 óra után készültek el. Nem ébresztette fel őket. Jobbat nem tehet most – gondolta -, mikor nincs egy ellátandó sebesült sem.
Marcottini, kis falucska San Martino és Doberdo falu – a fennsíkot az utóbbiról nevezték el – között, amely tavaly májusban még virágzó helység volt, erre a napra azonban már egy össze-vissza törmelékhalom tele gránátrepeszekkel, szilánkokkal s lövedékekkel; faltörmelék, törött üveg és cserép, mindenféle roncs, rongyok, összedőlt falak siralmas halmaza. Az udvarokon és utcákon méteres fű terem, az olasz tüzérség lövedékei szilánkokra hasogatták a fákat. A temetőben csupa hősi sír, de mindet feldúlták, fölszántották a nehéz gránátok. A keresztek széjjelforgácsolva. A főherceg hányingerét, ijedt borzongását még késő este is remegve írta le naplójába: „A temetőben mindenfelé minden széjjelszórva, félig rothadt fejek és lábak, fehér csontvázdarabok, bordák, nyálkásan oszló hústömegek néznek ki a lazára túrt talajból. A legyek milliói zümmögnek és himbálódznak a légben a bűzlő hullarészek fölött. Idegesen kissé odébb repülnek, ha élőlény közeledik, hisz e gyászos hely egy hónap óta végleg el van hagyatva, ember nem jár erre, minden dermedten csendes és sivár és csak a halál leheli az ember arcába fullasztó mérges bűzét. Mélységesen megdöbbenve és megindulva állottam meg itt, hol a pusztulásnak legmeztelenebb képe tárul elém. Azok az oly sovány fehér szegény csontkezek, mintha a laza földbe még kapaszkodnának… A hús már csak mint fekete cérnaszálak lóg rajtuk. Ezek a szegény meghasogatott koponyák!…, bennük még az agyvelő az esővízzel keverve csillogva ragyog a reggeli nap nevető sugaraitól.”
A felkeresésre kiválasztott állásban a 46-osokat és az l-es honvédeket találta. Nagyon panaszkodnak, hogy a hullaszagot már alig képesek kibírni és nem tudják, hogy mit csináljanak. Gyakran előfordul, hogy az éj sötétjében, midőn az összelőtt homokzsák-mellvédek újraépülnek, hullákat is beleépítenek és egy idő multával a szagot érezve, néha csak hosszú keresés után találják meg a zsákok közé szorult holtat. Mutattak József főhercegnek egy az itt ezrével tanyázó patkányok által teljesen lerágott kezet, mely a mellvéd homokzsákjai közül lógott ki. Épen kihúzták s ekkor a félig lerágicsált fej, szörnyűségesen megrothadva került elő. Háromszor kitüntetett Molnár nevű altiszt, ki a főhercegnek 10 nappal korábban, mikor az állásba ment, a Segeti táborban szomorúan mondta, hogy utolszor beszél vele. József főherceg azt mondta neki, hogy ne dolgozza bele magát ilyen sötét gondolatokba. És az árokban most itt találja oly szörnyűségesen eltorzult hulláját — iszonyú bűzt lehelve, őt a rózsásképű, egészségtől duzzadó ifjút . . . Az eset teljesen feldúlta.
Visintini
Ha autóval északról Gorizia felől jövünk, a Vallone völgyébe jutunk. Nemsokára jobbra letérhetünk San Martino del Carso vagy San Michele del Carso felé. A letérés után rögtön balra éles kanyarral befordulhatunk Visintini felé, ahova egy perc alatt be is juthatunk. Pár házból álló falucska. Itt van – egy udvar hátsó részén – a Magyar Kápolna, amely az egykor itt rengeteg honvédnak nyughelyet adó katonai temetőre emlékeztet. Ma már csak az egykori temető kissé rusztikus kapuzatának egy része maradt meg.
Vallone völgy
A Vallone völgy egy hosszan, pontosan észak-déli tájolású kb. 10 km hosszan elnyúló völgy, amely a Doberdói-fennsíkot választja el a Karszttól vagy másnéven a Komeni-fennsíktól. Ez utóbbi már Szlovéniában van. Jó minőségű országút vezet rajta, amelyik összeköti Goriziát a tengerparttól, illetve Trieszttel.
Redipuglia, Monte sei Busi
Redipugliáról, az ott létesített óriási olasz katonai temetőről már volt szó. Ha egy temető lehet impozánsan szép, akkor ez az. Mussolini azért ehhez értett!
A Redipuglia feletti 100 vagy 150 méter magas Monte sei Busi is szörnyű harcok színhelye volt – különösen az első isonzói csaták idején.
1. isonzói csata (1915. 06. 23 – 17. 17.)
Az 1. isonzói csata azzal kezdődött, hogy 1915 június 30-án az olaszok rohamra indultak. A meredek hegyoldalon a Monte dei sei Busi és a Monte Cosich közötti mintegy négy kilométer széles arcvonalon, a Doberdói-fennsík déli részén több lépcsőben együtt tíz olasz ezred tört felfelé. Hat napon keresztül rohamoztak, miközben a harcok másutt is súlyossá váltak: a görzi hídfőben is folyt a vér. Az olaszok hiába vetettek be újabb és újabb csapatokat, de a Doberdo-fennsíkon és Görznél is eredménytelenek maradtak. Viszonylag apró sikerük: Redipugliánál egy kisebb kiugró állásrész és a Monte San Michele délnyugati lejtőjének alja. Ugyanakkor az elszenvedett veszteségük csaknem 15 000 fő! A kemény küzdelmet jelzi, hogy a védők vesztesége is közel 10 000 volt.
Az olaszok 1915 júliusában napokon keresztül támadták a Monte dei Sei Busi magaslatot. Július 21-én hajnalban egy újabb nagy rohamra készültek föl. Észrevette ezt a 60-as gyalogezred törzsőrmestere, Barna József és géppuskájával az arcvonal elé kúszott és félelmetes oldaltűzzel szétszórta az olaszokat. Ez kiváltotta az olasz ágyúk támadását: bár társai megsérültek, Barna törzsőrmester nem menekült vissza és az olaszok újabb három támadását verte vissza.
2. isonzói csata (1915. 07. 18 – 08. 10.)
1915. július 18-án hajnalban elkezdődött a 2. isonzói csata. Ezúttal is félelmetes tüzérségi tűzzel kezdődött, de most az első csatát előkészítő többnapos össztűzzel ellentétben pár óra után hirtelen rohamra indultak az olaszok. A főcsapást a 3. olasz hadsereg mérte. Az olaszok fő célkitűzése ismét a Doberdo-fennsík volt. Ezen belül pedig a kissé kiemelkedő Monte San Michele. Az olaszok egyre ismétlődő rohamai rendre elakadtak a székesfehérvári, budapesti honvédezredek és a Monte San Michelét védő debreceni honvédek ellenállásán. Súlyos harcok dúltak a Monte dei sei Busi és a Monte Cosich közötti védőszakaszban is. Hat napig tombolt a harc: az olaszok a hat nap alatt a Doberdo községbe vezető út két oldalán kisebb betörést értek el, de előnyomulásukat a honvédek 3000 fős veszteség árán megállították.
Július 27-e után lanyhulni kezdtek az olasz rohamok.
A második Isonzói csata során az olaszok elfoglalták a Monte dei sei Busi-t. Nem sokáig azonban: 1915. augusztus 2. és 3. közötti éjszaka az egri 60-as gyalogezred II. zászlóalja bátor rohammal visszafoglalta. De mi ára van egy ilyen sikernek? 450 hősi halál.
Zalka Máté érdekesen megírt Doberdo című regényében leírja a küzdelmeknek ezt az „epizódját”.
Augusztusban a harcok súlypontja Doberdótól eltolódott a tolmeini hídfőhöz – de az olasz tömegrohamokat itt is visszaverték.
Az isonzói csata során alkalmazott tömeges szuronyrohamok nagy sok vérbe kerültek az olaszoknak: veszteségük a 2. isonzói csatában körülbelül 100 000 főre rúgott!
Monte Cosich, Debelli
Monte Cosich és Debelli két karsztos meredek domb, elég nagy részben ma is kopárak. Ezek alkotják a Doberdói-fennsík déli szélét. Az olaszok innen is be akartak törni a fennsíkra. Egyszer sikerült is nekik, de a honvédek – 3000 fős áldozattal! – visszaverték őket.
Hermada
A Hermada hegy, ahová 1917 nyarán egy-két hétre a harcok súlypontja áthelyeződött, már kívül esik a Doberdói-fennsíkon, sőt a Karszton is.
A tengerparti Duino helység felett emelkedő néhány km hosszú 100-200 méter magas karsztos hegyről van szó, melynek oldalát, tetejét karsztbokorerdő fedi – legalábbis ma, a harcok idején nyilván mindent kövek halmai borítottak.
Hermada hegy fennsíkja
Hermadától nyugatra esik egy kis falu, Medeazza, attól északnyugatra újra a Hermadához hasonló nagyobb dombok: a Flondar, melynek a harcok idején szintén hírhedt csengése volt.
Ha a már említett Vallone völgy országútján délnek a tenger felé tartunk, nem sokkal a völgy vége előtt, egy kis faluhoz, Jamianóhoz érünk. Jamianóért is elkeseredett harcok folytak 1916 augusztusa után, miután az olaszoknak már sikerült elfoglalni az egész Deberdói-fennsíkot. Itt Jamianónál nyugatra letérhetünk a Doberdó helység felé vezető mellékútra, amely közben elhalad a ma már elmocsarasodóban levő Doberdói-tó mellett (Lago del Doberdo). Érdemes megállni, mert dél felé itt szintén legkeményebb harcok színhelyei emelkednek a fejünk fölé: a Monte Cosich és a Debelli.
Ha viszont Jamianónál a kelet felé vezető mellékútra térünk, rövidesen átjutunk Szlovéniába. Még ma is erősen érezni lehet, hogy ez a terület például Tito idejében a senki földje volt, ahova évtizedekig normális ember be nem tehette a lábát. Egy meglepően nagy völgybe jutunk, amelyet délről a Flondar és a Hermada határol, északról pedig a Karszt tömbje. Különösen ez az északi hegyfal impozáns: a mészkőhegységekre jellemző tömbök egy típikus szinte függőleges fala állja el a tekintetet észak felé. A fal nem egységes szikla, sok helyen a meredek oldalon ritka karsztbokorerdő nő, másutt, kőomlásos. Van egy keskeny autóút is fel a Karsztra: jó autófékek, nyugodt vezetés, éles szerpentin kanyarok és jobb nem lenézni…
Ezen a hegyoldalon Jamiano felé emelkedik a 208-as magaslat. Ha máshol nem, akkor itt végképp eljutottam oda, hogy igenis becsülni kell az olasz katonát. Akik ilyen helyet el tudtak foglalni, azokat el kell ismerni! (Ha ehhez még hozzá tesszük a Monte Sabotino elfoglalását is!)
A zárt völgy központja a Brestovica. Innen, ha felmegyünk a már említett szerpentinen Selo na Krasuba jutunk – már fenn a Karszton. (Hogy milyen randa dolog a háború! Itt Selo na Krasuban van egy egyszerű emlékmű, tulajdonképpen egy tábla nevekkel, szinte családok tagjainak felsorolásával, akiket mint partizánokat a II. világháborúban, egy másik világégésben végeztek ki.)
1917 nyarán a nagy völgy nagy részét elfoglalták az olaszok és innen északról támadták Flondart és a Hermadát, hogy kijussanak Trieszt irányában a tengerhez. Flondart elfoglalták, de Hermadát csak részben. Aztán a XI. isonzói csatában megenyhült itt a nagy olasz nyomás, mert a végeredményt tekintve kiderült, hogy tulajdonképpen elterelő jellegű volt ez a támadás. Mikor az osztrák-magyar vezetés egyre több erőt idevezényelt az északibb fronszakaszokról, az olaszok északra helyezték a főtámadást: sikerült Kanalnál átkelniük az Isonzón és elfoglalták az Isonzóval párhuzamos nagy karsztos fennsíkot, a Bainsizza-Heiligengeist nevű fennsíkot (jellemző, hogy a szlovén neve nincs megadva). Rövidesen a legerősebb és legelkeseredettebb harc már Monte San Gabrielén folyt.
A Brestovicai völgy felől közelebb lett volna a Hermadára felmenni, de autóval voltunk és mégis csak a határon is át kellett volna menni. Ezért inkább Duino felé autózva mentünk el Medeazzába. A forgalmas útról hirtelern élesen kell felkanyarodni, majd némi emelkedés után egy kis szórt faluba jutottunk, Medeazzába, melynek neve az I. világháborúból szintén ismert.
Medeazzánál, bár Olaszország utolsó helysége, jogos megemlíteni szlovén nevét, Medjugorét, hiszen lakói szlovének. Biztos, hogy az, mert mikor a falu szélén beszélgetni kezdtünk a gazdával – én izzadtam az olasszal -, a gazda, aki különben folyékonyan beszélt olaszul, odaszólt a feleségének, hogy ez vagy az a szó hogyan is van olaszul. A gazda nagyon kedves volt velünk, háza mellől megmutatta nekünk, melyik hegy a Hermada, hogy hol kell majd felmenni rá (ahol a nagy villanyvezeték is felmegy a hegyre), melyik irányban van a Flondar. Megmutatta I. világháborús gyűjteményét, melyeket a földjén vagy az eső mosta agyagos utakon talált: repeszek, golyók. Csoportosította is őket: melyek az olaszok, melyek a másik oldaliak. A barátságunk növekedett és behívott bennünket, hogy kóstoljuk meg a borát. Ha jól emlékszem, a törköly, a grappa is szóba került. Valami olyasmit mondott, hogy Olaszországban csak ezen a környéken lehet házi pálinkát készíteni, mert – mint büszkén mondta – nekik Mária Terézia adta ezt a kiváltságot, melyet az olasz állam 1920-ban nem vett el tőlük.
A Hermadára a gazda által megjelölt nagy távolsági villanyvezetéknél mentünk fel. Elég meredek az oldala, de szerencsére nem túl magas. Aztán még egy nekilódulás, amelyet lentről nem láttunk és már fent voltunk. A háborúnak nem sok nyomát találtuk. Még a tetőn kisebb kőgátakat, kőcsoportokat, melyek talán valaha hevenyészett lövészárokpótlások lehettek.
Déli irányban, a tengerparti Duino felé elég széles erdei úton indultunk el. Egy idő után aztán találtunk cikkcakkosan ásott lövészárkokat és találkoztunk egy igen előkelőnek tűnt osztrák házaspárt. Rövid beszélgetésben derült ki, hogy őket is az I. világháború hozta ide: mintha talán egy elit dragonyos ezredes unokája vagy dédunokája kereste volna elődje nyomát az egykori csatamezőn.
Később már alattunk láttuk a tengert. Ekkor irányt változtatva visszamentünk Medeazzába, ahol a gazdánál hagytuk az autónkat. Ott újabb autót találtunk. A gazda mesélte, hogy osztrákok is jöttek a csatatérre. Talán éppen az a házaspár, akikkel találkoztunk.
Hermada és Flondar környékén viszonylag kevesebb magyar egység harcolt, de azért itt is szépen szerepeltek.
1917. június 4-én Medeazza környékén Benyovits Árpád, a dési 32. honvéd gyalogezredbeli tartalékos zászlós rohamrajával elfoglalta a kijelölt kiugró olasz állásrészt. Az itt szerzett sebeibe három nappal később belehalt.
1917. augusztus 20-án, a 11. olasz offenzíva elején Stein Adolf, a besztercei 63. gyalogezred hadapródjelöltje Jamianótól délre félszázadával átlőtt kézzel háromszor rohamozott meg egy sokszorta nagyobb létszámú olasz egységet. A harmadik rohamra az ellenség megfutamodott.
1917. szeptember elsején a még folyó 11. isonzó csatában Diószeghy Áron a kolozsvári 51. gyalogezred szakaszvezetője a Hermada hegyen vívott harcokban egy ellentámadás során 14-16 emberével vetette rá magát az olaszokra. Támadása olyan meglepő és sikeres volt, hogy az olaszok részben megadták magukat, részben visszavonultak.
Karszt (Komeni-fennsík) (1916. VIII – 1917. X.)
A Karszt a Doberdói-fennsík keleti folytatása. Bizonyára helyesebb lenne megfordítani: a Karszt nyugati folytatása a Doberdói-fennsík. Elég csak a méretekre ránézni, a Karszt még jó darabig tart keleti irányban. Még a lovairól világhírű Lipica is itt található. Földrajztudományi jelentőségét a karszt szó jelzi, azaz a Karszt tulajdonnév karszt köznévvé válása.
A Karszt nyugati határa a már többször emlegetett Vallone völgy. A déli meredek sziklás határát a hermadai résznél már említettem. Észak felé is meredek a fennsík széle – a Vipava völgye felé. (A Vipava német neve Wippach és miután az I. világháborúban így emlegették, mint például Goriziát is inkább Görznek, ezért ezt a nevet is megemlítem.)
A Karsztra autóval több irányból eljuthatunk: a legegyszerűbb a Vallone völgyéből. A vallone-völgyi országúttal párhuzamosan létezik egy másik, kissé gyengébb minőségű országút, amelyik végig Szlovéniában halad. Hosszú nagy szerpentines szakaszon emelkedik: alattunk egy hegytetőn nagy és látványos kolostor. Fent a fennsíkon többfelé vezet keskenyebb országút: Opatija Seloba, Nova Vasba. Ez utóbbi egy templom, körülötte körben néhány ház – és egy emléktábla. Felírása magyar is: azért állították, hogy emlékeztessenek arra, hogy a nagyváradi 4-esek itt is állítottak egykor emlékművet, melyet az idő eltűntetett.
Egy félig erdei úttá átalakuló úton elértünk egy sziklákból kifaragott emlékművet: József főherceg, a Doberdó és a Karszt védőjének kilátóhelye volt.
A Karszt északi részén messziről feltűnik egy nagy torony, a Cerje. A harcok itt viszonylag gyorsabban átfutottak. Nem úgy az innen 2-3 km-re eső Fajti Hribnél.
A Cerje toronyból, de mellőle is a kilátás különben pazar: északra a Vipava völgye, a Monte San Gabriele a Monte San Daniellel, mögötte a Bainsizza-fennsík, a Monte Santo, Monte Sabotino, feljebb a Krn (olasz neve a Monte Nero), amely szintén frontvonal volt valaha, aztán az Alpok hegysorai. Délre pedig a Karszt bokorsűrűje, amely nyugatabbra átvált a Doberdói-fennsíkba. Még távolabb pedig a tenger, az Isonzó környéke, Monfalcone kikötője.
A Fajti Hrib oldalában még ma is felfedezhetünk kavernákat, melyek rossz érzést váltanak ki: sötét lukak, minden csupa víz, sár és hányan meghaltak akár az éppen felfedezettben is…
Ez a Fajti Hrib elátkozott hely. Utólag fedeztük fel, hogy a Vipava völgye felől egy félhegynyi kőből kirakott írás van az oldalában: Tito, a mi délvidéki tömeggyilkosunk. (Amikor később rákérdeztem két személynél is a Titóra, úgy érzékeltem, hogy a szlovének nem Tito-ellenesek.) A Tito mellett egy másik nyomasztó emlék: a Fajti Hrib oldalában bementem a bokrok közé, hátha találok egy ösvényt. Azt nem, hanem kijöve elkezdett a jobb könyököm viszketni. Odanéztem és láttam, hogy belemehettem valami tüskés bokorba, olyan erőszakos szederszerűségbe, mert a könyököm össze volt karcolva és nékány körömszerű tüskevég belement a bőrömbe. Akkor nem nagyon érdekelt a dolog, de estére, majd másnap, aztán a következő napokban, úgy egy hónapig már jobban. Második vagy harmadik nap estéjén már határozott megbetegedtem ettől az ismeretlen növénytől. Lázam volt, nyomott állapot győzött le, a könyököm majdnem a duplájára duzzadt. Határozottan megmérgeződtem. A szúrásoknál, karmolásoknál hatalmas hólyagok keletkeztek: 1-2 cm hosszú, 1 centi magas! Valami Rutaceae-növény, rutaféle okozta nekem ezt a kellemetlenséget. Nálunk a nagyezerjófű ilyesmi.
Kostanjevica
1916 őszétől 1917 őszéig tartó körülbelül 1 év alatt Kostanjevica volt a tőle egyébként 1-2 km-re levő Fajti Hrib mellett a Karszton küzdő magyar erők fő harcihelye.
A katonák még éjszaka sem nyugodhattak: vagy ők mentek éjszakai akcióba, vagy őrségben ügyeltek, nehogy meglepjék őket. Példaképpen pár esetet kiválasztottam.
1917. január 29-én a trencséni 71. gyalogezred egyik rohamszakasza alkonyatkor meglepetésszerűen betört az olasz állásba. Onnan véres kézitusa után 150 fogollyal és 2 géppuska zsákmánnyal tért vissza a saját állásokba.
1917 februárjának elején a veszprémi 31. honvéd gyalogezred egyik tábori őrsét az olaszok 3-án éjjel meglepték és foglyul ejtették. Az 5-én újra előrelopakodó ellenséget 11 honvéd Lovas Ferenc tizedessel az élén már kézigránátokkal fogadta.
1917. február 17-én éjféltájban újból kísérleteztek az olaszok a 41-es veszprémiek ellen. Visszaverték, de éjjel 2-kor ismét előre lopakodott az ellenség. Ismét visszaverték őket.
Tenyeres Ferenc a veszprémi 31-es honvédek gyalogezred tizedese 1917. március 5-én éjjel 2 órakor három közeledő alakot vett észre. Mivel félt, hogy esetleg magyarok, rájuk kiáltott. Ekkor azonban kiderült, hogy olaszok. Tenyeres két társával odaugrott hozzájuk s mind a hármat elfogta.
Pillér Mihály (szintén veszprémi 31-es) őrvezető 1917. április 19-én éjszaka önkéntesen vállalt vállalkozásban sikeresen észrevétlenül megközelítette az olaszok egy előretolt állását, melyet kézigránátokkal megtámadott. Több katonát ejtettek foglyul és komoly hadizsákmányt is szereztek.
1917. július 11-én is a veszprémiek szerepelnek. Egyik szakaszvezetőjük, Lovas Ferenc is önkéntesen vállalt vállalkozásban volt nagyon eredményes. Éjjel, 30 emberével sikeresen meglepte az egyik olasz tábori őrsöt, akik megadták magukat. Lovas ezután nyomban az olaszok kavernájához rohant és megadásra szólította fel őket. Ekkor azonban egy olasz tizedes kézigránátot hajított Lovasra, amelyet azonban Lovas még vissza tudott dobni. A tizedes halála után a kavernában levő körülbelül 50 olasz megadta magát.
A Karszt egyéb részein is harcoltak magyarok.
Az 1-es népfelkelők egyik szakaszparancsnoka így jellemezte a helyzetüket:
„Sajnos a legkedvezőtlenebb Karsztterületre szorultak szakaszaink, ahol a gyalogosok is alig tudnak közlekedni, víz nincsen, rendkívül kietlen, vad, sziklakráterekben kénytelenek tanyázni a szomjúságtól eltikkadt, éhségtől sanyargatott emberek, akiket az ellenség folytonos pergőtüze szörnyen elkínoz. Nemcsak az idegeiket teszi tönkre, de a becsapódó gránátok a kőszilánkok ezreit fröccsentik széjjel, szörnyű sebesüléseket okozva.”
1916. szeptember 13-án az olaszok Nova Vas és Lokvica községek között az egyik osztrák gyalogezredet szétkergették és állásaikat elfoglalták. A győri 11-es vadászok arcban intézett ellentámadása nem tudta visszaállítani az eredeti állapotot. Ekkor Pataki Rupert alvadász 20 vadásszal Lokvica községből oldalba támadta az olaszokat, akiket ez nagyon meglepett, és így az állások egy részét feladták. Ennek segítségével viszont a győri vadászok vissza tudták szerezni az oszrákok által elveszített frontszakaszt.
Egy nappal később, szeptember 14-én, amikor a győri 11-es vadászok Hudilog falu környékén tartalékban voltak, az olaszok elkezdték a 7. isonzói csatát. A váratlan heves harcban a vadászok egyik szakasza, melyet Bellaváry József zászlós vezetett, elszakadt a többiektől. Nem adták meg magukat, hanem rendkivül bátran továbbharcoltak. Sikeresen is, mert majdnem 100 foglyot ejtettek. Ezután lendületből nekirontottak az olaszok fő erejének. Ekkor szenvedett hősi halált Bellaváry József zászlós.
Mai felvételek a Karszt fennsíkon
Látkép a Karszton, háttérben a hírhedt Fajti Hrib
Sziklába vájt megmaradt lövészárok a Karszton
Kilátás a Karszt-fennsíkról déli irányban a tenger felé
Vízgyűjtő a Karszton
Fajti Hrib
A Karszt északi szélén kissé kiemelkedő Fajti Hrib körülbelül egy évig, 1916 őszétől 1917 őszéig volt a magyarok és az olaszok közötti legelkeseredettebb harcok színhelye. A tényleg szinte számtalan hőstett közel itt csak egyet említek. Ezt azért, mert nem is a legnagyobb csaták, a 10. és 11. isonzói csaták idején történt, hanem 1917. június 21-én, amikor a hadtörténelem szerint a Fajti Hriben viszonylag békésebb időszak volt. A kiemelt hősi epizódot a nagyszerű Katonahőseink elnevezésű gyűjtemény a következőképpen írja le:
„A 10. isonzói csatában és az ezt követő harcokban a szegedi császári és királyi 46. gyalogezred védte a Fajti Hrib kopár csúcsát, melyért az olaszok hatalmas tömegeket indítottak támadásra, így 1917. június 21-én is, amikor körülbelül 4000 főnyi olasz erő kísérelte meg állásaink elfoglalását. Az első lökést a 46-os ezred balszárnya kapta, hogy áttörés esetén az olasz gyalogság átkarolhassa az egész ezredet és birtokába keríthesse a 464-es magaslatot. Az olasz tüzérség, állásainkat tönkrezúzta s szabad rést nyitott a gyalogságnak. Ludvig Géza törzsőrmester azonban tartalékszakaszával nekirontott a beözönlő olaszoknak s részint fogságba ejtette, részint kiűzte őket. Az olaszok ezen kudarcuk után főerejükkel az ezred centruma a 464-es magaslat ellen támadtak, és azt birtokba is vették. Ludvig törzsőrmester ennek láttára a benyomult ellenséget oldalba támadta. Bátor és elszánt támadása tüzérségünk pergőtüzének segítségével oly eredményes volt, hogy a 464-es magaslat pedig ismét birtokunkba jutott.”
Fajti Hrib
Életmentő kaverna bejárata a Fajti Hrib oldalában
A Karszton 1916 augusztusában tovább folytak a Doberdón már megismert borzalmas harcok, melyek jellege semváltozott meg, azaz az olaszok támadtak, az itt főleg magyarokból űálló oszrák-magyar sereg pedig védekezett. Hogyne védekezett volna, hiszen amig az olaszok egyetlen fronton harcoltak (később még a Balkán déli részén is), addig Ausztria-Magyarország 4 fronton: az olaszok mellett az oroszok, a románok mellett és még a Dél-Balkánon is.
A Karszton lefolyt 5 kegyetlen „isonzói csatából” csak az utolsó kettőt részletezem, a 10.-et és a 11.-et.
10. isonzói csata (1917. 05. 12 – 06. 05.)
A csatát – nem nagy a változatosság – két napos pokoli ágyútűz vezette be az Isonzónak a plavei kanyarjától le a tengerig, amely körülbelül 45 km-t jelent.
Az olaszok először az Isonzó középső folyásánál támadtak és sikerült elfoglalniuk a Kuk hegyet, de azután hiába támadtak a gerincen Monte Santo felé, megállították őket. Ez a támadás azonban elterelő volt, és amikor több osztrák-magyar egységet ide átirányítottak, az olaszok áthelyezték a támadás súlypontját. Nem sok hiányzott a nagy olasz sikerhez, de végül is küzdelmes harcokban, megállították őket. Áttörés nem volt, de az olaszok a sikerhez könyvelhették el Jamiano, Flonder és a Fajti Hrib elfoglalását. Megdöbbentő árat fizettek ezért: a veszteségük 160 000 fő volt. Az osztrák-magyar védelem vesztesége is hasonló: 150 000 katona. A hadifoglyok száma is nagyon magas: 27 ezer olasz és a részünkről 24 ezer. Ezek a számok talán már a háborútól való elfordulást jelzik.
A 10. isonzói csatával kapcsolatban idézek Csabai Istvánnak a debreceni 39-esekről írt könyvéből.
Az idézet felidézi a Fajti Hrib birtokáért folytatott hullámzó harcot, melynek során hol a magyarok, hol az olaszok foglalták el az elátkozott – a Karszt felől nézve nem is magas – hegyet. És közben avér csak folyt, csak folyt…
A május 24-én leváltott 39. gyalogezred 1. és 3. zászlóalja a Golnek-hegy tövében levő kavernákba került, a 4. zászlóalj pedig az 503-as magaslati ponton kezdte el fáradalmait pihenni.
Mikor eltelt öt nap és a 39-esek arra gondoltak, hogy még messzebbre kerülnek az első vonaltól, esetleg elviszik az ezredet egy másik harctérre, egy hihetetlennek mutatkozó hír járta be az alig megnyugodott bakasorokat, tiszti csoportokat. Azt a hírt terjesztették, hogy támadást fogunk intézni az olasz állások ellen és elfoglaljuk a Fajti nevű magaslatot. Azt a velünk szemben emelkedő hegycsúcsot, ahonnan a 10. isonzómenti csata legtöbb támadása ellenünk kiindult.
Június 1-én kiadja az ezredparancsnokság az írásos rendelkezést, hogy másnap este a zászlóaljak elfoglalják azokat a pontokat, ahonnan a Fajti elleni támadás ki fog indulni.
Este 10 és 11 óra között olyan élénk mozgás volt a fronton az emberek alig tudtak egymástól megmozdulni. … Ha nem felejtjük el, hogy ezeknek az állásrészeknél volt a maguk rendes megszálló csapata, a 43-as és 6l-es ezrede századai, akkor elképzelhetjük, hogy micsoda szorongás és tolongás volt ezekben az állásokban a fent említett napon.
A 39-es katonák könnyű felszereléssel köszöntöttek be a vonalba. Az embereken volt két kenyeres tarisznya, meg nagyon sok lőszer, meg a puska. Minden embernek három napra való élelem meg egy üveg ásványvíz. Rum, 5 kézigránát meg 200 gyalogsági töltény!
… És felvirradt a nap, . . . ádáz tusa napja! . . . Tüzérségünk második napja tűz alatt tartja a Fajti csúcsát. Olyan lassú, gondos lövéseket ad le rá, melyek talán nem is ölnek, de célt tévesztenek! … Az árkokba meg kavernákba szorult tömeg megrémülve a 30 és feles mozsarak lövedékeinek üvöltő repülésétől árkostul, kavernástul megrezdül, mikor egy ilyen óriási lövedék becsapódik a néhány száz méternyire levő olasz állásokba! . . . S amint halad, úgy fokozódik tüzérségünk tevékenysége. Este 8 órakor már pergőtüz alatt áll a Wippach völgyétől a tengerig az olasz arcvonal. Háromnegyed óráig tartott ez a pergőtűz, akkor megindult a támadás. Tüzérségünk megnyújtotta a lövedékek röppályáját, a hátrább levő olasz állásokra helyezte a tüzet, rohamjárőreink előretörtek s nekimentek a Fajtinak! .. . Utánuk a második hullámban a gyalogság. Kissé távolról nézve, úgy festett ez az előnyomulás, mint egy császárgyakorlat vége, ahol az utolsó felvonás játszódik le — nagyurak gyönyörködtetésére és mindenki megelégedésére! . . .
A benyomuló rohamjárőrök azonnal hozzáláttak a kavernatisztogatáshoz. Árok már nem volt az olasz vonalban! . . . Nem mintha az olasz nem készített volna, hanem mert tüzérségünk tönkretette. Az utolsó óra pergőtüze minden olaszt bekergetett a kavernába, s innen nem volt nehéz őket kicsalni. A foglyokat külön arra rendelt emberek vették át ott a helyszínen és kísérték vissza a mi állásaink mögé.
Az olasz hadsereg 56 órás pergőtüze után a 39. gyalogezred arcvonala előtt, innen néhány száz méternyire vérbefúlt minden olasz támadás és százszámra hullott az ellenség; mi egy óra alatt kezünkbe kerítettük földünkre éhes ellenségünk legerősebb állását!
Az ellenség nem nyugodott bele veszteségeibe. Egy jó óra hosszat csend volt. Éjfél után, röviddel három óra előtt, heves ágyútüzet zudított csapatainkra, melyek tartalék nélkül a maguk erejére voltak utalva. A 39-eseknek adott felsőbb parancs úgy szól, hogy a 4. zászlóaljnak kell a Fajtit elfoglalni és annak is kell a hegyet megtartani. Sem utánpótlást, sem felváltást nem helyeztek kilátásba.
Virradni kezdett. A 4. zászlóalj az éj folyamán három olasz támadást vert vissza, tekintélyes számú foglyot ejtett, de bizony maga is meggyengült, erőben, emberanyagban sokat veszített. Kémlelő őreink újabb ellenséges készülődésről adtak hírt, s ez elől Popovics őrnagy kitért. Visszarendelte zászlóalját az elfoglalt Fajti csúcsáról.
11. isonzói csata (1917. 08. 17 – 09. 12.)
Soha ilyen mértékben nem készült fel az olasz oldal a csatára; soha ennyi ember, ennyi anyag!
Ismét a Tolmeintől a tengerig tartó ágyúzással kezdődött a 11. csata. Aztán megindultak a rohamok. Először az olaszok délen, a tengerparti Duinótól a Karszt középső részéig támadtak a leghevesebben. Elfoglalták a Selo falut, eljutottak a tengerparti Hermada hegy nyugati oldalára. Ezután a Karszt északi fele került sorra. Az olaszok a Fajti Hrib hegynél ismét keményen szorongattak.
A 11. isonzói csatával kapcsolatban ismét idézek Csabai Istvánnak a debreceni 39-esekről írt könyvéből.
Augusztus 18-án a hajnali órákban megkezdődött a különböző átmérető ellenséges ágyúk és aknavetők tüzelése; az ismételten megjósolt 11. isonzó menti csata megkezdődött. ..
„Az augusztus 21-ről 22-re átmenő éjjel úgy hajnali 4 óráig csend, majd a 11. isonzómenti csata leghevesebb küzdelmét hozó napja zajlott le a Karszton.
Ettől az órától kezdve váltakozó hevességű romboló tűz alatt áll a szakasz.
D. e. 10 órakor az ellenség zárótüzet adott a hátsó vonalakra, s ugyanakkor mozgolódni, gyülekezni kezdett a szakasz előtti dolinákban. Saját ágyúink jól irányzott tüze azonban ez alkalommal visszaűzte az ellent állásaiba … Ismét megkezdődő erős tűz védelme alatt megkezdte az ellenség minden eddigit felülmúló tömegtámadását. Az egész 378-as magaslat ellen szakadatlanul nyomultak a hullámok s a túlerő hatalmába kerítette a hegyet.
Megkezdődött ennek a csatának legszívósabb, legelkeseredettebb küzdelme. Az összes tartalékok ellentámadásba mentek. A mindenfajta eszközzel vívott küzdelem egy darabig változó szerencsével folyt. D. u. 3 órára sikerült az ellenséget az 1. a) vonalig visszaszorítani. Innen kivetni nem lehetett. Annyira befészkelte magát a 19-es alosztály kavernáiba és rókalyukaiba, s úgy megerősítette két szárnyát géppuskákkal, hogy az oldalról támadni készülő roham járőrünk nem mehetett neki. Egy- és másfélméteres robbanórudakat dobált az ellenség rohamjárőreinkre. Súlyos veszteségeket szenvedtünk!… Hogy veszteségeinket ne szaporítsuk, a III. szakasz parancsnoka elhatározta, hogy a sötétség beköszöntéig megállítja ellentámadásunkat… A benyomult ellenség ettől kezdve ült a rókalyukakban és kavernákban, tüzérségünk elzárta előle a visszafelé vezető utat, előre meg úgy sem merészkedett… Várt!…
A IV-es zászlóaljszakaszból megfigyelték, hogy az ellenség ezen várakozási idő alatt kilenc postagalambot indított el. Ezek a galambok értesítették az olaszokat arról, hogy — menthetetlen a helyzet. A IV. zászlóaljszakasz jelentette az ezredparancsnokságnak, hogy a III. zászlóaljszakaszunkban bent ül az ellenség!…
Erre a 61. gyalogezred 14. százada parancsot kapott, hogy induljon a 378-as magaslatra ellentámadásra. Meg is indult ez a század, de mivel az ellenség tüzérségi záróterületén kellett keresztülmennie, csak 51 embere érkezett meg a Trieszti-dolinába.
A 33. dandár parancsnoka utasította a 61. gyalogezred 13 és 15. századát, hogy vonuljon a 378-as magaslaton levő ellenség kivetésére. Ezt a fél zászlóaljat is elfogta az ellenséges ágyú- és aknatűz, s így az ellentámadás nem sikerült.
Időközben Popovics őrnagy, a III. zászlóaljszakasz parancsnoka megtette az este 9 órára tervezett ellentámadásra a szükséges előkészületeket.
Mikor csapataink este 9 órakor megkezdték a támadást, az ellenséges megszállók is támadni kezdtek. A két támadó fél összeakadt! . . . Az eredmény attól függött, melyik előzi meg a másikat — lélekjelenléttel … Az ellenség soraiban zavar keletkezett! . . . Egy része futásnak eredt és visszafelé igyekezett, az olasz állások felé. Ezeket géppuskáink vették üldözőbe. Legnagyobb részük fogságunkba esett. Két zászlóaljparancsnokot, 14 tisztet és kétszáz embert ejtettünk foglyul. A többi halott lett! .. .
Este kiállítottuk a tábori őrsöket és viszonylagos csendben töltöttük az éjszakát!. ..”
A11. isonzómenti csata augusztus 23-án véget ért. A déli ezredszakasz egész területén csend lett, ennek a napnak az estéjén felváltották a 39-eseket.
Rövidesen kiderült azonban, hogy az olaszok megismételték a 11. isonzói csatában alkalmazott trükküket: amikor az előzetes támadás helyére a védelem nagy erőket dob át, akkor a meggyengült helyeken következik be a tényleges támadás. Most a trükk fordítva történt meg: előbb délen a nagy előkészítő támadás, majd északabbra az igazi. Most ez a hely az Isonzó melletti Canale volt. Ezúttal sikerült az olaszok trükkje és áttörték augusztus 23-án Canale (Kanal) helységnél a védelmet. Gyorsan feljutottak a Bainsizza fennsíkra (német neve Heiligengeist), augusztus 24-én már olasz zászló lengett a félelmetes Monte Santo tetején.
Ekkor vált a Monte San Gabriele főszereplővé.
Eredeti fényképek a Karsztról a harcok idején
(A fényképeket a helyszínen elhelyezett ismertető táblákon fényképeztem le.)
Podgora, Görz (Gorizia), Monte Sabotino és Monte Santo
A Podgora északi szélénél van egy óriási csontház, egy Ossarium. Ezt a szép fehér körszimmetrikus épületet is valószínűleg Mussolini alatt építették. Csak az, hogy Redipugliától pár kilométerre még egy ilyen méretű katonai emlékmű van sok tízezer halottal, jelzi micsoda kemény harcok folytak itt! Ilyenkor azért felhorkad az ember. Nyugati történészek, filmesek, írók úgy írják meg az I. világháború történetét, hogy egy fejezetet szánnak az oroszokra, egy rövid fejezetecskét az olasz frontra, de azt is inkább csak a Caporettóra!
Az Oslaviai Ossarium
Oslavia Podgora mellett: 57 200 olasz hős nyughelye
Az Ossariumtól északra már a szomszédban magasodik a Monte Sabotino. Jó nagy egy fehér szikladarab! Hogy lehet erre felmenni? Megpróbáltunk autóval, hátha van egy titkos szerpentin, hisz ott fenn is sokáig folyt a háború és a muníciót, egyebet fel-le kellett szállítani. A kísérlet teljes kudarccal járt. Nem is jutottunk fel a sziklahegyre. Pedig biztos, csodálatos kilátás lehet onnan felülről. Legalább egy napos túra lenne – mindenestül…
Az Isonzó túlsó oldalán azonban feljutottunk a Monte Santóra, pedig az is van olyan magas és meredek!. de oda végigvezet a szerpentin. Nem akármilyen! Én vezettem. Már egyesben sem akart menni a kocsi, le-lefulladtunk.
Fent viszont a kegyhelyes templomtól csodás a kilátás: mellettünk szinte karnyújtásnyira a Monte Sabotino. Alattunk a mélyben az Isonzo. A másik irányban a Bainsizza-fennsík és a Monte San Gabriele. A híres-hírhedt hegy szinte alattunk van: nyomasztó volt elgondolni, hogy tudták tartani a Gabrielét, amikor a fejük fölött már olasz megfigyelők, ágyúk voltak a Monte Santón?
A Podgorán és a szomszédságában folytatott harcok körülményéről írt Latinka Sándor hadapródőrmester levelében: „Hárman vagyunk a sziklába vájt fedezékben, hol e sorokat írom. A másik kettő alszik, közülük egyik a kapitányom, aki két szál deszkán alussza álmait, egy kadét a deszkák alatt a földön. 1 órakor én készülök a deszkák alá, mert a kadét fölvált. Leírhatatlan, ami itt véghez megy. Nincs az a szenvedés, ami az itten átéltekhez hasonlítana. Ha látnál engem piszkosan, hetek óta mosdatlanul, mint ahogy itt járok-kelek és buzdítom a katonáimat, ha látnád azokat a gránátokat és lövedékeket, melyek megremegtetik az egész hegyet, mondom, ha látnád és látnák, akkor… Ne is beszéljünk erről. Rémes dolog itt élni, de mi itt igazán csak védekezünk, de ahányszor csak támadnak véresen, fizetik meg. A mi veszteségeink csekélyek, de ők halomszámra hallanak.”
A Podgorán 1915. október 18-án kegyetlen előkészítő ágyútűz után kezdte meg az olasz gyalogság támadásait az 52. gyalogezred állásai ellen, amely aztán tizenhárom napig roham-roham után ismétlődött. E harcok rettenthetetlen hőse Gájer Gábor őrmester volt. A Podgora vált hősi halála helyévé. Előtte azonban bátorságával lelkesítette bajtársait, rémítette az ellenséget. Állásaik egy részét aláaknázta, melyet a betörő olaszok lába alatt robbantott fel – több alkalommal sikerrel.
Podgoránál a szemben állók lövészárkai csak 20-30 méterre voltak egymástól. Az olaszok így nagy veszteségeket tudtak okozni a mieinknek. (Ezen a helyen akkor a székesfehérvári 69. gyalogezred állt.) 1915. december 16-án sikerült ennek a helyzetnek véget vetni és egy bátor gyors rohammal elkergetni az olaszokat, akik az összekötőárkon keresztül főállásaik felé menekültek.
A Podgorával szomszédos Oslavián, ahol ma a nagyméretű ünnepélyes fehér Ossarium, azaz csonttorony emlékeztet az egykori harcokra, a székesfehérvári 69. gyalogezredbeli Tanka Tibor védekezett szakaszával. A harc viszonyaira egy napot nézzünk: 1915. november hó 12-én reggel egy ellenséges támadást védett ki. A támadást olasz pergőtűz követte, amely szakaszából 33 embert ölt meg. Nincs vége azonban a napnak: még két zászlóalj olasz katona ismételt támadásait kellett kivédenie. Este pedig a beérkezett tartalékokkal egy eredményes ellentámadást is irányított.
A már megismert 69-esek az Oslaviján a ránk nézve – többek közt a Bruszilov-offenzíva miatt is – vereséggé változott 6. isonzói csata során a végsőkig kitartottak. 1916. augusztus 7-én egyik rohamot a másik után verték vissza. Az olaszok közben a templomdombot elfoglalták és sikerült bekeríteniük a 69-eseket, akik a reménytelen helyzetben megadták magukat.
Ez a terület a Monte San Micheléhez hasonlóan nagyon fontos szerepet játszott az isonzói csatákban. A 3. és a 4. isonzói csatából ízelítót adunk az itt folyt harcokról.
3. isonzói csata (1915. 10. 18 – 10. 31.)
Egyszerre három helyen szólalt meg az olasz tüzérség össztűze: a tolmeini hídfőnél, Görznél és Monte San Michelénél. Három napos tűz után mind a három helyen indult neg az olaszok támadása – keskenyebb szakaszokra koncentrálva.
Először a harc súlypontja a tolmeini hídfőre esett. Még a védőknek is jóval 50 % fölött volt a vesztesége, pedig az olaszoké jóval nagyobb volt.
A tolmeini sikertelenség után a görzi hídfő következett. Görztől, a mai olasz nevén Goriziától északra a hirtelen irányt váltó Isonzó jobb partján egy meredek hegy emelkedik: Monte Sabotino. Ma a hegynek az Isonzóval párhuzamos gerincén húzódik az olasz-szlovén határ. A folyó másik partján, a balon hasonló elnyúló hegy emelkedik, a Monte Santo, amelynek szlovén neve Skalnica és amelyik teljesen Szlovéniához tartozik. A hegytől délkeletre egy nagyon hires-hírhedtté vált hegy emelkedik: a Monte San Gabriele (szlovén neve Skabrijel).
A harcok azonban most még a jobb parton folynak. A Sabotintól délre egy kisebb hegy található, amelyet Kálváriának neveznek. A világháborúban azonban a szlovén neve után híresült el: ez volt a hírhedt Podgora. A kettő közt pedig egy laposabb rész az Oslavia. Ma nagy kupolás Ossarioja (csontháza) őrzi az egykori itt elesett harcosok csontjait.
Ez a két hegy: a Sabotin és a Podgora alkotta a görzi hídfőt, melyet az olaszok elkeseredetten ostromoltak. Az olasz katonai vezetés azonban hamar rájött arra, hogy az ostromuk eléggé reménytelen, amíg a délen emelkedő Monte San Micheléről lőhetik őket ágyúval. Ezért kétszeresen törtek rá a San Michelét védő magyar bakákra.
4. isonzói csata (1915. 11. 10 – 12. 04.)
A központi hatalmak 1915 októberének elején hadjáratot indítottak Szerbia ellen, amelyik a tél közepéig tartott. Emiatt erőket csoportosítottak át az olasz frontról a szerbre. Az osztrák-magyar erőknek ezt a meggyengülését akarta kihasználni a Cadorna tábornok vezette olasz hadvezetés.
A 4. isonzói csata ismét rendkívül véres, szívós harcokat hoztak. Az olaszokat a szinte brutális keménységű Cadorna vaskezétől vezettetve az egyik rohamot indították a másik után: a görzi hídfőben a Sabotin hegyen tizenötször, a Podgorán negyvenszer rohamoztak. A Doberdón pedig szinte minden négyzetméterért folyt a vér.
Az olaszok a rohamokban utánozták a franciák, az angolok és az oroszok új rohamtechnikáját: a zászlóaljakat a tenger hullámveréséhez hasonlóan kis szünettel indították egymás után. Ez a fajta rohamozás azonban nagyszámú áldozattal jár: az olaszok vesztesége 116 000 főre rúgott, de az osztrák-magyar erőké is elérte a 70 ezret. Ugyanakkor az olaszok szinte semmilyen területi nyereséget nem értek el.
Szó volt Cadorna kegyetlenül szigorú fegyelemtartási módszereiről. Egy világhírű amerikai íróhoz, Hemingway-hez fordulhatunk tanúságtételre. Hemingway nagyon fiatalon jelentkezett egészségügyi önkéntesnek és mint ilyen az olasz frontra került. Életrajzi alapokon írta meg híres regényét, a Búcsú a fegyverektőlt. Ő is súlyosan megsebesült, mint regénybeli hőse. Tanúságtétele tehát közvetlen háborús tapasztalatokra alapul.
„- Ott volt a főhadnagy úr, amikor nem akartak rohamra menni, és megtizedelték őket?
– Nem voltam ott.
– Nahát, így volt: a roham után sorakoztatták őket, és minden tízediket kiszámolták. A carabinierik lőtték őket agyon.
– Carabinierik – köpött Passini a földre. – Az semmi. Hanem a gránátosok; legalább hat láb magasak, és mégsem mentek rohamra.
– Ha senki sem menne rohamra, mindjárt vége volna a háborúnak – mondta Manera.
– Nem így volt a dolog a gránátosokkal. Azok be voltak gyulladva. Főleg a tisztek, csupa jó családból való pasas.
– Voltak tisztek, akik egyedül mentek rohamra.
– De egy őrmester agyonlőtt kettőt, aki nem akart kimászni az árokból.
– Nem igaz. A csapatok is támadtak.
– De ezeknek nem is kellett beállni a sorba, amikor kiszámolták minden tízediket.
– Nekem falumbeli az egyik, akit a carabinierik agyonlőttek – mondta Passini. – Magos, jó állású gyerek volt, igazi gránátosnak való. Rómában lógott: Mindig a lányokkal. Mindig a carabinierikkel – nevetett. – Most pedig őrszem áll a házuk előtt, föltett szuronnyal. Apját, anyját, húgait nem látogathatja senki, a papa elvesztette polgári jogait, és még szavaznia sem szabad. Törvényen kívül vannak. Bárki elviheti, amijük van.
– Senki se menne rohamra, ha nem félne attól, hogy elbánnak a családjával.
– Dehogynem. Az alpinik mennének. Meg egypár bersaglieri is.
– Azokat is láttuk futni. Most megpróbálják jóvátenni.
Monte Sabotino
Monte Sabotino látképe a Podgoráról
Kozma Miklós: Egy csapattiszt naplójából
1916. VI. 16.
Reggel ötkor autón indulunk Görzbe: egy svéd őrnagyot kísérünk fel a Monte Sabotinóra. A svédet minden érdekli, és szakadatlanul kérdez. Ismertetem a front mögötti berendezkedést. Feltűnik neki, hogy minden darab föld meg van művelve.
Az út jó másfél óra. Eleinte kényelmes és lassan emelkedik. Balról a Sabotino meredek sziklái, jobbról az Isonzó. A keleti parton a Monte Santo mered az égnek, tetején kolostor, csodatevő zarándokhely, benne tüzérségi megfigyelőink. Az olasz szitává lőtte a kolostort, de a megfigyelők ma is ott vannak. A barátok, egyet kívéve, elmentek. A nép nagyon rossz néven veszi az olasznak, hogy ezt a szent helyet szétlőtte. Az út később egyre inkább kapaszkodik, és hegyesszögű, rövidebb szerpentinekben tör felfelé. Egy helyen drótkötélpálya húzódik el fölötte, mely a Sabotinón álló cspatok szükségletét szállítja.
A svéd megáll az úton és a földre mutat. Egy térdben ellőtt friss emberláb hever az úton. Rajta bakancs, véres nadrágszár. A gazdáját már elvitték, a lába ott maradt. A svéd azt kérdezi:
- Mi ez?
Azt felelem rá:
- A háború!
- Az út mindig keskenyebbé válik. Lépcsőkön lihegünk felfelé, meg-megállva, felbámulva a sziklaoldalakhoz fecskefészekszerűen odaragasztott fakalyibákra. Jobb kéz felől függőleges sziklafal szakad le az Isonzóra, lent pedig már a túlparton folytatódik az állás.
Fáradtan érünk fel. El sem lehet képzelni, hogy mászta meg ezt az utat az a csapat, melynek ellentámadást kellett csinálnia, amikor az olaszok egyszer kilőtték a sabotinói állást. Sok mindent láttam már a háborúban, de most megáll az eszem, és csak azt érzem, hogy az ember a lehetőség határait mélyen belevitte már a lehetetlenság birodalmába.
A keskeny, magas, meredek lépcsők a Sabotino jobboldali kúpja alatt egy szeszélyesen húzódó, keskeny teraszra visznek, melyből a hegybe vágott kavernák nyílnak.
Az első a zászlóalj-parancsnokságé. Kis szoba, két ágy, asztal, kályha, villanyvilágítás; jobbra telefonfülke, aztán egy húszméteres alagútféle az ordonáncok számára. Ettől jobbra tátong az igazi alagút bejárata, ez száz lépés hosszú, és a hegykúp alatt az állásba visz. Az algút mellett egy kavernában villanykonyha ezer embernek, mellette a tartalékbna lévő század és a segélyhely kavernája. Minden sziklába van robbantva.
A hegy olasz felé eső részén erkélyszerűen fut az állás. Az állásban szintén kavernák. Itt néha 3-4 napos pergőtűzzel is kell számolni. A pergőtűzkészlet, ha minden közlekedés megakadt, pótlás nélkül is négy napra való ellátást biztosít a csapatnak. A hegy csúcsán tanyázik a tüzérmegfigyelő.
A svéddel nézzük a bakákat. Öreg Békés megyei kettes népfölkelők élnek-halnak itt oly magasan, hogy el se hinnék, ha nem lennének itt, hogy ide egyáltalán el lehet jutni. Lelkinyugalommal pipáznak és köpnek, éppúgy, mint otthon esténként a poros alföldi utca ház előtti kispadján. A svédet igen megnézik. Egy szolgálatos altiszt hangosan, magyarul jelentkezik nála, és tábornok úrnak titulálja.
Monte Santo
A 10. isonzói csata idején 1917. május 12-17 között a Monte Santo északnyugati lejtőjén Orosz János, a kassai 34-esek őrmestere szakaszával az olaszok ismétlődő támadását szurony- és kézigránátharcban visszaverte. Eközben Orosz mellett csak három társa maradt életben, de így súlyos sebesülten is kézigránátokat dobálva kitartottak. A hős Orosz őrmester, sajnos, egész éáletére rokkanttá vált.
A 10. isonzói csata vége után is maradtak magyarok a Monte Santón. Szarka László, a nagyváradi 37. gyalogezred szakaszvezetője, például 1917. június 23-án századával például saját elhatározásból rohamra indult a hegyen lévő kolostor romjaiba állást kiépített olaszok ellen. A mindkét oldalon rendkivül elszánt küzdelemben végül az ellenség hátrált meg.
Görz és mellette
A szomorú emlékű 6. isonzói csatában az olaszok óriási ágyútűzzel és rohamok hullámaival szorongattak Görz mellett, ahol a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred és a császári és királyi 69. gyalogezred védekezett. Egyes részeken egy nap alatt tizenkétszer támadtak az olaszok. A hősiesen védekező csapatok, miután állományuk 70 %-át elvesztették, augusztus 8-án visszavonulási parancsot kaptak, aminek következtében Görz az olaszok kezére került.
Kozma Miklós: Egy csapattiszt naplójából
1916. VIII. 12-13. Görz eleste
VIII. 12. Wurm magához rendel. Parancsokat ad ki a kiürítésre és katonarendőri intézkedésekre. Abszolút higgadt és nyugodt. Elmondja, hogy egy cseh és egy olasz harminchetes landwehrkadét átszökött, magukkal vitték a front egész rajzát.
VIII. 13. Kötszerhiány, munícióhiány. Az utolsó három napon új tüzérséget kaptunk. A Santa Catharinán tegnap és ma éjjel erős olasz támadás volt, a 86-os szabadkai bakák és a 37-es landwehrek nagy veszteséggel visszaverték.
Őrült tűzben megyek Zeidlerhez. Véleménye szerint a nehezén már túl vagyunk. A Sabotino elesett, de tartjuk a Monte Santót és a Gabrielét.
Úgy látom, az olaszok megleptek minket.
… Nem lehet itt mindent leírni. Csak néhány epizódot tudok feljegyezni. Egyik kavernából egy dalmát főhadnagy még sokáig védekezik néhány emberrel, mikor az olaszok már messze túlhaladták. Telefonja még ép, és időnként jelentkezik.
- Még kitartok, de már csak 40 patronunk van fejenként!
Később megint:
- Kézigránátjaink kifogyóban!
Két nap múlva elhallgat a telefon.
A Podgora egyik pontjáról szintén jöttek egy ideig még fényjelek: – Még kitartok! – de aztán ezek is megszűntek.
1916. VIII. 20.
Az olasz Santa Catharinát támadja. Wurm a megfigyelőhelyén van. A negyvenszeres távcsövön át tisztán látni, amint az olasz rohamoszlopok betörnek az állásba. Wurm csak annyit jegyez meg:
- Nem baj, tartalékban magyarok állnak, rögtön kidobják őket!
Igaza is lett: láttuk a győztes ellentámadást és a visszarohanó olaszokat.
A 10. isonzói csatában Görz mellett harcoló magyar egységek is hősiesen harcoltak.
Markó Mihály, a máramarosszigeti 85. gyalogezred közvitéze 1917. május 18-án Görznél átvette a rajparancsnokságot, miután parancsnoka hősi halált halt. Rövidesen újabb olasz támadás következett be, melynek kivédése során Markó egyik alsólábszára szétroncsolódott. Borzalmas fájdalmai ellenére továbbharcolt, irányította a rajt – míg vissza nem verték az ellenséget.
Szintén Görz mellett harcolt a debreceni 39-esek IV. zászlóalja 1917 májusában. Birinyi János népfelkelő őrvezető a védővonalak előtt kialakított tábori őrsnek volt a parancsnoka, melyet rajával 17 napon át, végig elkeseredett küzdelemben védett meg.
Karap Imre szintén debreceni császári és királyi 39-es volt. Mikor a csatában társai elhullottak, oly hősiesen védte meg azt a géppuskát, melynek kiszolgálásához beosztották, hogy vitézségi érdemrendet kapott.
Plotár István, a 95. gyalogezred őrmestere, Görz előtt a San Marco nevű magaslatot egy egész napon át védte egyetlen gépfegyverével 1917. augusztus 22-én.
1917. szeptember 22-én Kövess György, a 3. árkász zászlóalj szakaszvezetője három társával legnagyobb életveszélyben robbantotta fel Görz alatt az olaszok előnyomulási útvonalában lévő hidat.
Monte San Gabriele (1917. IX – X.)
A Monte San Gabriele egy tojásdad alaprajzú, körülbelül 700 méter magas hegy az Isonzó keleti partján. Nagyrészt Szlovéniához tartozik. Nem is találtam egy ideig a térképen, de aztán Sgabrjiel névvel csak megleltem. Tojásalaprajzának hosszabbik tengelye merőleges az Isonzóra. A tengely folytatásaként keleti irányban egy nyereg után átmegy a kisebbik ikerhegyhez a Monte San Danielhez. Mindkét hegy elnyúló félkörívet ír le. Inkább az északi és a déli hegyoldal a meredekebb. Ma már mindenütt erdő van a hegyoldalon és tetőn, de az 1917-es harcok idején növény nem maradt meg, mindenütt csak borzalmas kőtenger volt!
A Monte San Gabriele és Daniel közti nyereghez felvezet egy szerpentines mellékút, majd tovább is halad – egyrészt a Monte Santo, másrészt a Bainsizza-fennsík felé. A hegy lábánál, ahol ez a szerpentines út indul, van egy par excellence olasz reneszánsz kinézetű palota, amelynek azonban ma is németes neve van: Krombork. Egy nap az eső miatt inkább ezt a várkastélyt néztük meg. Kiderült, hogy olasz nemesi tulajdonosai Magyarországon a török ellen harcolva szerezték meg a kastélyt.
A Monte San Gabrielére ott vezet föl a lövészárok, ahol a szerpentinút eléri a nyerget. A Daniele felé is vezet egy szélesebb lövészárokút, de az igazi itt mászik fel a Gabriele oldalára. Megmaradt máig: valószínűleg robbantással, gépcsákánnyal csinálhatták. A cikkcakkos lövészárkot mindenütt kísérik a nyomasztó érzéseket kiváltó kavernák. Feljebb a hegy tetején aztán eltűnt a lövészárok. A mellékelt idézetekben van is arról szó, hogy voltak részek, ahova vépgképpen nem lehetett árkot ásni az állandó tűzben…
Most a hegy tetején egy vaskilátó emelkedik. Fejünkre majdnem ráborul a Monte Santo. Épp, mikor ott voltunk, megjelent egy kutya, majd a futó gazdája, aki barátságosan integetett nekünk. Felfutott a kilátóra a kutyával együtt és ott nézte meg az óráját. Napi futását végezhette… Ezen a helyen! De azért ez csak szebb így!
Monte Gabriele a Podgora felől
Sziklába vájt utánpótlási útvonal a Monte Gabriele oldalában
A Monte Gabriele pokláról a székesfehérvári 17-esek ezrednaplója tanúsít.
A 12. Isonzó-csata, a Tolmein-i áttörésünk előfeltétele, a Mt. St. Gabriele megtartása volt. Ezért a két hónapon át (szeptember és október) tartó és ezen a hegyen lefolyt véres küzdelem megértéséhez szükséges az Isonzó front általános helyzetét ismertetnünk.
Olaszország a Monarchia elleni küzdelemben erejének nagyobb részét az Isonzó-fronton dobta harcba. A támadás legközelebbi céljának Triest területének eléréséért latba vetett erők azonban már az Isonzó vonalán megakadtak s alig számba vehető térnyeréssel itt folyt az elkeseredett küzdelem két és fél éven át. Az ellenség hadi erejének, különösen tüzérségének végsőkig történt fokozásával 11 Isonzó-csatában kísérelte meg céljának elérését, s nekünk ugyanannyiszor kellett vérezni annak meghiúsításáért.
Életmentő kaverna a Monte Gabriele oldalában
Monte Santo a Monte Gabriele tetejéről
Ezen végnélkülinek látszó — a Monarchia legjobb csapattesteit felőrlő — küzdelemnek egy csapásra véget vetett támadásunk, a 12. Isonzó-csata.
Az első 10 csatának eredménye: Görz elfoglalása és arcvonalunknak a Karszton vagy másnéven Komeni (Comen-i) fensikon 4—10 km-re visszaszorítása volt.
1917. augusztus 17-én kezdődött a 11. Isonzó-csata, amelyben egy és fél napi tüzérségi előkészület után indultak rohamra az ellenséges gyalogsági tömegek. Bár a Comen-i fensikon az általános helyzetre befolyással bíró eredményt az ellenségnek nem sikerült elérnie, Tolmein és Görz között reánk nézve kritikussá vált a helyzet.
Itt sikerült az olaszoknak augusztus 19-ére virradóra éjjel Auzza vidékén az Isonzó-t átlépniök s a Bainsizza—Heiligengeist fensikon lábukat megvetve, Vrh községet és ettől délre a Jeleni hegyet elfoglalniok.
Megfelelő erős tartalékok hiányában félő volt, hogy arcvonalunkat délfelé felsodorják, s akkor a megindult olasz áttörésnek az egész Isonzó-frontra döntő hatása lesz. Ennek elejét kellett vennünk, ezért ezen a szakaszon az Isonzó vonal feladásával és az említett Bainsizza-i fensik nagyrészének átengedésével arcvonalunkat a Monte San Gabriele vonalába vettük vissza.
A 10. isonzói csata idején, 1917 májusában magyarok nemcsak a „szokásos” harci helyeiken, főleg a Karszton harcoltak, hanem a végsőkig szorongatott helyzetben szinte mindenütt az egész frontvonalon.
Az Isonzó-völgyi Pláva községtől keletre például pécsi 52. gyalogezred egyik zászlóalja (Benkő Gábor, Kreutzer Gyula és Kontra Miklós tartalékos zászlósok a legnagyobb tűzben járták végig a kavernákat, ahol a legénység meghúzta magát. A három zászlós a pergőtűzben elzáródott kavernabejáratokat tették szabaddá.).
Később már a Caporetto idején, 1917. október 25-én a Bainsizza-fennsíkon a győri 19. gyalogezred ellentámadásba ment át az olaszok ellen. Tóth Vendel tizedes rohamjárőrével átvágta az ellenség drótakadályait, és így elősegítette, hogy ezrede az Isonzóig visszanyomja vissza az olaszokat.
Ezzel csapatainkat, ha csak pár napra is, de kivontuk az ellenség pusztító tüzérségi tüze alól. Némi időt nyertünk, bár az ellenség is elérte azt, hogy az Isonzótól keletre és Görztől északra eső területben megvethette a lábát, amivel meg volt a lehetősége ahhoz, hogy megfelelő előkészület után ezen irányban is kedvező körülmények közt kezdhet támadást.
Úgyszólván egyetlen ponttól, a Monte San Gabriele tartásától fügött Görz egész területének s ezzel az Isonzó-frontnak sorsa is. Pedig a három oldalról ellenséges tüzérség és nehéz aknavetők tömegétől körülvett kopár, sziklás Gabriele megtartásához sok reményt fűzni nem lehetett, s igy a helyzet 1917. augusztus végével nagyon kritikussá vált.
Bár szeptember elején elcsendesedett a 11. Isonzó-csata, érthető, hogy a Monte San Gabrieléért még egy ideig tartott az elkeseredett küzdelem, de szeptember közepétől, amidőn a hegy teteje végleg a 20. honvéd hadosztály birtokába jutott, itt is némi szünet állt be.
Ez a szünet azonban viszonylagos volt. Az olaszok a következő még nagyobb isonzói csata sikere érdekében mindenképpen el akarták foglalni a Monte San gabrielét. Ugyanakkor a hegy megtartása elengedhetetlen volt a tervezett caporettói áttöréshez. Ezt a kettős feladatot – mármint az olasz tervek megakadályozását és a hegy megtartását – fényesen, bár sok vér árán teljesítette a 20. honvéd hadosztály.
Amikor a 20. honvéd hadosztály Wolhynia-ból újból az Isonzó-frontra került, már kétszer cserélt gazdát a hegy teteje, utoljára szeptember 11. és 12-én a cs. és kir. Linzi 14. gyalogezred nehéz harcok árán újból visszaveszi azt, mely alkalommal négy különböző ezredtől 60o foglyot ejtettek és sok géppuskát zsákmányoltak.
A harcviszonyok a lehető legrosszabbak voltak:
Védőárok nincsen, az előkészített állást teljesen összelőtte a tüzérség. Igy embereink szabadon feküsznek. Hasonló a helyzet az álláshoz vezető futóárkoknál is. A tartalékok részére vannak ugyan kavernák, de azokban a legénységnek csak fele fér el, s azok is jórészben oly közel vanak az ellenség állásaihoz, hogy idő a kiszaladásra nincs; igy valóságos csapdát képeznek!
A Momnte San Gabriele védelméhez 2-3 naponként 1-1 kiváló ezred szükséges. Ennyi idő alatt egy csapattest a tetőn és annak déli lejtőjén feltétlenül tönkremegy. Nem sokkal kedvezőbb a helyzet a hegy északi lejtőin sem.
A következő részlet a Monte San Gabriele tetején levő viszonyokat ismerteti:
„A védő viszonyok közvetlen megismerésével töltöttem az éjszakát is. A kilátást a kopár, kevésbbé tagolt kupon és lejtjein semmi sem zavarta, a növényzetet a tüzérségi tüz teljesen letarolta, csak a hegy déli lejtjén állt még néhol egy-egy csonka gesztenyefatörzs. Kevés szünetekkel egész éjjel úgyszólván nappali világosságot árasztottak az ellenséges fényszórók és mindkét fél állandóan fellőtt világító rakétái. Igy nemcsak a helyi védő viszonyokról, de a kup általános harci fekvéséről is részletesen tájékozódhattam. Meggyőződtem, hogy az eredeti, összefüggő védővonal teljesen szét van rombolva, annak helyére csak a hullák nagyobb számából és a tömegesen szétszórt hadianyagból lehetett következtetni. Ellenséges és saját hullák, ép és összevert puskák, géppuskák, lőszer, kézigránát, különböző felszerelési tárgyak részben a teljesen felszántott és porrátört sziklákkal betemetve, a legnagyobb összevisszaságban hevertek. A kavernák az erős sziklába bevésve ugyan biztosak voltak, dacára, hogy feltámasztás és berendezés sehol sem volt. A kup tetején levőknek azonban nagy hátránya, hogy a Monte Santoról teljesen be lehetett látni azok bejáratához, s igy könnyen tüz alá vehették azokat. Legnagyobb részük tele ís volt már oszlásnak indult holttestekkel és a felszerelés, fegyverzet elhagyott tömegével.”
Hannel százados naplófeljegyzései szerint: „A kavernák tetején rajokban zümmögöttt a döglégy; bent a kavernákban is szánandó volt embereink élete. Esős napokon ép ugy csurgott a viz, mint kint a szabadban, s ezért kifeszített sátorlap alatt gubbasztottunk. Sokat szenvedtünk a borzalmas hullaszagtól is.”
A tetőre felvezető egyetlen futóárok is teljesen össze volt lőve, s különösen a felső felében kőtörmelékkel, hullákkal, fegyverzettel, eldobált főzőládákkal, italhordókkal volt tele. A déli védőszakaszhoz csak egy összelőtt, szabadon levő leplezetlen ut vezetett, ami nagy részben Görz felől belátható és a fentiekhez hasonló állapotban volt.
Miután a hegy délnyugatról és északkeletről, igy minden részben belátható volt, s éjjel állandóan csaknem a nappali fénynek megfelelő erős fényszóró világítás alatt állott: minden megmozdulást erős tüzérségi tüz követett, s még egyes alakokra is gyakran adott le a nehéz-tüzérség pergőtüzet.
Ilyen harcviszonyok mellett a felváltandó zászlóaljparancsnokok véleményének hitelt kellett adni, mert az utánpótlás a legnagyobb áldozatok árán is lehetetlen volt.
A felsoroltakon kivül még nehezítette a védelmet az, hogy a két alvédő-szakasz közt, a kup déli lejtjén egy körülbelül 400 lépés kiterjedésű olyan terület volt, ahol a védők semmi fedezéket sem találtak, s igy jól láthatók voltak. A meredek oldalon meglapult embereket, legalább egy század védőt a rájuk guruló kőtörmelék és kis távolságról jövő puskatüz naponkint biztosan megsemmisitett.
Az ezred szeptember 15-ére éjjel ment állásba, ahol a 14. gyalogezredet és a 24-es vadászok részeit váltotta fel.
….
Triska Ernő százados I. zászlóalj parancsnokának naplófeljegyzéseiben a következők állnak:
„Szeptember 13-án délelőtt folyamán az ezred és zászlóaljparancsnokok a védőszakasz parancsnokságánál jelentkeztünk. Az itt nyert tájékoztatás a legnagyobb mértékben lesújtó volt. A tájékoztató dandárparancsnok minden kertelés nélkül megmondta, hogy legyünk a legrosszabbra elkészülve. Feladatunk a Mt. St. Gabriele védelme lesz, ami egyenlő a poklok-poklával. Kivonatosan még elmondta, hogy a feladat naponta egy teljes zászlóaljat emészt fel. Több mint 24 órát egy csapattest sem bir ki. A felküldött csapatokból csak foszlányok tértek eddig vissza. Tény, hogy a hegy birtokban tartása az egész frontszakasz részére óriási fontossággal bir, de ilyen véráldozat árán azt tovább tartani emberpazarlás.
… A futóárok egy teljesen szétlőtt romhalmaz volt és csak az elhagyott fegyverek, hadianyagok és hullák tömege árulták el annak egykori voltát. Helyenkint csak hasoncsuszva tudtunk előre jutni. Állás egyáltalán nem volt s itt is csak a már teljesen oszlásnak indult hullák tömege jelezte a védelmi vonalat. Az ellenséges fényszórók a terepet időnkint teljesen bevilágították, az ágyú és aknatüz szakadatlanul zuhogott. Füst és portenger volt az egész védőszakasz. Nagy volt a zűrzavar, a tájékozódás úgyszólván teljesen lehetetlen volt. A parancsadás megszűnt, miután a becsapódó találatok orkánszerü zaja és a géppuskák folytonos kattogása, az emberi hangot teljesen elnyomta.
Ilyen helyzetben ér bennünket az első olasz gyalogsági támadás, melynek visszaverése az eddigieknél is nagyobb, minden dicséretet megérdemlő, emberfeletti teljesítmény volt. Minden egyes emberünk tudatában volt annak, hogy a parancs várása nélkül, egyénileg kell helytállnia s önállóan cselekednie. Az ellenség az éj folyamán még több izben indított gyalogsági támadást állásaink ellen, de ezek is eredménytelenek maradtak. A reggeli köd leple alatt sikerült végre a kötelékeket valamennyire rendezni. Embereink siralmas állapotban voltak; lőpor, ekrazit és klór okozta füsttől felismerhetetlenségig feketék vagy sárgák voltak, a ruhák foszlányokba szakadozottak. Rettenetes volt a hullák bomlása nyomán támadt levegő is.
Első lélekzetvétel után azonnal megkezdtük az elfoglalt állások rendbehozatalát, a sebesültek visszaszállítását és a hullák eltakarítását, hogy az azokat borító legyek ezreitől is megszabaduljunk.”
….
Október 18-án: „A legénység erőállapota kimerült. Gyengélkedők száma nagy. A legénység bakancsai teljesen tönkrementek; sokan talp nélküli bakancsban, rongyokba kötözött lábbal kénytelenek étkezést szállítani. Bakancsot egyelőre nem fogunk kapni. Időjárás: kisebb megszakításokkal állandóan esik, hűvös északi szél fuj. Szinte hihetetlen az embereknek az a nagy lelkiereje, amellyel az időjárás mostohasága ellen küzdenek.”
Október 22-én: „A legénység állapota kimerült, ruházata rongyos, lábbelijük részint nincs, részint teljesen hasznavehetetlen, szakadt. Mesteremberek — szabók és suszterek — jönnek a szakadékba, a legénység ruházatát javítani.”
Az 1917. október 24-én elkezdődött caporettói áttörés szabadította meg csapatainkat a Monte San Gabriele borzalmaitól.
A Monte San Gabriele a 11. és a 12. isonzói csata (ez utóbbi inkább Caporetto néven ismert) közben, azaz 1917 második fele és október vége között is a harcok centrumában volt. Ekkor már főleg magyarok védték. Előtte a 11. isonzói csatában a harc fő súlyát nem ők viselték, de akkor is sokan küzdöttek a hirhedt hegyen az olaszok ellen. Ime, néhány példa:
1917. augusztus 28-án a székesfehérvári 69-esek, akik állásaikat a hegyen szívósan védték, parancsra kénytelenek voltak levonulni a Monte San Gabriele lábánál húzódó zagorje-i vonalra, melyet a nehéz helyzetben keményen megvédtek.
Braun Lajos szakaszvezetőt, a kassai 34-esek egyik géppuskás irányozóját szeptember 4-én századával együtt leváltották. Akkor derült ki, hogy az egyik géppuska hiányzik. Braun Lajos ekkor – 9 napi pokol után – képes volt egyedül visszamenni a halálos veszedelmbe. Megtalálta a géppuskát, melynek legénysége hősi halált halt, és lehozta a géppuskát.
A nagyváradi 4. honvéd gyalogezred 1917 szeptemberében a Monte San Gabriele déli védőszakaszán lévő olasz támpontok elleni igen véres támadásban fontos szerepet játszott. Hasonlóképpen máshol, máskort említhetünk más egységeket is, például az 1. honvéd gyalogezred III. zászlóalját és rohamszázadát és a sort még folytathatnók tovább a Monte San Gabrielén október végéig.
Caporetto (1917. X.) (Kobarid, Kafreit)
A Caporettói olasz haditemető és emlékmű
A Caporettói áttörés színtere
Goriziát észak felé elhagyva az országot az Isonzót követi. Elmegyünk Kanal mellett is, ahol régi olaszos belvároskát és régi kőhídat találunk. Itt sikerült az olaszoknak átjutniuk az Isonzón 1917 nyarán. Feljebb Tolmein (Tolmezzo, Tolmin) is nagyon híres hely: az itteni hídfőt az olaszoknak, bár az egyik legóhajtottabb cél volt, nem sikerült sohasem elfoglalniuk.
Tolmein után már a híres nagy alpoki sziklacsúcs, a Krn (Monte Nero) következik:
a temesvári 61. gyalogezred a 2000 méter fölötti Krn hegytömbön volt állásban 1916. december 11-én, amikor iszonyatos hóvihar tört ki. Az I. zászlóalj parancsnoka írta a következőket: „Az eddigi hófúvás orkánná fajult. Rövid időn belül vastag hó borította a figyelőhelyeket, állásokat és a fedezékeket. Minden lapátolás hiábavalónak bizonyult. A hótömegek túlnőttek és magasabbak lettek, mint maga a harcállás. Leírhatatlan az orkán tombolása és süvítése! Az embereket játékszerként söpörte el. Csak emberfeletti erővel sikerült az ötpercenként felváltott gyalogosoknak legalább a kavernák bejáratát szabadon tartani, hogy a bennük tartózkodók meg ne fulladjanak.”
A Krn (Monte Nero) alatt Caporetto található. Igazi észak-olasz jellegű kisváros. Mellette a dombon pedig egy újabb Mussolini építtette nagy jellegzetes stílusú olasz katonai emlékmű, temető.
Itt történt meg az I. világháború második legnagyobb áttöréses győzelme. Csak míg az első, a gorlicei szembe támadással született, a caporettói inkább „kombinált” támadás volt.
IV. Károly (IV. mint magyar király, de első mint Ausztria császára), az ifjú uralkodó nagy önálló győzelmet akart volna a németek nélkül. Azt remélte, hogy megegyezhet a németekkel, hogy a keleti fronton, ahol úgyis lanyhul a harc, kivonhassa csapatait egy-két német hadtest odahelyezésével. A német vezetés azonban nem járult ehhez hozzá: nemcsak a csapatok cseréjének nehéz technikai kivitelezhetősége és a feleslegességének tudata miatt, hanem mert éreztetni akarták a „gyámsági helyzetet”. Létrehoztak tehát egy új, a 14. hadsereget – 7 német és 8 osztrák-magyar hadosztályból. Élére egy német tábornok, Otto von Bülow került. Hadműveletileg melléje rendelték az 1. és 2. osztrák-magyar hadseregből álló Isonzó-hadseregcsoportot valamint a karintiai arcvonal 10. hadseregét is.
Bár az olasz főparancsnok, Cadorna nyugtalankodott, de helyi tábornokai megnyugtatták, vonaluk szilárd, a hegyeket is megszállták.
A nagy támadás 1917 október 24-én kezdődött. A ködös hajnalon északon a flitschi (Flitsch mai szlovén neve Bovec. Olasz neve Plezzo) medencében egy erős gáztámadást jelezte az offenzíva nyitányát. Egy órával később Tolmeinnél (Tolmin, Tolmino) – úgy 30-40 kilométerrel lejjebb az Isonzó völgyében – a 14. hadsereg lendült támadásba. 3 óra alatt áttörték az olasz vonalakat. Gyorsan nyomulnak előre: fél 11-kor már Idrskoban (Idresca d’Isonzo) járnak, 15.30-ra pedig már elfoglalják Caporettót (szlovén neve Kobarid, német pedig Karfreit). Sőt tovább nyomultak és eljutottak a Natisone folyócska völgyébe: 18.00-kor Staro Selo, 22.30-kor pedig Kred és Robic került a kezükbe.
Tolmeinből reggel 8-kor indult egy másik támadás is: a német elit egység, az Alpenkorps indult támadás a Kolovrat gerince irányában, amelyre 11 óra után értek föl. A Kolovrat gerincének hegyeit (Podklabuk, MontePiatto, Nagnoj és Kuk), valamint távolabb a Monte Mataiurt az olaszok korábban megerősítették. Innen ugyanis egyrészt a magasból belátták és be tudták lőni a Bainsizzai fennsíkot és az Isonzó völgyét a Flitschi medence felé, másrészt védték az átkelő utakat Cividale felé, amelyről nagyon is jól érezte az olasz hadvezetés, hogy elvesztésük milyen életveszélyes helyzetet teremthet Olaszország számára. Az Alpenkorps estig a Kolovrat gerinc legkeletibb részét tudta elfoglalni.
Az északról, Flitsch felől érkező támadást az Arrighi tábornok vezette 50. olasz hadosztály eleinte felfogta, de aztán 18.00-kor visszavonult Monte Guarda – Monte Prvi Hum – Monte Stol vonalra, mert félt, hogy különben a támadó erők elzárhatják a visszavonulási vonalát. Ezzel azonban bezárult a kör a Krn hegyen (Monte Nero) rekedtr olasz erők számára.
Másnap, október 25-én az olaszok több helyen kíséreltek meg ellenlökéseket, de ezeket a központi hatalmak erői már mindenütt visszaverték. A Stol hegyről ellentmondó felső utasításokra az olaszok lejöttek, de mire visszaküldték őket, a 22-es lövészek már elfoglalták, akiket a 21.00 órás visszavonulási parancsig az olasz gyalogság hiába ostromolt.
Ugyanezen a napon, október 25-én, mikor a 14. hadsereg egységei már a Natisone folyócska völgyében nyomultak dél felé, Cividale irányában, az Alpenkorps a Kolovrat hegyein szétverte az olasz Arno-dandár rosszul irányzott támadását és estére a Kolovrat hegycsúcsi kis erődítéseit már elfoglalta. Közben az Alpenkorps egyik főhadnagya, Erwin Rommel, akiből a második világháborúban az Alpenkorpsot az Afrika-Korpsra váltva az egyik legnevesebb hadvezér lett, egy zászlóalj élén több hegyen a védő olaszokat bekerítve és az Alpenkropsra hagyva a Monte Mataiúr felé tört, amelyet a Salerno elnevezésű olasz dandár tartott megszállva.
Másnap október 27-én a Mataiúrnál megismétlődött a Stol esete: zűrzavar az olasz vezetésnél, ellentmondó utasítások és így estére a vakmerően harcoló Rommel egysége elfoglalta a fontos hegyet. Egy olasz wikipédiás anyagot idézek, maguk az olaszok írják, hogy Rommel úgy zárta le ezt a napot, hogy néhány száz katonával, 6 halott és 30 sebesült árán 9150 katonát és 81 ágyút ejtett fogságba. Szintén itt olvasható, hogy az olasz nyelvben a caporetto szó a súlyos vereség szinonimája lett.
Október 26. és 27. közti éjjel a 14. hadsereg elérte a Cividale előtti Azzidát, ahová a Kolovrat felől több völgy érkezik be, 27-én 16 órára pedig – harcok árán – elfoglalják Cividalét.
Teljes a siker: az olasz sereg részben megsemmisült, fogságba esett, részben teljesen szervezetlenül, illetve az isonzói 3. hadsereg többségében szervezetten vonul vissza. A központi hatalmak nyomulnak előre nyugatnak. Igaz ugyan a váratlanul nagy siker náluk is okozott szervezési zavart. (A 3. olasz hadseregnek így sikerült kicsúsznia a Tagliamento folyónál a hurokból.) Megjött azonban az étvágy: most azután, hogy a nagy Oroszország kiesett az ellenfelek közül, Olaszországnál is ezt akarják elérni. Innentől kezdve azonban elpártol tőlük a szerencse, az igazán stratégiai nagy győzelem nem sikerül. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy az olaszok tényleg nagyon határozottan rendbe hozták a seregüket a Piavénél (ennek kegyetlenségét Hemingway mutatta be; lásd később), másrészt az olaszok elvesztésétől tartó francia-brit hadvezetés körülbelül egy 300 000 ezres sereget küldött Olaszországba. (Csak összehasonlításképpen, kb. ekkora volt a Caporettói áttörést elérő közös hadsereg létszáma!)
1917 novembere már egyértelműen az olaszok sikerét hozta: először megakadályozták a központi hatalmak átkelését a Piavén (az olaszok ezt 1. Piavei csatának nevezik), majd a Brenta völgyénél és a Monte Grappánál megállították a piavei kudarc után indított megkerülő támadást, mellyel a központi hatalmak a Piavét védő olaszok háta mögé akart kerülni.
1917 decemberére ismét állóharc alakult ki a nyugati tiroli vonal – a Garda tó felső csücske – Asiago – Monte Grappa – Piave folyó vonalon le a tengerig. A megrendült olaszokat a franciák és az angolok megerősítették (különösen az angol tüzérség játszott nagy szerepet a továbbiakban), így a front ismét nagyon megszilárdult. Az elfoglalt területek gazdasági kizsákmányolása, a hatalmas katonai zsákmány sokat jelentett, de a végső stratégiai győzelem elmaradt. 1918 tavaszára a németek csapataikat elvonták a nyugati frontra, ahol már készülődtek a nagy tavaszi támadásra, melytől a németek azt remélték, hogy a nagy amerikai sereg megérkezése előtt – miután az oroszok kiestek a harcból – térdre kényszeríthetik az Antantot.
Dr. Mező Ferenc, 1928-as amszterdami szellemi olimpiai bajnok tartalékos főhadnagyként a pozsonyi 72. gyalogezredban szolgált. Az 1. század parancsnokaként 1917. november 13 és 1918. április 9 között a Piavénél volt állásban.
Az olaszok nagyon határozott, mondhatni kegyetlen fegyelemmel rendezték soraikat Piave előtt. Erről tanúskodik Hemingway – az egykori szemtanú – a Búcsú a fegyverektől című világhírű munkájában. A caporettói áttörés után az olaszok menekülnek. Köztük van a főhős, egy fiatal amerikai egészségügyi önkéntes. A menekülőket egy hídnál carabinierikkel kísért tisztek tartoztatják fel. Átszűrik őket és a gyanúsakat, a menekülő tiszteket kiemelik a sorból. Így a főhőst is.
„Vidd oda a többiekhez – mondta a tiszt. Elvezettek a vízparton elterülő rétre, a tisztek sorfala mögé, ahol már jó néhány ember állt az országút alatt. Miközben mentünk lefelé, puskák durrogtak, láttam a torkolattüzeket és hallottam a dörrenést. Aztán odaérkeztünk a többiekhez. Négy tiszt állt egymás mellett, egy ember állt előttük, és két oldalán egy-egy carabinieri. Odább is állt egy csoport, a carabinierik őrizete alatt. Négy másik carabinieri pedig, puskájára könyökölve, ott ácsorgott azok körül a tisztek körül akik az elfogottakat kihallgatták. A carabinierik mind széles karimájú kalapot viseltek. Az a kettő, amelyik idekísért, belökött abba a csoportba, amely a kihallgatásra várt. Épp az a tömzsi, ősz hajú kis alezredes volt soron, akit én előttem emeltek ki a tömegből. A kihallgatást vezető tisztekről csak úgy sugárzott azoknak az olaszoknak hűvös nyugalma, fölényessége és öntudata, akik lövethetnek, anélkül, hogy visszalőhetne rájuk valaki.
– Hányadik dandár? Megmondta.
– Hányadik ezred? Megmondta.
– Miért szakadt el a csapattestétől? Megmondta.
– Nem tudja, hogy egy tisztnek a katonái mellett van a helye?
De tudta.
Ez volt az egész. Most egy másik tiszt vette át a szót.
– Maga az oka és a magához hasonlók, hogy az ellenség be tudott törni a haza szent földjére.
– Bocsánatot kérek – mondta az alezredes.
– Magának és a magához hasonló árulóknak köszönhetjük, hogy kiesett kezünkből a győzelem gyümölcse.
– Részt vett ön már valaha egy visszavonulásban? – kérdezte az alezredes.
– Itália nem vonulhat vissza soha!
Mi ott áztunk az esőben, és végighallgattuk a kihallgatást. Épp szemtől szembe álltunk a tisztekkel, a foglyot pedig, aki előttünk állt, oldalról láthattuk.
– Ha agyon akarnak lövetni – mondta az ezredes, – akkor lövessenek agyon mindjárt, minden további kérdezősködés nélkül. Nincs értelme ennek az ostoba faggatásnak.
Keresztet vetett. A tisztek néhány szót váltottak, aztán egyikük fölirt valamit egy cédulára.
– Cserbenhagyta a csapatát. Golyó általi halálra ítéljük – mondta aztán.
Az alezredest két carabinieri levezette a folyó partjára. Födetlen fővel ment velük, egy öregember az esőben, két carabinieri között. Nem néztem oda, amikor agyonlőtték, de a sortüzet hallottam. És már folyt a következő fogoly kihallgatása. Ez a tiszt is elszakadt a katonáitól. Azt sem engedték, hogy megmagyarázza, miért. Sírva fakadt, amikor a céduláról felolvasták az ítéletet, és sírt, amikor elvezették; mikor a lövések eldördültek, már a következőt hallgatták ki. Szántszándékkal végezték ki az előzőt akkor, amikor a következőnek a kihallgatása folyt, mert ezáltal nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy nem kerülheti el sorsát.”
Piave (1918. VI. 15 – 24.)
Piave az osztrák-magyar hadsereg utolsó nagy támadása volt, de mint ahogy jó lett volna elkerülni az egész nagy világháborút, úgy ezt a nagy katasztrofális csatát is. A mellékelt térképen, amely egy „űrhajós felvétel” jól látszik az Alpokból kiszabadult Piave folyó, amelyik számos szigetet képezve nyugszik meg. Egy körülbelül száz méter magas hosszú, egyenletes magasságú domb akadályt képez a folyónak, amelyet pontosan megkerül. Ezen a szakaszon kísérelték meg a Piavén való áttörést. Mi autóval hosszú ideig kerestük a támadás helyeit, de a helyszínen alig találtunk valamit, ami a csatára utalna. Végül egy tanyánál megkérdeztem egy férfit, aki kedvesen válaszolt. Megmondta, hogy az Isola dei Mortit, a Halottak szigetét keressük. Szóba került a magyarok és az olaszok kemény, hősies harca. A végén rendkívül barátságosan fogott velem kezet. Mintha azt mondta volna, senki se felejtse saját hőseit.
Ha már megvolt a hely neve, a Halottak szigetére csak eljutottunk. Egy csendes kegypark, liget egyenes sétányokkal: csend, nyugalom. rajtunk kívül alig van egy-két ember. A fentebb említett fickó is mesélte, hogy a csata után még hónapokkal is sodort ki hullákat a Piave, akiknek majdnem mindegyike a Halottak szigetén kötött ki.
Elsétáltunk a sziget széléig, ahol megnéztük a Piave egyik ágát, amely telistele volt sziklákkal, kövekkel, kavicsokkal, melyet a Piave hordott idáig.
Piave – Isola dei morti szélén a Piave felvételkor egy száraz ága
Háttérben a baljóslatú Montello magaslat
1917 november végén az olasz front ismét megszilárdult a Piave folyó, Monte Grappa, a hétközség fennsík (Asiago) vonalon. A megújult állóháborúban hamarosan érezhető vált az Antant anyag- és emberforrásainak nagyobb mérete. Az idő ellenünk dolgozott! Az Antant sikeres tengeri blokádja és a háború különleges terhei egyre jobban éreztették a közeledő vereséget. Lépni kellett még az összeomlás előtt. Az osztrák-magyar hadvezetésben a Bruszilov által említett egykori ottani vitát idéző tervezői versengés uralkodott el. Bruszilov egy évvel korábban amellett kardoskodott, hogy egyszerre több helyen támadjanak, mégpedig a támadásokat komolyan véve. Vele szemben a többiek a koncentráció mellett törtek lándzsát. A legmélyebben bizonyára Bruszilovnak volt igaza, de a választ végül is a használható anyag mennyisége, a harcba dobható katonák száma és „minősége”, valamint a tartalékok mennyisége és minősége szabja meg. Ha kevés minden, a tartalék, akkor ha egyszer mindenképpen támadni kell, nyilván koncentrálni kell. Most az osztrák-magyar hadvezetés vitájában végül is Bruszilov legyengített támadási verziója győzött, azaz egy fő támadás lesz, a többi pedig csak megzavaró segítő támadás. Arz vezérkari főnök, aki ekkor már Conrad utódja volt a Monte Grappa ellen támadott volna, Krauss, a caporettói győzelem vezérkari főnöke a Garda-tó mindkét oldalán tört volna lefelé, Conrad, aki ekkor lefelé bukva már „csak” a nyugat-tiroli front parancsnoka volt, lényegében megismételte volna az 1916. évi asiagói támadását és végül Boroevics, a korábbi Isonzó- és a mostani Piave-front főparancsnoka végig a Piave mentén támadott volna. A vitából egy – talán nagyon is tragikusnak bizonyuló – kompromisszum keveredett ki. E szerint három támadás lesz: a piavei. az asiagói és egy már Svájc közelében a Tonale-hágónál. A fő támadás a piavei, de a többiek is erősebbek a szokásos kisegítő támadásnál. A megosztás miatt sehol sem volt lényeges osztrák-magyar erőfölény.
Később egy másik hiba tetézte az eddigieket: a Piave éppen a támadás másnapján áradt meg nagyon és a pontonhidakat, csónakokat elsodorva lehetetlenné tette az átkelt csapatok élelmezését, utánpótlását. A meteorológiai adatokból nagyobb valószínűséget kellett volna feltételezni egy ilyen tragédiára!
Az átkelő 12 hadosztály fele magyar volt. Így a veszteségeké is! A csatában résztvevő egységek közül a legnevesebbek a következők voltak: 31. hadosztály, a XVI. hadtest magyarjai, a 17. és 64. honvéd gyaloghadosztály.
A támadás 1918. június 15-én indult. A két kisegítő támadás közül az asiagói még aznap megfeneklett. A Tonale-hágóban volt némi előrenyomulás, de aztán jött az ellenlökés. Az adok-kapok nagyrészt a hágó területén és környékén a nyár végéig eltartottak.
A fő támadási hely a Piavének az a szakasza volt, ahol Valdobiadenne után a Piave az Alpokot elhagyva kijut a Velencei-síkságra. Mint minden gyors hegyi folyó rengeteg hordalékot, kisebb-nagyobb kavicsot, sziklát görget magával, melyeket aztán a síkság elején folyásában lelassulva letesz, kanyarogni kezd. Így a Piave is: Valdobiadenne után több ágra szakad, széles alig járható sziklás-kavicsos ágy kíséri a folyót, amely szárazabb időben akár el is tűnhet, de hóolvadáskor vagy nagy esőzés következtében bizony több kilométer szélességben örvénylik lefelé.
Valdobiadennét elhagyva a folyó nekifut egy kisebb Montellónak nevezett dombságnak, melyet a Piavének meg kell kerülnie. A Montello akkora lehet magasságban és méretben mintha a Budai Várhegy magasságát nagyrészt megtartva a folyótól távolodva a Budai hegyekig érne, a folyó mellett pedig Óbudát is elérné.
Itt ezen a helyen volt 1918. június közepén a támadás, amely kilenc napig tartott. A legnagyobb eredményt a Montello ellen támadó csapatok érték el. Az előretörés a bal szárnyon akadt el, ahol a nevesai olasz támpontról erős oldaltűz érte a támadó csapatokat. A támpontot ugyan később elfoglalták, de közben a Piave megáradt és ezzel az átkelt csapatok helyzete reménytelenné vált. Óriási veszteséggel vissza kellett hozni őket. Az utolsó csapatok június 24-én érkeztek vissza.
A következő hősi események a Piavei katasztrófában, azon belül is elsősorban a Montellói magaslatnál történtek meg.
A nagy csata elején, 1918. június 15-én az egyik támadó hadosztály, a budapesti 31-es a 200-250 m magas Montello fennsík szélén kiépített olasz állásokat támadta meg. Mellettük a kaposvári 44. és a volt székesfehérvári 69. gyalogezred harcolt. 1918. június 18-án további egységeket vetettek harcba Montello elfoglalására: a 17. és 31. gyaloghadosztályok mögött tartalékban lévő 41. honvédhadosztályt, majd a 31. honvédgyalogezredet.
Wágner Péter, a 2. honvéd gyalogezred törzsőrmestere a legerősebb ellenséges ágyútűzben 1918. június 19-én telefonösszeköttetést létesített a Montello-n küzdő ezredek között. (Neki sikerült, ami Veres Péteréknek nem a nemsokára következő idézetben.) Wágner törzsőrmester igazi hős volt: a telefonvonal ellenőrzése közben egy súlyosan sebesült tisztet a hátán vitt át a Piavén. Később a visszavonulásnál kábelt feszített ki a Piave fölött, melybe fogózkodva, bajtársai százai úsztak át a sebes folyón s menekültek meg az elpusztulástól.
Hasonló hős volt a pécsi 19-es Pavkovits Ádám honvéd, aki 1918. június 22-én, élénk zárótűzben huszonegyszer úszta át az erősen megáradt folyó főágát, hogy a középen levő homokzátonyon rekedt sebesültjeinket az innenső partra átmentse.
A veszteség mind emberben, mind anyagban, mind lelki tartásban óriási volt. A sereg és a hátország tulajdonképpen megtört. Mind a fronton, mind otthon egyre nőtt az éhezés, a nyomor – és ezzel a feszültség is. Mindezt birodalom szinten tetézték a nemzeti ellentétek is.
Az egyre jobban gyengülő sereg a bolgár és török kapituláció után szinte magától összeomlott. Az olaszok fő győzelmüknek tartják az 1918 október végi Vittorio Venetót. De az már inkább a Monarchia seregeinek önkéntes hadifogságba menekülése volt!
Ausztria-Magyarország vesztesége a piavei átkelési kísérletnél 150 000 főkörül van. Iszonyatos szám! Mondják, hogy ezután még hónapokig hozta a Piave vize a halottakat, különösen az áradások idején. A tetemek nagy részét ott rakta le, ahol most az Isola dei Morti vagyis a Halottak szigete van. Ott ma egy nagyobb csendes park egyenes sétányaival, tábláival és kisebb emlékműveivel emlékeztet az egykori áldozatokra.
A piavei katasztrófáról Veres Péter részletesen ír a Számadás című életrajzi művében. A következő részletek Veres Péter szemével láttatják a csatát, a katonák szenvedéseit, félelmeit.
Veres Péter a csatában mint telefonista vett részt, akinek a feladata a telefon kapcsolatok biztosítása volt. A telefonvonalakat tekerve, húzva közvetlenül a rohamozók után kellett futniuk. Ha elakadtak a srapnelfelhők alatt is rendbe kellett hozni a hálózatot.
„A tisztek sem álltak már, mint eleinte. Az árok fenekére kushadva küldözgették a szegény küldöncöket a jelentésekkel és a parancsokért. Mi telefonisták most nem építettünk vonalat, mert úgy volt a terv, hogy majd a folyón keresztül az itt meglevő állomásokhoz építjük.
A pontonkikötő az erdő szélén egy kis tisztáson volt. Oda kellett volna menni. De nem lehetett, mert a pontonok körül sokan voltak az előbbi csapatokból, a rohamistákból és a mi zászlóaljunk gyalogcsapataiból, s mert közben gránát csapott közénk, szétrebbentünk, mint a csirkék. Mindenki fedezni akarta magát, de nem volt mivel. Semmi árok, semmi töltés. Nem volt egyéb, mint az apró gránátlyukak. Nem emlékszem pontosan, hogyan történt, csak a nagy zajban őrült szaladgálás, srapnel és gránátcsattogás között, valahogy elmaradtam a többitől és oldalra szaladtam, ahol valami árkot láttam. Ebbe az árokba húzódtam, majd később az árokban feljebb kúsztam: a folyó felőli végében volt egy géppuskaállás, rajta egy hullámlemez, az alá bújtam. Hogy meddig voltam ott, ma sem tudom, félóráig vagy óráig, az időérzékem elvesztettem, csak lapultam és kimeredt szemmel a kis síkságon folyó őrületes zűrzavart lestem. A pontonok alig közlekedtek, a legtöbb hasznavehetetlenné volt lőve s a sok ember ott futkosott körülte. Lefeküdtek, felugráltak, elszaladtak, visszamentek. A srapnelek a levegőt szaggatták, a gránátok a földet seperték: ordítással és jajgatással volt tele a levegő. Az enyéimről nem tudtam semmit, nem is láttam, merre szaladtak. Lestem hát és vártam, hogy mi lesz.
Közben hátulról új csapatokat hajszoltak fel a ponton- kikötő felé. Én is kényszerítve voltam kiugorni a lyukból, mert kihajtottak volna és előre rohantam a pontonok felé.
A levegőben olasz repülők kóvályogtak, a mieinknek híre sem volt s szemben velünk az olasz front fölött kitartóan és sérthetetlenül ott csüngött a hét olasz ballon és irányította az ágyútüzelést, amely most már teljesen ide koncentrálódott.
Amikor a pontonhoz értem, a nagy riadtságomban is megörültem. A bajtársaim voltak ott és majdnem teljes számmal. Ők is csak most kerültek ide. Itt volt még az őrnagy úr is és egészen megkönnyebbültünk. Valami nehezen beszállottunk a pontonokba, a szakaszvezető idegesen rendelkezett a drótok kihúzásáról s mi tényleg húztunk is talán két vagy három vonalat.
Szegény szakaszvezetőm ott ugrált, rendelkezett, hebegett a ponton körül. :És örvendezett, hogy mindnyájan megvagyunk, ami nem is volt igaz, de ő nem ért rá megolvasni. Kiabált, hogy húzzuk a vonalat, s közben a szájaszé1e habzott és fröcskölt. A vonal egyébként a levegőben lógott, mert amint már mondtam, az átkelési telefonállomást széjjelvágta a gránát. … A szakaszvezető örvendezett, a ponton megindult, mi meg tekertük a drótot. A drót belehullt a vízbe és szépen elmerült benne. – Ajaj (ez a pesties kiszólás volt akkor a divat), hogy fogunk mi ezen beszélni? – gondoltuk, de aztán más bajaink lettek. A vízben még jól benne voltunk s már ki kellett szállni, innen gyalog mentünk tovább.
A folyó több ágból állott s ez volt a legszélesebb és legmélyebb ága. Azután még nem tudom hány ágon mentünk keresztül – több mint egy kilométer széles lehetett – de már mindegyikben csak így, gyalog. Térdig, combig és derékig ért helyenkint a víz. A folyó közepén egy széles, kavicsos sziget volt, teleszórva bokrokkal
A telefonról most már szó se volt. A megjelölt tanya valahol az olasz csapatok háta megett volt, oda bizony nem építhettünk vonalat. De egyebüvé meg nem kell, mert hiszen a tisztek maguk se tudták, hogy mit csináljanak. Beszélni nem lehetett a túloldallal, hát egymás után postagalambokat küldtek a jelentésekkel, hogy hol vagyunk, és kérték az utasításokat, meg a segélycsapatokat a töltés megszállásához. Talán két vagy három postagalambot eresztettünk el estig, de nem jött semmi. Sem csapatok nem jöttek, sem küldöncök.
Az olasz most már lőni kezdte ezt a terepet s a repülői is mindig jöttek-mentek. De most már alkonyatig nem mertünk kibújni a gödrökből, hanem este sietve visszavonultunk a folyó- parti árokrendszerbe, ahol egy epererdő volt. Itt helyezkedtünk el, főleg a futóárkokban, mert a parancsnokok helyesen úgy gondolták, hogy azokat kevésbé fogják lőni, mint a lövészárkokat a folyóparton.
Alpok (1915. V- 1918. X.)
Mikor autóval felkerestük az I. világháború Alpokban folyó harcainak színterét, egy napon két helyen is féltem az autóban. Először, amikor felmentünk egy vad szerpentinen a Hétközség fennsíkre. Másodszor, amikor megmásztuk – persze szintén autóval – a Monte Grappát.
A Hétközség fennsík központja Asiago. Ma egy nagyon gazdag alpesi város – egy óriási nagyon szép ragyogó tiszta katonai emlékhellyel, sírok tízezreivel. Furcsa összevetni ezt a képet az idézetekben található romvárossal.
A Monte Grappa hirtelen ugrik a Venetói síkság fölé. Egyszerre fent kitárul a világ: alattunk az óriási tengerpart melletti olasz síkság. Ha jól emlékszem, még a tenger is felrémlett déli irányban. Ahogy körülnéztem, nagyon is megéreztem azt a csábítást, amelyet Conrad, az osztrák-magyar vezérkari főnök érezhetett: innen már nem is olyan messze van a tenger. Esetleg nem is kell a tengert elérni, hanem mondjuk Padovát, amelyen keresztülmennek kelet felé a vasútak, országutak: és ebben a pillanatban reménytelen zsákba esett volna a milliósnál nagyobb isonzói olasz sereg!
Csak éppen át kellett volna törni a hegytetőn védekező olaszokat, aztán pedig azon a végtelenül meredek hegyoldalon levinni a haditechnikát, a sereget…. Nem is sikerült! Viszont mibe került!
A Monte Grappa hegy tetején 2000 méter magasan is van egy óriási szép olasz katonai emlékhely. (A magyarok hőseit is nagyon tisztességesen őrzik!) Ez és az asiagói óriási emlékhely láthatóan szintén Mussolini nevéhez köthető!
Az 1915 májusától 1918 novemberéig létező olasz front északi és nyugati része, ahol a harcok az Alpokban folytak, a világtörténelem legnagyobb és leghosszabb ideig tartó magashegyvidéki háborúja volt. (A háború szempontból legfontosabb színhelyeit az olasz fronttal kapcsolatos anyag első térképvázlaton gyűjtöttük össze.)
Az olasz háború egyik legelső eseménye már az Alpokban zajlott le. Az olaszok 1915 júniusában elfoglalták Cortina d’Ampezzót, majd a szomszédos nagy hegyek (Col di Lana, Monte Tofana) mellett próbáltak betörni az akkor még Ausztriához tartozó Dél-Tirolba. Itt azonban megállt a front és évekig tartó magashegyi állóharc alakult ki.
A háború utolsó nagy magashegyi katonai manővere Dél-Tirol nyugati hágójában, a Tonale-hágóban folyt le, amely az isonzói harcokhoz hasonlóan komolyabb területi nyereség nélküli erőpróba volt.
Az első nagy magashegyi offenzívát Conrad osztrák-magyar vezérkari főnök tervezte meg. Szeretett ötelete az volt, hogy az Alpokból délre támadni és a viszonylag nem távoli tengerhez jutva zsákba varrhatják az olaszok milliós isonzói hadseregét. Ezáltal pedig valószínűleg térdre kényszerül az olasz ellenfél. Conrad bízott a sikerben, el is nevezte a támadást Strafexpeditionnak, azaz büntető hadjáratnak. Remélte ugyanis, hogy ezzel jól megbüntethetik a Hármasszövetséget eláruló Olaszországot. 1916 tavaszán tehát titokban nagy erőket összpontosítottak Dél-Tirolba. Az időjárás azonban nem volt kegyes és a támadást el kellett halasztani május közepéig. Ez alatt az idő alatt azonban az olaszok csak megtudták a nagy tervet és jobban felkészülhettek rá.
Az Asiagói hősi temető és emlékmű
A nagy Asiagói támadás és ellentámadás színtere (1915. V – VI.)
A támadás fő kezdeti célja az Asiago körüli Hétközség-fennsík (Altipiano dei Sette Communi) elfoglalása volt. Innen már könnyebb lejutni a Velencei-síksághoz, azon pedig eljutni az Adriai-tengerhez. A támadás eredményességét nagyon veszélyeztette az Arsiero – Asiago – Meletta erődcsoport, melyet a Brenta völgyben Primolano – Cismon erődcsoport erősítette meg. Egy irányban azonban, ahol a monte verenai erőd helyezkedik el viszonyag gyengébb az olasz erődcsoport, ezért Conrad ide irányította a támadás első célpontjait. Az osztrák-magyar fő erők két saját erődtől, Folgariától és Lavaronétól indulnak Asiago és a Hétközség-fennsík irányában. A támadás bal szárnya a Brenta felső folyása, Val Sugana, jobb szárnya pedig Roveretótól délre a Vallarse völgyében (Fugazza völgyben) tör előre.
A támadás 1915. május 15-én jól indult, bár később az erődök miatt lelassult. Az előrehaladást az első mellékelt térképvázlat jelzi. Nagy baj történt azonban: június 4-én, amikor már majdnem elfoglalták Asiago fennsíkját, keleten megindultak az oroszok és ebből fejlődött ki a híres Bruszilov-offenzíva, amely az összeomlás szélére juttatta a Monarchiát. Az olaszok elleni offenzívát azonnal le kellett állítani és a sereg tekintélyes részét rögtön a keleti frontra küldték.
Az olaszok természetesen kihasználták a megváltozott helyzetet és ellentámadásba mentek át. Az 1915. június 15 – 30-ig tartó harc eredményét a második mellékelt térképvázlat jelzi.
Cadorno, az olasz főparancsnok azért is állította le a támadást, mert akkor már a 6. isonzói csatához készült, ahova átküldték az olasz csapatok zömét az Alpokból.
Az 1915 májusában megnyílt olasz fronton magyar katonák a magas hegyekben is harcoltak a kezdetektől kezdve.
Így például 1915 júniusában a szegedi 46. gyalogezred válogatott emberekből álló százada indult el a Freikofel csúcs hódítására. Meglepetésszerűen vetették magukat az olaszokra, amely akkora riadalmat okozott közöttük, hogy felszerelésüket, fegyvereiket otthagyva, pánikszerűen rohantak le a hegy másik lejtőjén. A szegedi 46-osok meg is tartották hódításukat és visszaverték az olaszok ismétlődő kísérleteit a Freikofel visszaszerzésére. Az olaszok tüzérsége a hegycsúcsot elárasztotta gránáttűzzel, gyalogságuk hat ellentámadást kísérelt meg. A bátran harcoló magyarok fele pusztult el a kegyetlen harcokban, de megtartották a Freikofel csúcsot.
1915. október 27-én a Dolomitokban harcolt az oszrák-magyar hadsereg egyik elit egysége, a tiroli császárvadászezred, melynek egyik szakaszát Gombos Gábor zászlós vezette. Hősiesen harcoltak az olaszok ellen, a visszavert három roham során például száznál több olasz katonát ejtettek foglyul.
Az Alpokban dolgozott a veszprémiek munkásosztaga, akik főleg fedezékeket építettek, amelynek során sajnos, köztük is aratott a halál. 1916. április 21-én például az osztrák vadász zászlóalj lőszere támadás közben elfogyott. A veszprémiek a legnagyobb életveszélyben, ellenséges zárótűzön keresztül hordták fel az 1500 méter magas Vorsic hegy csúcsára a lőszert. Mikor a szükség aztán úgy hozta, közvetlenül is beavatkoztak a harcokba.
Az 1916. május 17-i harcok, melyben a gyulafehérvári Salamon Dávid vett részt jól jellemzi a sziklák közötti harc jellegét. Szakaszával a megtámadott támpont hátába férkőzött, ahol a kavernákban meghúzódott olasz tartalékokon rajtaütött és megakadályozta azoknak az óvóhelyekből való kijutását. Így azok már nem tudtak résztvenni a további harcokban, ami fontos elem volt a siker eléréséáben.
A Conrad tervezte nagy 1915. májusi offenzivában 1916. május 22-én a budapesti 24. tábori vadászzászlóalj a dél-tiroli Costesin magaslatnál harcolt. Itt indultak rohamra a jól felkészült olaszok ellen. A Tillinger János vezette szakasz például rohammal részben megadásra kényszerítette a védőket, miközben az olasz állásokat birtokba vették, 250 foglyot ejtettek és 7 géppuskát zsákmányoltak.
Az Alpokban harcoló katonáknak a természettel is meg kellett küzdeniük. Így a kassai 34. gyalogezred katonáinak is. A front Tolmeini szakaszán a 2000 méter feletti állásoknál 1915. október 17-én például olyan vad hóvihar támadt, hogy még a fedezékek bejáratát is eltorlaszolta a hófúvás, amely miatt lassan 9 méterre emelkedett a hóréteg. Egyébként a téli hónapokban több halálos áldozatot követelt a lavinaomlás, mint a harci cselekmény.
Tolmeintől északra az egyik magaslaton 1915. november végén meglepetésszerűen betörtek az olaszok. Az állás visszavételére a szegedi 46-os ezred egyik zászlóalja indult. A véres közelharcban a támadók már csak harmincan maradtak, és ami rontotta a helyzetet, tisztjeik nélkül. Ekkor Farkas Illés szakaszvezető vette át a vezetést és rendkivüli bátorságával nem csak sikerre vitte megmaradt néhány bajtársát, hanem 500 olaszt ejtettek foglyul tisztjeikkel együtt.
Néhány hónappal később ezen a helyen, Tolmein mellett egy újabb ügyesen végrehajtott hőstettet jegyeztek föl. 1916. május 13-án Roska Péter a szegedi 46. gyalogezred őrvezetője járőrével meglepett egy nagyon fontos helyen levő olasz tábori őrsöt, majd egy közeli fészket Roska őrvezető egymaga kézigránátokkal megtámadott és elfoglalt.
Három nappal később, május 16-án ugyancsak ezen a környéken Kőhegyi Mihály, ugyancsak a szegedi 46-osok tiszthelyettese tűnt ki bátorságával a Tolmein környékén levő 1360 méter magas Mrzli hegyen egy önálló elhatározású rajtaütésszerű nagyon sikeres vállalkozással.
Néhány nappal később, 1916. június 2-án ismét a szegedi 46-osok jeleskedtek. A Krn hegyen az olaszok egy rajtaütésszerű támadása sikerrel járt. A megtámadott zászlóalj megfutott. Ebben a veszélyes helyzetben Paduschitzky Alfréd százados 28 embert tudott összegyűjteni maga mellé, akikkel az olaszok fölötti hegyoldalrész sziklái közzé kúszott. Innen már ő lepte meg a győzelmi mámorban levő olaszokat.
Az Alpokban Asiago környékén kívül is harcoltak magyarok.
1916. december 13-án az 1. hegyi dandár egészségügyi intézményét lavinaveszély fenyegette. Azonnal nekikezdtek a sebesültek elszállításához. A könnyebb eseteket sikerült is elvinni, de a súlyosabbak nem. Dr. Karsay Erich főorvos vezetésével a kórház személyzetének néhány tagja a sebesültekkel maradt – és együtt is halt hősi halált, mikor a lavina lezudult rájuk.
A tiroli fronton 1916-1917 telén 8-9 méteres hótakaró halmozódott fel az állások, fedezékek felett. Amikor 1917 kora tavaszán olvadni kezdett, még jobban megnőtt a lavinaveszély. És valóban: a lavina ebben az időben több áldozatot követelt, mint a harcok. Ez a sors jutott az itt küzdő temesvári 61. gyalogezrednek is.
A kassai 34. gyalogezred 1917 áprilisában egy 1500 méteres csúcson volt állásban lévő 49. gyalogezred részeinek felváltását. Az ezrednapló megörökítette az állásokban levő viszonyokat, amely mondhatni az egész frontra jellemző dokumentum:
„Az élelmezés csak egyszer napjában, az éjjeli órákban érkezhetik összerázott, kihűlt állapotban, a felmelegítéséhez ritkán jut alkalom. Az ivóvizet piszkos hólé pótolja. A ködös, nedves, lucskos, majd kemény faggyal és tomboló hóviharokkal változó időjárás, mely elől az elférgesedett piszkos sátorkunyhók, de még a vizes falú, dohos kavernák sem nyújtanak védelmet, szintén hozzájárulnak a szervezet legyengítését. De derék harcosaink keményen állják a nélkülözéseket és férfias kitartással végzik kötelességüket, állják és verik vissza az olaszok nap, mint nap meginduló támadásait.”
A dél-tiroli Alpokban folyó harcok egy kitüntetett pontja volt a Tonale-hágó. 1917 májusában itt harcolt például a nagyváradi 37. gyalogezred II. zászlóalja.
A magyarok tiroli szerepének bizonyítására teljesség nélkül felsorolok néhány további hőst, ezredet – részletek nélkül:
Dél-Tirolban Trient környékén 1917 májusában a győri 11. vadászzászlóalj;
1917 júniusában a Dolomitokban a nagyváradi 37. gyalogezred III. zászlóalja.
Ez az év, 1916 volt a „leggazdagabb” a hegyi háború egyik nagyon ellenszenves fajtájában, az ellenséges állások, hegycsúcson elhelyezett kis erődítések felrobbantásokban. Az ellenséges állások alá alagutat fúrva robbantották fel a szemben levő állásokat.
2-2 nagyon nevezetes robbantás volt. Kettőt az olaszok végezték el: 1916. áprilisban az ellenálló Col di Lana-i, július 11-én pedig a közeli Tofana-tömb tetején levő osztrák-magyar állásokat. A következő két robbantásban viszont az olaszok lettek az áldozatok. 1916. szeptember 23-án az Arsiero melletti Monte Cimonén robbantották fel az olasz védőket, majd 1918. március 13-án a Pasubio hegy 2236 méteres csúcsán.
Ez utóbbi hegyről külön kell írni. Nagy a hadászati fontossága, ezért mind a két fél el akarta foglalni. Kettős csúcsa van, amely egymástól úgy 150 méterre néz egymással farkasszemet. Az egyiket az olaszok, a másikat az osztrákok szállták meg. Az állásokat télen is tartották a rendkívüli hidegben, szélviharokban és amikor alig lehetett utánpótlást, váltást biztosítani a csúcson levőknek.
Ez volt a háború legnagyobb aknarobbantása, amely 1918. március 13-án történt tehát a dél-tiroli 2236 m magas Pasubio csúcsán. A robbantás végrehajtója a 3. árkászzászlóalj 3. százada, parancsnoka pedig: Endrődy László főhadnagy. A robbantás körülményei félelmetesek: az aknát egy évvel korábban kezdték fúrni. (1917 májusában az osztrák-magyar oldalon a csúcs közelébe a 200 méterre levő olasz támpont alá.) Tíz hónapig dolgoztak, míg elkészült a megfelelő alagút. Fél évvel később azonban félúton az olaszok ellenaknát robbantottak alattuk. Több magyar árkász halt így hősi halált. Ezután a főaknák alá oldalt több megtévesztő mellékaknát is építettek. A robbantás olyan méretű volt, hogy a Pasubio csúcsa mindenestül eltűnt – az ott állomásozó szegény olasz katonákkal együtt.
A Hétközség fennsíkon, az alpokbeli harcok központjában 1916 júniusa után – a természetes mindennapi kisebb akciókat, tűzpárbajokat leszámítva – nem volt csata az Alpokban. 1917 június 10-én Cadorna azonban támadásba küldte csapatait a Hétközség-fennsíkon. Két hétig dúlt az elkeseredett küzdelem, melyet fedőneve után K-hadműveletnek vagy a fő küzdelmek színhelyéről Ortigarai csatának neveznek. Június 18-án ugyan az olaszok elfoglalták az Ortigara csúcsát, mely egy a Felső-Brenta völgyében Trento irányába tervezett támadás esélyeit növelte volna meg, de egy héttel később az osztrák-magyar csapatoknak sikerült visszafoglalni a csúcsot.
A caporettói győzelem után a központi hatalmak előretörésekor ismét fellobbant a láng az asiagói körzetben. 1917 november 10-én, miközben sikertelenül próbáltak átkelni a Piavén a központi hatalmak csapatai (1. piavei csata), az osztrák-magyar erők elfoglalták Asiagót és Primolanót.
1918 júniusában a piavei katasztrófát Asiago és a Monte Grappa környéken vezető frontvonalon is megpróbálták megsegíteni, de a támadások már az első nap elakadtak.
Hétközség fennsík
Válogatás Kozma Miklós: Egy csapattiszt naplójából
1918. VI. 6. utánpótlás Asiago környékén
Másnap reggel Say ment ki a még nehezebb helyzetben lévő másik csoporthoz. Utálatos ez a munka! Elképzelni is rossz, mit jelent 13 km-enn át erős tűzben nehéz gránátokat, aknavetőket és egyéb lőszert cipelni sziklás, keskeny gyalogúton, melyről félrelépve száz métereket zuhan le az ember. Négy ember visz egy mázsa muníciót vagy gránátot. S ugyanezen az úton, mely tulajdonképpen nem is út, csak egy éles kövű, a bakancsokat azonnal tönkre tevő ösvény, bonyolódik le a front egész forgalma! Ezen megy előre az élelem, anyag, ágyú, konyhaládák, és ezen hozzák vissza sűrű sorban a sebesülteket. A szembejövők alig tudnak egymásnak kitérni. Amellett elég egy bevágó telitalálat, hogy a levegőbe menjen az egész lőszercipelő oszlop. Tisztek és legénység gyűlölik ezt a munkát, nem azért, mert nehéz és veszélyes, hanem mert lealacsonyítónak tartják. Boldogan mennének helyette az állásba, mert itt nem érzik magukat katonának, golyót pedig éppúgy kaphatnak, sőt jobban.
VI.25.
Igen erős tüzértűz, saját tüzérségünk nem felel. Ez nagyon lehangolja a legénységet. Csak néhány ágyú válaszol – a Boscótól északra álló, bámulatosan bátor üteg. Ezer és ezer gránát lövi állandóan, néha elhallgat, azt hisszük, vége, és aztán újra tüzelni kezd. A huszárok csak Bosco-ütegnek hívják, szeretik és aggódnak érte.
VI.26. Az álláson nem lehet dolgozni a repülők miatt. Sűrű járőrszolgálatot tartunk, hogy megismerjük a vonalat és érintkezésünk legyen a szomszéd csapatokkal.
VII.5. Nehéztűz az első vonalra és négy órakor támadás a balszárnyra. Visszaverjük. A kilenceseknek tíz halottjuk és huszonhat sebesültjük van. A pergőtűz hajnalban lett legerősebb, a nyolcas ulánusok és a Nádasdyak veres rakétákat lőttek a vonalból és zárótüzet kértek. Telefononkértem én is, az ezrdet pedig készültségbe helyeztük. Az összekötőjárőrök kimentek. Az ulánusoknál franciák, a Nádasdyaknál angolok támadtak.
VII.15. Délelőtt 10h. Fejünk felett légi harc négy saját és hét ellenséges repülő között. Siklórepülés, looping, mennek fel-le, és kezdettől fogva látható, hogy az angolok kerekednek felül. Egyik gépünk kigyullad, a pilóta kitárt karral halálugrást csinál. Az égő gép ledobja szárnyait. Nyomban utána zuhanni kezd egy másik is, de ez csodálatos módon 300 méterrel az állás fölött megint szárnyra kap és félig zuhanva lesiklik valahogy. A harmadik erősen billegve menekül az Interrotto felé. Az előbbi égő gép a 9-esek 3. százada elé szállt le. Később jelentik, hogy pilótája, Hebra dragonyosfőhadnagy, az égő gép szerencsés és bátor vezetője bejutott az állásba. Az olasz tüzérség cafattá lövi a gépet. A repülőfölény mindig az ellenségnél van és nagyon demoralizálóan hat.
VII.20. Az újságok is írják, hogy Asiagónál nap nap után pergőtűz, repülőtevékenység, vállalkozások, de ami itt megy, azt leírni nem lehet, az pokol! Tegnap új nehézüteggel lőttek be. Négy és fél órán át szabályos ötpercenként kaptuk a nehéz gránátot.
Deseő Lajos, akit végigkisértünk a világháború számos harcmezejére, Galícia, a Kárpátok, Lengyelország és Erdély után most a Hétközség-fennsíkon szolgál. Előző naplórészleteihez képes azonnal feltűnik a háború megváltozása: a repülők szinte főszereplővé váltak és e téren is – mint ahogy az ágyúk, az utánpótlás, a katonák ellátása terén is – nyomasztó az olaszok fölénye.
„Augusztus 8. Trient felől két nagy repülőgép jött felénk, körülte három. kicsi. Előbb együvé tartozóknak néztük őket, de már jó félórája köröznek felettünk és Levico fölött. Kezdjük sejteni, hogy nem összetartoznak, hanem ellenfelek, néha le is hallatszik a géppuskaszó. Mondják, hogy miattuk késik a király.
Egyszer csak Levico fölött egy kis gép, mint egy égő szitakötő, függélyesen lefelé bukik; hosszú füstcsíkot hagy maga után és le- zuhan a Vezzen sziklahasadékai közé. Előbb azt hittük, hogy olasz, de a beavatottak mondják, hogy a miénk. Nemsoká egy másik kicsi is lezuhan: légiharcot láttunk; két Capronit üldözött 3 vadászrepülőnk. Az első Caproninak sikerült egyik gépünk mögé kerülni s azonnal lelőtte azt; Ugyanígy a másik Caproni a másikat. Négy nehezen pótolható emberünk igazán „pro rege” halt hősi halált. Egyik gépben két magyar ült, mindketten – sőt a pilóta, egy székely őrmester, duplán – arany vitézségi érmesek.
Augusztus 18. A Brenta déli oldalán emelkedik előttünk a Hétközség fennsíkja, rajta az Asiago körüli frontszakasz. Valóságos fogalom, amely éppen úgy mint az Isonzónál a Doberdo volt, a háború legnehezebb helyét, a harcok legnehezebbikét jelenti; ahol a tüzérség tízszer annyi, mint az oroszoké volt, s annak nagy része nagy kaliber: ahol az állásban mozdulni se lehet. Szóval ahol a háború egészen más, mint az eddigi harctereinken az oroszokkal és az oláhokkal szemben volt. Ide megyünk most, valahová Asiago közelébe.
A Hétkézség karsztplatója meredek hegyoldalakkal több mint ezer méter magasból esik a Brenta felé. A platóra Grignoból egy gyalogösvény vezet erdős hegyoldalon. Ezen megyünk fel ma éjszaka. Nappal a repülőfigyelés miatt itt is tilos minden közlekedés. A szerelvényeket már délelőtt leadtuk, drótkötélpályán fogják felszállítani. Az ütközetvonat nagy kerülővel Primolanon át a műúton megy fel, a géppuska egy öszvérúton. ezeket azonban – úgy mint a drótkötélpályát is – az olaszok messze hordó lövegei tűz alatt tartják (állítólag 30 km-ről ?). A málhavonat a hátas lovakkal a Brenta völgyben Borgóban marad.
Augusztus 19. Fent vagyunk a fennsíkon, a barricatai táborban.
Nem hiába nézegettük tegnap alulról az ezer méternél magasabb hegyet, nehéz volt rá az út.
Este 20h után indultam a zászlóaljjal. Az út első része egy óra hosszat, amíg a hegy nem túlságosan meredek és a szerpentinek jól járhatók, tűrhető volt. De feljebb teljesen meredek a hegy. Néhol a sziklafalhoz ragasztott keskeny meredek ingó deszkapalló vezet a szédítő szakadékok felett, máshol a párkányszerűen keskeny sziklaösvény korlátjába kapaszkodva szinte kúszni kell a fal mellett, sok helyen csúszós, görgeteges, kavicsos éles gerinceken. És meredek, mindig meredekebb! Fel még hagyján, de közbe lefelé! Folyton féltem, hogy szédülés fog el. E mellett kiabálni, arra vigyázni, hogy fel vannak-e zárkózva a századok.
…
Deseő felfigyel a csehek aknamunkájára, de úgy érzi, hogy a szlovákok – vagy ahogy ő írja, a tótok – még közömbösök a csehek uszítására.
Szeptember 3. Mikor a zászlóalj este a Melettára induláshoz készen állt, hozzám jön egy tizedes – tót fiú – és jelenti, hogy kevéssel azelőtt cseh nyelven megszólította egy kétrozettás élelmezési. tiszt: „ti vagytok az a híres „Előre” hadosztály’:’ és most állásba mentek?” – igen, mondja a fiú. „Aztán van-e mit ennetek, jó-e a kosztotok? – „jó és elég”, mondja a tizedes. „Hát a ruhátok jó-e?” – „most kaptunk”, volt a felelet. „Hát nem hiányzik semmitek?”- „Nem!” „Hát a magyar tisztjeitekkel meg vagytok elégedve?” -.,Meg vagyunk ‘” „Hát nincs semmi bajotok?” – „alázatosan jelentem, hogy nincs.” Erre a cseh dühösen kiáltott a tizedesre: „majd teszünk róla, hogy legyen ‘” s ezzel otthagyta a fiút.
A csehek dolgoznak ellenünk! Ezzel szemben az eset azt is megmutatta. hogy ami nem magyar ajkú legénységűnk is hű magyar. Hogy minden izgatástól mennyire távol áll, azt megmutatta az, hogy a Vulkánból ideutazás alatt egyetlenegy szökevényünk nem volt. Két emberünk elmaradt ugyan az úton, de még az utazás alatt utolértek személyvonaton.
Szeptember 5. Reggel ötkor Asiagótól és a Sisemolról erős lövegtűz hallik; ott mindig van valami. Alig küldtünk el a minap Asiagóhoz négy kadétot, Legezáról már harmadnap itt volt a halotti kivonat. Már az állásba kimenet közben elesett.
Délelőtt derült idő. Folyton járnak az olasz repülők, mivel szemben saját repülőt csak egyet láttunk. Roppant nehéz dolguk lehet az olaszok nyomasztó légi túlsúlya miatt. Egy Capronival szemben, amit 3-4 kis gép kísér, mit is kezdhet egy vadászrepü1őnk?!
…
A másik irányban, D. felé a Melettán levő tüzérfigyelő 15-ös. triéderével belátni az egész Emiliát. Igaz, hogy azt is többnyire köd üli meg, de tiszta időben meg lehet ismerni Bassanót, Vicenzát: látni a Pó síkságon lassan, hernyóként tovacsúszó vasúti vonatokat, számtalan kis várost Treviso, Pádua körül; a vizeket, kanyargó folyókat, csatornákat, sőt majd száz kilométerről Velencét. Tisztán meg lehet ismerni a lagunán át vezető hosszú vasúti hidat. Az Adria kék tükre úgy csillog, mint egy fénylő selyem szövet.
Szeptember 7. Kiderült, és ami ritkán, esik meg, nagyon jól lehetett látni a Grappától a Sisemolig az összes állásokat. Szinte elbűvölve néztük a remek képet; az olasz állások fölött a napfényben nyolc ezüstös kötött léggömb csillogott. Teljes csend volt, de alig tíz percig tartott a varázs.
Sokáig néztem Primolano erődjeit, a Marmolata hófedett csúcsait és az olasz repülőrajokat. Még dél felé se szűnt a gránátozás. Leszaladtam hát a fedett Vecchio völgybe, de oda is követtek a srapnelek. Az olaszoknak ugyan bővében lehet a lőszerük, nem sajnálták reám. Bizonyára felismerték a törzstiszti szemrevételezést és követtek a lövésekkel mindenhová. Amint a Melettához, a géppuskás szdhoz értem, oda kaptuk a gránátokat. Csak délután értem haza, de a tűz estig tartott szüntelen.
…
Egyre inkább jelentkezik a vég! Nemcsak a „katona anyag” fogyott el, de a fegyelem, az – egyébként jogos – követelések is hangot kapnak.
Mind kevesebb lesz az emberanyagunk. már a 17 évesek vannak kiképzés alatt, nincs miből pótolni a fogyatékokat. Viszont mind több embert kell hazaküldeni, akiknek munkáját otthon nélkülözni nem lehet; vasutasok, bányászok, fémmunkások stb. és olyan földmívesek mennek haza, akiknek földjét nincs kinek megművelni. Az eddig a vonatoknál kocsisoknak stb. használt idős, 50 éven felüli emberekből kell kiválogatni a frontszolgálatra alkalmasokat.
Szeptember 12. Megint olyasmit kellett megélni, amin megáll az ember esze. Tegnap este korán lefeküdtem, esett az eső, kint koromsötét volt. Egyszer csak hallom, hogy egy csapat menetel az ablak alatt és ütemesen kiabálják, hogy: „Nem megyünk” – „Kenyeret!” – „Bakancsot!” – „Ruhát adjanak!” – „Vigyenek haza!” Kórusban kiáltották, énekelték, rendezve, összetanulva, összebeszélve _. egy Asiago felé menetelő honvéd menetzászlóalj emberei. Magyarok voltak, székely honvédek! Tényleges tiszt nem volt velük, csak tartalékosok. Hát így vagyunk?! Hová lett a fegyelem?
…Hála Istennek, hogy nálunk az ezredben ilyesmi nincs, de ki tudja meddig? Hiszen azt is hallottam a minap, hogy közel hozzánk egy magyar ezred második vonalban levő csapatai, mikor látták, hogy milyen kitűnő kosztot visznek mellettük egy cseh ezrednek, azt mondták, hogy hazamennek, ha olyan kosztot nem adnak nekik is
…
A hadvezetés is érzékeli a katonák hangulatváltozását:
Szeptember 20. Ma egy különös hadsereg főparancsnoksági rendelet érkezett „Stimmung an der Front” címen. Be kell jelenteni – őszintén – a csapatok állapotát, hangulatát és harckészségét. Megírtam, hogy nálunk minden rendben van, fegyelem, rend a régi, érintetlen; az ezred – tiszt és legénység – feltétlen megbízható – most!
Nagy időket éltünk, még nagyobbak következnek?
…
Már a vég jele, hogy még a magasabb rangú cseh katonatisztekkel szemben is bizalmatlan a hadvezetés:
Szeptember 27. Rissa hgy. 9 órára meghozta a hadosztály titkos rendeletét Megint egy új meglepetés! Az van a rendeletben, hogy a csehek nemzeti védszentjük napján, szept. 29-én egy olasz általános támadással együtt meg akarnák támadni a magasabb parancsnokságokat és a lőszerraktárakat, tehát ezeket biztosítani kell. Kissé valószínűtlennek látszik Ugyan a dolog, de rninden eshetőségre mégis meg kell tenni az intézkedéseket. A hadosztályparancsnokságot egy szakaszom megy biztosítani, nálam itt van a Szita rohamszakasza. A konyhához is megy egy szakasz. Ezt a cseh összeesküvési tervről szóló rendeletet nem a parancsnokságok kapták, hanem csak a magyar vagy osztrák-német parancsnokok; csehek, még magasabb parancsnokok sem szerezhettek róla tudomást.
…
Sűrűsödnek az Osztrák-magyar monarchia vereségének és végének jelei:
Október 3. A tiszti szállóban – ahol mikor Barricatára felmentünk, alig volt valaki – most annyian vannak, hogy a kantinban alig kapok helyet. Mind szabadságra mennek és mind politizálnak; elszakadás Ausztriától, önálló Csehország, trializmus, békekötés stb., ilyenek hallatszanak a sűrű füstfelhőben borozók közül. Nekem egy bécsi német azt magyarázza, hogy Magyarország évszázadokon át mindig kizsarolta Ausztriát! Most sem érti meg, hogy Magyarország nem osztrák koronatartomány, aminthogy a németek is mindig csak nevettek azon, hogy mi azt hisszük, hogy Magyarország is éppolyan fele a monarchiának mint Ausztria.”
Megdöbbentően tört elő a csehek nemzeti problémája. A Monarchia nemzetei között a német és a magyar után a cseh volt a legerősebb. Mindenképpen már régen meg kellett volna velük (is) egyezni, akkor nem szerepeltek volna úgy a világháborúban (tulajdonképpen a közvetlen bajtársiasság megszegését leszámítva jogosan), hogy cselákoknak nevezték őket és még Hemingway is megemlítette őket a Búcsú a fegyverekben:
„- Mit jelent a vereség? Az ember mehet haza.
– Utánamennek. Elveszik a házát. Elviszik a nővéreit.
– Nehéz elhinni – mondta Passini. – Mindenkivel ezt mégse lehet megcsinálni. Mindenki meg tudja védeni a házát. Mindenki rá tudja zárni nővéreire az ajtót.
– Még fel is akasztják. Elmennek magáért, és újra elviszik katonának. Nem egészségügyinek, hanem bakának.
– Mégsem lehet mindenkit felakasztani.
– Egy idegen országért senki sem megy ki a frontra – mondta Manera. – Az első összecsapásnál mindenki futna, amerre lát.
– Mint a csehek.
– Úgy látszik, maguk nem tudják, mit jelent a vereség, és azt hiszik, hogy nem is olyan rossz.
– Tenente – mondta Passini -, látom, magával lehet beszélni. Mondok valamit. Nincs rosszabb a háborúnál.”
Asiago
Kozma Miklós: Egy csapattiszt naplójából
1918. VII.23. Tegnap éjjel három tüzérségi rajtaütés volt. Vityillónkból végképp beköltöztünk a kavernába, a nedves, sötét börtönlyukba. A falakról folyik a víz, a ruha egy óra alatt átázik. Középkori rabok cellái között is a legrosszabb lenne ez, azzal a különbséggel a rab javára, hogy ha a rab kidugja az orrát, nem üti bele egy nehézgránátba.
Estére támadást jeleztek. Hübnert magam mellé véve kimentem a századokhoz. A Monte Rastáról a San Dominico-kápolna felé vezető út és annak két oldala mindenütt gránáttölcsér. Teljes holdvilág, borzalmas hullabűz. A júniusi offenzíva elesettjeinek egy része még temetetlenül hever. Szétlőtt árkok, drótok, elöl a holdfényben nagy fehér folt, a romváros: Asiago. A völgyben sehol egy fény. Szemközt felvillanó toroktüzek, utánuk nyomban gránátsivítás és explóziódörrenés. A legtöbb a Campo Roverére és az útra megy. A boscói út még nincs tűz alatt. Az úton árnyak, mindenki siet. Az élet itt éjjel bonyolódik le. Útban lenni talán rosszabb, mint az állásban. A trénlegénység ugyanolyan veszélyben van, mint a vonal. Elérjük a kápolnát. Két huszár ül bent: reléfutók. A jelentések stafétafutás módjára továbbítódnak. Az emberek kis távolságra váltják egymást, és e futó küldöncök viszik a parancsokat, mert a telefonban megbízni nem lehet, azt ellövik, meg le is hallgatják. Néhány napja egy olasz repülő levelet dobott le névre szólóan egy kapitánynak. Gratuláció volt benne a Vaskoronarendhez, melyet a minap kapott. Egy tiszt telefonon gratulált neki és ezt hallgatta le az olasz.
Az úton, amely már régen nem út, három összelőtt teherautó hever. Ezeket valamikor elkapta tűz és azóta hálás céltáblák.
Elérjük Asiagót. Hátul a gránátok Boscóra és utunkra kezdenek zúgni. Már hangjáról és irányáról tudjuk, hova mennek, melyik üteg lövi őket. Csodálatos valami az olasz telihold fényében a rommá lőtt, halott város: Asiago. A falak romokban, ablak, ajtó, tető sehol. A főtemplomban van az ezred segélyhelye, falaiban egy csomó találat. Bemegyek. Két doktor dolgozik a sekrestyében. A templom tele sebesülttel. Ontja őket a front. a mi egészen kiváló, kötelességtudó, hősies orvosunk, dr. Bodó Jenő éjjel-nappal dolgozik itt a legexponáltabb helyen.
Asiago holdfényben. Az utcákon, a falak mellett hallgatva suhanó, sisakos árnyak. Mellükön kinyitott gázkészültségdoboz. A főtéren mindenki rohanva megy át. Ide akkor is két-három percenként jön a tűz, ha egyébként csend van. Az árnyak mozdulatlanul kivárnak egy ütegtüzet és a következő pillanatban megelevenedik a kép. Hirtelen előre-hátra rohanó sziluettek futnak nesztelenül, majd pedig újra falhoz lapulnak, földre vágódnak az árnyak, és a mozgás megszűnik. Aztán újra pereg a mozigép és pattanva indulnak megint rövid egy-két percre a sisakos szellemek.
A hullaszag szörnyű.
… A romvárosra fényes telihold süt, figyelmeztetnek, hogy a fűtőházi dombról futva menjek le, mert a lejárót szakadatlanul lövi a tüzérség. Végigfutunk az úton, és a káplár rám ordít:
- Levágódni!
Fekszünk lihegve. Az előttünk levő összelőtt, alig álló betonhídra percenként jön a láge. Ha a gránátsorozat elcsattant, át lehet rohanni a hídon, aztán újra hasalni kell.
Az Alpokban folyó harcok középpontja Asiago környékén volt. 1916 májusában Conrad nagy támadása idején, de később is, amikor már angolok és franciák is harcoltak nagy számban az olaszok mellett és amikor a Piavei áttörési kísérletet kiegészítő újabb támadást indítottak Asiagónál. Ez utóbbi harcok utáni védelmi harcok során a nagyszebeni 23. honvéd gyalogezred egyik népfelkelő szakaszvezetője, Gábor Imre kitűnt rendkivüli bátor fellépésével: 12 katonájával sikeresen visszaverte az angolok 1918. június 21-én este bekövetkezett erős támadását.
Muhari László tizedes az 1918. július 20-30 között az Asiago körül vívott nagy harcokban napokon keresztül rendkívüli hősiességgel mentette a sebesülteket az életveszélyes tüzelések közepette. Volt nap, amikor önként negyven ebesültet mentett ki az árkokból.
1918. augusztus 31-én éjjel Csóka János, a győri 19. gyalogezredhez őrvezetője tábori őrssel volt kint a vonalak előtt. Hirtelen észrevette a néma csöndben előrelopakodó olaszokat és angolokat, akikre csak akkor nyitott tüzet, mikor lőtávolságba értek.
1918 októberében itt, a Hétközség fennsíkján újra találkozunk a székelyudvarhelyi 82-es ezreddel, akik egy évvel korábban Magura Casinuluinál harcoltak. Most 1918. október 7-én egy négynapos heves pergőtüzet éltek át, ami után a román fronton megismert különös hősiességgel verték vissza az angolok, franciák és olaszok együttes támadását.
Monte Grappa
A Piavei katasztrófa után az olasz front harcainak fő súlya áttevődött a Piave felső folyása melletti hirtelen magasba törő hegyekre, a Monte Grappára, Monte Tombára, illetve a már 1916 óta egyik főszereplő Asiagóra és a környező Hétközség fennsíkra. A harcok jellege azonban nagyon megváltozott: a mi oldalunkat nagyon megbénította az anyag és emberhiány, míg az ellenség egyre jobban fölénk izmosodott. Nem csak olaszok harcoltak már itt, hanem franciák és angolok. Megnőtt az ágyúk száma, a kikőtt lövedékek tömege, egyre nyomasztóbb lett az Antant légifölénye is. Sajnos, egyre inkább olyanná vált a harc, mint egy egyenlőtlen bokszmérkőzés, ahol már csak az egyik üt, a kérdés pedig az, hogy a másik meddig állja.
A Monte Grappa délkeleti oldala
Monte Grappa tetején 12 000 olasz és 10 000 osztrák-magyar hős sírhelye
Egy magyar hős örök nyughelye a Monte Grappán
1917. december 27-31. között a franciák (!) rendkivül erősen támadták a Monte Tomba állásait. Itt védekezett többek közt a szegedi 46. gyalogezred III. zászlóalja, amelyik véres harcban emberfeletti erővel, iszonyatos véráldozattal védte és tartotta meg az elfoglalt állásait. Ez azonban azt jelentette, hogy az egész zászlóaljból az 1917-es év utolsó napjára csak egy tiszt és kilenc honvéd alkotta, és ők is mind többszörösen sebesülve.
Az utánpótlást csak rendkivüli nehézséggel lehetett biztosítani. A málhásállatokból álló trének nap mint nap járták be a veszélyes hegyi utakat. Ha megcsúsztak, a mélybe zuhantak, miközben állandó volt a tüzérségi tűz. Inkább az éji sötétet választották, ha választani lehetett, de akkor meg óriás reflektorokkal világították meg őket. Felfedezésüket követte az ágyúk tüze.
A sziklás szakaszokon is folytak a felderítő járőrök kézigránátos csatározásai.
Egy ilyen járőrözés történt Monte Tombánál 1918. februárjában az akkor ott védőállásban levő 1. honvéd gyalogezrednél. A Katonahőseink erről így ír: „Ez idő alatt az ellenség erejének és helyzetének felderítésére vállalkozásokat hajtott végre. Tekintettel arra, hogy a hadosztályparancsnokság annak a honvédnek, aki francia foglyot ejt, 50 korona pénzjutalmat és 14 napi szabadságot helyezett kilátásba, nagy volt a vállalkozási kedv. Minden vállalkozás igen szép eredménnyel végződött, s így rövidesen sikerült megállapítani, hogy szemben a Monte Tómba gerincén egy francia vadászhadosztály csapatai harcolnak. A legeredményesebb vállalkozást a Fener községnél lévő 11.-ik század hajtotta végre a Monte Tomba nyúlványán lévő ellenséges támpont ellen, az eredmény egy francia őrmester és 17 francia katona foglyul ejtése s egy géppuska elzsákmányolása volt. Gyakori vállalkozásaink az ellenséget is hasonló cselekvésre kényszerítették, úgyhogy éjjelenkint állandóan heves puska- és kézigránát csatározások folytak az ezred védőterületének különböző pontjain.”
Ortutay Tivadar: Két világháború sodrában egyik részlete a Monte Grappára visz fel bennünket. Kiemeli az angol tüzérség szerepét, amire bizony – az anyaghiány miatt – alig tudunk válaszolni:
„A dandárparancsnokságon való tartózkodásom ideje alatt a szemben lévő hegygerincen húzódó állásunk 2-3 kilométer szélességű frontszakaszára – az olaszok megsegítésére harcba vetett – angol tüzérség óriási pergőtüzet zúdított. Valamennyien együtt néztük ezt az igen szomorú és nem mindennapi látványt. Az volt az érzésünk, hogy kő kövön nem maradt és elpusztult minden élőlény. Néhány órával később – az onnan a mi futóárkunkba érkező – futár jelentette, a pergőtűz megkezdésekor az őrszemeken kívül mindenki a kavernába, a hatalmas bunkerbe menekült, s ott vészelte át az ágyútüzet. Senki sem sebesült meg nagy örömünkre. A kavernák mélyen a földbe vájt és már korábban elkészített, biztonságot nyújtó sziklaüregek, barlangok voltak. Bennük a kinti pergőtűz zaja is alig hallatszott. Nagy hátrányuk volt azonban, hogy ellepte azokat a patkány s az igen degusztáló volt, hogy az ember a hátizsákjába nyúlva patkányt ugrasztott ki abból. Sokat agyoncsaptunk a felszerelésünkhöz tartozó kis ásólapáttal, de teljesen kipusztítani nem sikerült. Meg kellett elégednünk a békés egymás mellett éléssel.
Az offenzíva sikertelensége miatt állóharccá változott a hadihelyzet.
A Monte Grappa hegygerincen szinte állandó ágyútűzben múltak napjaink.
Az egymásután ismétlődő pergőtüzek nem szűntek meg. Óriási anyag- pazarlás ment végbe. Az ellenség anyaggal, sajnos jobban bírta az iramot. Míg az olaszok, franciák s angolok korlátlan mennyiségben zúdíthatták ránk a robbanógránátokat, addig nálunk meg volt szabva, hogy egy-egy ágyúüteg hány lövést adhat le naponta. Így az ágyúharc egyenlőtlen erők küzdelme lett, s ennek a mi gyalogságunk vallotta kárát. Sokszor még akkor sem kaptuk meg a szükséges zárótüzet, amikor egy-egy harci cselekmény azt mindenképpen megkívánta volna.
A Piavei katasztrófa után egyre inkább jellemzővé vált a betegség, rossz ellátás, a fegyelem fellazulás. A rossz viszonyok miatt egyre jobban felütötte a fejét a tüdőtuberkulózis, más néven a TBC.
A megbízhatatlan csapatokat a tűzvonalból kivonták, a megbízhatók azonban már olyan kevesen voltak, hogy felváltásra, pihenőre nem igen számíthattak.
József főherceg, hadseregcsoport-parancsnok írta ekkortájt: „Az ellátás, élelmezés igazán már a tűrhetetlenségig rossz, és kevés, azt a büdös főzeléket – ‘Dörrgemüse’ – nem lehet megenni, mert tele féreggel, az emberek képtelenek lenyelni. Az emberek rongyokba öltözve fáznak, a spanyoljárvány borzasztóan pusztít, magyar hazájuk minden oldalról fenyegetve. Emberi és nagyon is megérthető, ha csüggednek a magyarok és itt nem akarnak tovább vérezni!”
Október 19-én a pécsi 52. gyalogezred menetalakulatainál a legénység követelte, hogy hazautazhasson, hogy hazájukat a délről fenyegető betörés ellen megvédhessék.
1918. november 3.: Padovában aláírják a fegyverszünetet.
X. A déli (albán, szerb) fronton, a palesztinai és egyéb fronton
X. 1. Albán, szerb, dél-balkáni front
Albániában harcolt – csak példaképpen – a péterváradi 70. gyalogezred az albániai Durres (a világháború idején még olasz néven Durazzoként ismerték) körül. folyt Háromszor is megrohamozta a várostól délre lévő olasz árkokat, amíg azokat a vitézül védekező olaszoktól el nem foglalta;
az 5. határvadász zászlóalj,
a 29. honvéd gyalogezred,
az aradi 7. hegyi ágyúsezred.
1918. május 16-án az 5. gyalogezred határvadász zászlóalja az Albánia és Macedónia közötti Ohrida tótól nyugatra a túlerőben levő olasz-francia csapatok több hullámú támadását véresen, de sikeresen visszaverte.
1918. augusztus elején Albániában megindult az olaszok támadása. A franciáknak is tért nyertek ekkor és nagyon kedvező helyeket nyertek állásaiknak. Augusztus 12-én 102. gyalogezred a franciák indokinai csapataival kerültek szembe, akiket a magyar ezred másnap visszaszorított. A sikeres előretörést ezután több napon keresztül folytatták.
A veszprémi 31. honvéd gyalogezreddel 1917-ben többször találkoztunk a Karszton Kostanjevicánál. Most, 1918. augusztusában az ezred I. zászlóalja a Berattól északra fekvő 712 méteres magaslatra került állásba. Tőlük délre, 2 km-re a szemközti hegyeken az olaszok építettek állásokat. Bár komolyabb harcok nem voltak, de a magyar csapatok állapota siralmas volt, amelyet az ezrednapló örökített meg:
„Élelmezés, ellátás botrányosan rossz volt. Kukoricakása, pelyvás árpakenyér, szárított főzelék, néha ló vagy öszvérhús, de leginkább rekvirált birka vagy pulyka, tejes kukorica és gyümölcsféle csillapította az éhséget. Nyári ruhát a zászlóalj egy része csak augusztus 20.-án kapott, de fehérnemű már csak hírből volt ismeretes. A legtöbb ember mezítelen testét csalánszövet fedte.”
Egyébként manapság Berat Gjirokaster mellett Albánia elsőszámú idegenforgalmi helye, belvárosa megőrízte az eredeti balkáni jelleget. A várost két oldalról két párhuzamos kopár magas hosszú hegy zárja közre. Ezen a két hegyen tarzózkodtak a magyar, illetve az olasz. Azon a hegyoldalon, ahol egykor az olaszok voltak, az albán kommunista diktátor – Enver Hodzsa – nevét messziről olvashatóan óriási kőbetűkkel kirakták. Egykori „szeretetük” jeleként csak a személynevét, az Envert rakták ki. Azóta változott a világ, eltűnt a diktátor hatalma, így nevét a mai angol-amerikaiassá vált világban átírták Never-ré, azaz Sohává.
X. 2. Palesztinai fronton
A budapesti 4. és a kassai 6. hegyi tüzérezredek által felállított hegyi tarackos osztály 1917-ben a törökök támogatására Palesztinában harcolt Gáza mellett. Az angolok március 25-én áttörték a törökök vonalát, ami nehéz helyzetbe hozta a magyar tüzéreket, a kassai üteg, azaz a 2. üteg angol kézbe is került. Másnap, március 26-án azonban az üteg parancsnoka, dr. Kopasz Árpád tartalékos főhadnagy 60 emberével visszahódította az összes lövegét.
A kassai üteg 1917. június 16-án ismét a harcok központjában került. Megismétlődött márciusi nehéz helyzet, de ezúttal nem volt oly szerencsés a végkifejlet. Több szuronyrohammal igyekeztek az ütegeket megmenteni, de az egyik ágyú közben sok ember életét kioltva felrobbant. Sajnos, több más ágyú is a kezelő személyzettel együtt telitalálat áldozatává vált.
1918 szeptemberében a palesztinai fronton az angolok a törököket általános visszavonulásra kényszerítették. Velük vonultak vissza – mint hátvéd – a már megismert kassai tüzérek három
német zászlóaljjal. Szeptember 22-től 11 napon át szenvedtek a félsivatagos-sivatagos terepen. Részlet a napiparancsból: „Az előttünk álló nehéz helyzetre való tekintettel minden felesleges tárgy megsemmisítendő, elásandó. Aki lemarad, életét a kegyetlen beduin-druz lakóknak, holttestét pedig az undok sakáloknak, hiénáknak dobja oda. Amennyire a körülmények engedik, a következő napokon lehetőleg csak éjjel fogunk menetelni. … A mai irányt a fiastyúk csillagzat úgy szabja meg, hogy az egész éjjel a jobb fülünk mellett fog maradni.”
Erről a visszavonulásról számolt be dr. Kemény Gyula főtörzsorvos is: „Most már nem csak éjjel, hanem a nappali 55-58 fokos hőségben is meneteltünk. Szeptember 29-én 10.00 órától 19 óráig pihentünk, fél 8 órakor pedig újra elindultunk. Másnap, 30-án egész nap és egész éjjel meneteltünk, 22 órán át egyfolytában. Ez volt menetelésünk tízedik és egyben legsúlyosabb napja. …. 1918. október elsején kora hajnalban megpillantottuk lent a völgyben Damaskust. Mintha újra születtünk volna. A remény teszi ezt? Lesz mit enni, egyszer végre jóllakhatunk, lesz víz, sőt talán bor is! … A rétről láttuk, hogy angol lovas tüzérség siet a város felé, maga Damaskus pedig számtalan helyen ég, főleg a Kadem nevű pályaudvar. Mindenfelé füsttenger. … Egy darab kenyérhez, egy csepp vízhez sem juthattunk Damaskusban.”
X. 3. A francia fronton
1918 tavaszán a német hadvezetés megkísérelte a szinte lehetetlent: az orosz katonatömegek kiesése után, de még az amerikai többmilliós hadsereg megérkezése előtt legyőzni az Antantot. (Mintha a franciák és az angolok tartalékból előrántott gyarmati embertömegeikkel, ipari hátterükkel nem lettek volna maguk is elég erősek!) A németek terve azonban rengeteg embert igényelt, ezért a nyugati fronton magyar katonák is megjelentek.
Például a komáromi 6. vártüzér ezred ütege 1918. április 2-án a francia hadszíntéren Saint Quentinnél a német csapatok támadását támogatta.
Az amerikaik első (és egyben utolsó) nagy csatája az I. világháborúban St. Mihielnél volt 1918 szeptemberében. 1918. szeptember 12-én közel 3000 amerikai ágyú szólalt meg. Olyan fergeteges pergőtüzet csináltak, mely a legerősebb isonzóiakét is felülmúlta. Ennek ellenére, bár a félelmetes ágyútűz miatt megszünt a kapcsolat a többi seregrésszel és a harc közben a veszteség óriási volt, a csata középpontjába került marosvásárhelyi 62. gyalogezred nyolc amerikai, francia, néger katonákat mozgató rohamot vert vissza kézitusával.
XI. Repülőgépes harcok (főleg az olasz fronton) és tengeri harcok 1917. VIII – 1918
XI. 1. A tengeri harcok
Az I. világháborúban a haditengerészet – a tengeralattjárókat leszámítva – A Földközi-tengeren csak ritkán került előtérbe a haditengerészet. Az Antant jól bereteszelte az Adriai-tengert az Otrantói-szorosnál.
1917. május 15-én Horthy Miklós vezetésével a Novara gyorscirkáló több hadihajó társaságában megkísérelte áttörni az Otrantói-szoros blokádját, amelyet ugyan nem sikerült feltörni, de azért érzékeny veszteséget mértek az Antantra: tíz őrhajót elsüllyesztettek, tizenkettőt pedig megrongáltak. Ezután azonban két brit cirkáló és öt olasz romboló támadtak meg a Novara vezette hadihajócsoportot. Végül is azonban az osztrák-magyar hadihajók sikeresen vissza tudtak vonulni.
A Szent István csatahajó, amelyet 1914. január 14-én bocsájtottak vízre, 1918. június 9-én indult Polából 1800 tengerésszel afedélzetén az Otrantói-szoros tengeri zárjának áttörésére. Másnap hajnalban torpedó találat érte és elsüllyedt. A hősi halottak közül negyvenegyen magyar nemzetiségűek voltak.
XI. 2. A légi harcok
Az I. világháború elején még a huszárokra hárult a felderítés feladata. Számos hőstettet követtek el veszélyes feladataik teljesítése közben. Rövidesen azonban a felderítés átkerült a repülőgépekhez. A háború végére felderítő repülőgépekből légierő alakult ki, akik a felderítés mellett fontos szerepet játszottak a támadásokban, az utánpótlási vonalak bombázásában. Természetesen egyre fontosabb szempont lett, hogy kivédjék a repülőgépek támadását, illetve hogy a támadó gépeket saját gépekkel is megvédjék. Rövidesen a légi harcok győztesei – ászoknak nevezték őket – szinte „sztárokká” váltak.
Csak a legnagyobbak közül válogatunk:
az egyik ilyen magyar „ász” Pitlik (Palotás) József volt, aki sok felderítő repülése során 18 légi harcot vívott és 1916. október 9-től kezdve öt légi győzelmet aratott. Vakmerőbátorság jellemezte: 1917. április 15-én 100 kilós bombával szállt fel bombázásra, amely sikeres volt. Utána azonban 10 olasz repülő szállt fel ellene. Palotás József 2000 méter magasságba emelkedett és ott szembetámadta az olaszokat. Egyet sikerült is közülük lelőnie, majd el tudott menekülni. Gépjének motorját azonban szétlőtték az olaszok, de még sikerült te gépét és ott szállt szembe az olasz repülőgépek támadásával. Palotás folyamatosan tüzelve menekült el az olasz gépek elől, közülük egyet sikerült lelőnie. Az olasz golyók az ő gépjét is annyira tönkretették, hogy a motorja elromlott. Siklórepüléssel meg le tudott szállni a saját vonalaink mögött.
Palotásnak 1917. május 27-én messzehordó üteget kellett a magasból irányítania. Egy angol repülőgép azonban megtámadta Palotás gépét. Palotás ugyan sikeresen került ki a légipárbajból, de az ő gépe is megrongálódott, kormányrúdja eltört, balkarja pedig, melyet négy golyó talált el, megbénult. Csoda, hogy így le tudott szállni.
Kaszala Károly összesen nyolc igazolt légi győzelmet ért el. Baracca őrnagyot, az olasz ász pilótát például fölényes repülőtudásával lelövés helyett leszállásra kényszerítette.
Telessy Lajos hat légi győzelem után 1918. június 9-én Levico fölött vívott légi harcban súlyosan megsebesült, gépével a nagy vérveszteség dacára sikerült a levicoi repülőtéren leszállnia.
Lipták Aladár 1917. július 21-én, egy Tarnopol körül vívott légi harcban lelőtte az oroszok leghíresebb repülőjét, a rettegett és babonás erejű Kozakow kapitányt, kinek neve 31 légi győzelme révén ismert volt repülőink között.
br. négyessy és renói Szepessy-Sokol Rudolf főhadnagyot a 4. és 5. légi győzelmét követő napon, 1917. november 7-én Latisánától nyugatra légi harcban olasz vadászrepülők lelőtték. A halálos sebesülést szerzett pilóta még leszállt repülőgépével Latisana mellett.
Kasza Sándor 1918. jún. 9-én teljesítette a 7. légi győzelmét: egy angol Bristol F2b győzött le.
Származásilag ittebei és eleméri Kiss József az aradi vértanú unokája volt, saját hősi tettei alapján pedig a Monarchia egyik legeredményesebb pilótája.
A Katonahőseink így ír utolsó harcairól: „1918. január 27-én három olasz vadászpilótával vívott csatát. Ennek során Kiss géppuskája meghibásodott, repülőgépét pedig számos találat érte és lezuhant.
Ezt túlélte, de felgyógyulása után 1918. május 24-én Campolongo községnél utolérték és kilőtték a repülőgépét, amely lezuhant és Kiss József hősi halált halt.”
Solláry István őrmester összesen 58 győzelmes és eredményes harcrepülést hajtott végre az ellenséges vonalak fölött.
1918. május 1-én aratta tizenharmadik légi győzelmét Fejes István. Előtte két hónapon belül 60 harci repülést végzett, 12 légiharcot vívott és 5 légigyőzelmet aratott.
Risztics János 1918. május 4-én két angol Sopwith vadászrepülőgépet lőtt le szoros küzdelemben, ez volt a 7. és 8. légi győzelme.
Gräser Ferenc Albatros III. típusú vadász repülőgépével 16 légigyőzelmet ért el az olasz fronton. 1918. május 17-én utolsó bevetésén vadászkísérő feladat ellátása közben lelőtték. Hősi halált halt.
Gehring István főhadnagy egyike volt a legkiválóbb felderítő repülőknek. 1918. június 9-én felderítési feladatot kapott. Ezen a napon kétszer szállt fel. Másodszor 300 méter alá szállt. Gépét 48 találat érte, viszont olyan pontos jelentést hozott haza, hogy ezzel az ellenséges betörést el tudták hárítani.
Hefty Frigyes 27 légi harcot vívott. Nevéhez fűződik az első ejtőernyős ugrás, melyet égő repülőgépből végzett, 1918. augusztus 22-én 4800 méterről, légiharcban az olasz fronton. Ezt Repülők előre című könyvében így írta meg.
„Az ellenfél lassan kivehetővé válik… Egy, kettő, három, nyolc, tíz, tizenegy… Hanriot-vadászraj, amerikaiak….
Az ejtőernyő! – villan át az agyamon. Magasan a szemvéd felett siklik át a pillantásom, rajta ülök a Heinecke-ernyőn, mely zsákba gyömöszölve, párnát helyettesít.
Különös. Ma vittem első ízben magammal, talán csak próbaképen, nem kényelmetlen-e rajta az ülés, – vállhevedereim csak formailag vannak megkötve.
Minek is szorgoskodni? Ahány kísérlet, annyi kudarc eddig. Mennyi embert személyesítő homokzsák hasadt széjjel a kísérletek során! Ha már ég a gép és ugrani kell, teljesen mindegy, van-e ernyő.
De az életösztön nagyobb, – hátha mégis? Az övezet kapcsai üléseim karfáin csüngenek… A következő pillanatban már rögzítem a magassági kormányt, lerántom kesztyűimet s egy kis erőlködéssel sikerül az ernyőt felcsatolni….
Megleptek! – Szemben velem a Hanriot-raj. A füstcsíkok végei megvillannak és ölemben elvágódnak: – Úristen! … A benzintartály!
Kemény éles fütty, – a tartály a lábaimnál behorpad, arcom előtt pedig kékes láng villan meg … remeg, táncol, mint eszeveszett koboldok lidércjátéka. – A gép ég!
Égek! – Nem, nincs hősi póz, latolgatás, csak a menekvés ösztönös keresése. És a tehetetlenség, félelem, szabadulniakarás, elkeseredés s a felhördülő düh préseli ujjaimat a billentyűkre. A kormáény húzására a Skoda felágaskodik s orrán át tüzet okádnak a beépített gépfegyverek az ellenfelek felé.
De mindez csak a pillanat műve. A kormány fogantyúja elcsuklik kezemben, gépem megcsúszik … Egy lövés a rudat derékben találta.
A többi már csak homályos emlék … A táncoló koboldok elhanyatlanak s a lábaimnál levő tartályból a pokol vörös, harsogó tüze csap az arcomba. Tüzet nyelek. Még egy lélegzet és megfúlok. Ki ebből a pokolból! … A szörnyű mélység sem lehet rosszabb, mint a tűzhalál.
… Egy rántás, – az életösztön utolsó nagy lendületével emelem ki magamat lángból. Fejem már szabad…
Önuralmat parancsoló idegeim végső megfeszítésével felállok. A rettenetes légnyomás megragad s lesodorni igyekszik. … Az ülés peremén állok s balfelé lerúgom a kormányt. A következő pillanatban fejjel kivetem magamat a megdőlt gépből, 4800 méter alant ásító, a semmi kékjébe vesző feneketlenségébe. Elboruló tekintettel még látom, amint orrabukó gépem hosszú, csóvás üstökösként húz el felettem …
… aztán … mindennek vége!
Álomban hangzó tompa csatttanás. Szörnyű rántás. Mellemen butító fájdalom zsong, – nem kapok levegőt. Valami felkap a magasba, azután elejt. Ismét rántás. Levegőt!
A sötétbe bántón vakít bele egy fényes sugár … Körbeforogva, mint ördög-motolla kering egy piszkos szürke áradat …Mi ez? Már látom, tenger-hegyek … tenger-hegyek … Levegőt!
… Fokozatosan visszatér az értelem és vele a gondolkodás. … alant még egyre forog minden … A tenger … az Alpok …
A Piave keskeny, szeszélyesen kanyargó ezüst csíkja közeleg … A rettenetes csend szinte nyomasztólag hat. …
Gyorsuló iramban szűkül a láthatár, az Alpok távoli vonala láthatóan fölém emelkedik. …
… Tata-ta-tata… hallom a gépfegyver kopogását. Őrület! … Kapkodom fejemet, pillantásom elfog egy repülőgépet. Most már látom is … külső szárnyvégein ántántkokárda. Mit akar ez?
Mindenhatóm! – ez az őrült engem támad! … a védtelen, magával tehetetlen, ázott madárként alácsüngő áldozatot! … Nyomorult!
… Aztán egyszerre rémületes gyorsasággal esni kezdek. Mintha megszűnt volna az ernyő fenntartó ereje. A föld rohanvást közeleg. …
Alant nyílegyenesen, széles országút szalad a szegélyező fák zöldjében, kétoldalt a tipikus olaszföldi kultúra, szőllők, alacsony kőkerítéssel. Katonák futnak, hogy elérjék a gyorsan aláhulló ernyőt. Egy hatalmas platán állja utamat. Integetek lefelé, hogy jelezzem leszállásom helyét, de szakadatlan forgásom közben rossz helyre küldöm az irányjelzést.
Már mindegy. Az utolsó méterek. Éppen egy kilengésből visszalendülve fut el lábam alatt a fa. Egy pillanat és ágai között vagyok … Kigyózó mozdulatra rántom derekamat, kissé félrehajlok … ágak reccsennek, levelek hullanak, – egy főbekolintó ütközés … Agyamra butító zsongásban nehezedik az öntudatlanság. Csend ….”
kiegeszites-1
Szöveg, vagy HTML beírása
Az I. világháború rövid áttekintése
A háború – utólag jól láthatóan – szinte el is dőlt az első hat hétben. Nem sikerült az erősebb hadsereggel, de gyengébb emberi és anyagi forrással rendelkező fél gyors kezdeti kardvágása, amellyel győzelmet remélhetett. Ezután a korszak nagyipari jellegéből, illetve a kor haditechnikájának a védelmet előnybe helyező jellege következtében adódóan gyors befejezés nem volt várható; az erősebb háttér, tartalékok döntöttek.
Közben azonban annak ellenére, hogy nyugaton 1914 őszén, keleten pedig egy évvel később a lövészárokharc vált uralkodóvá, mindkét fél próbálkozott háborút eldöntő győzelmekkel.
1915-ben nyugaton elsősorban a franciák és a britek támadtak inkább, de a frontvonalak majdnem változatlanok maradtak. A mozgalmas háború keleten folytatódott. Az Antant súlyos vereséget szenvedett a Dardanellákban a németek által jól kiképzett török erőktől. A Központi hatalmak pedig 1915 májusában áttörték az orosz frontot és szeptemberig mélyen előrenyomultak Fehéroroszország és Ukrajna területére, ahol szintén állóháború alakult ki. A felszabadult erőket 1915 őszén a Központi hatalmak Szerbia ellen fordították, és ezúttal Szerbiát meghódították. A szerb hadsereg egy része az Adriai-tengeren keresztül el tudott menekülni, és később nagy szerepet játszott a Balkáni front megnyitásában. A szerbek elleni támadás következtében Bulgária a Központi hatalmak oldalán belépett a háborúba, és így közvetlen érintkezés vált lehetővé a Török Birodalommal. Mindezt az Antant részén kiegyenlítette, hogy a nagy lakosságú Olaszország belépett az oldalukon. Az Osztrák-Magyar Monarchiának nagy szerencséje volt, hogy Gorlice után az oroszok defenzivába szorultak. Különben még egy 1914/15-höz hasonló „orosz gőzhengeres” telet nem viseltek volna el az olasz támadások mellett.
1916 a háború kezdeti heteinek nagy ütközetei (Marne és Galícia) mellett a legvéresebb, leghosszabb csatákat hozták: először a németek támadtak Verdun-nél, majd a Bruszilov-offenzíva nevet viselő hatalmas orosz ellentámadás bontakozott ki, amelyhez az év második felében az óriási és kíméletlen brit támadás társult a Somme-nál. Az osztrák-magyar hadsereg 1916 nyarán az összeroppanás szélére került: nem sikerült az olasz front áttörése az Alpokban Asiagónál, ellenben az orosz sereg áttörte a frontvonalunkat Luck-nál és Oknánál. A lehető legnehezebb órákban a korábban szövetségesnek számító Románia követte a hasonló helyzetből induló Olaszországot és 1916 szeptemberének első felében szinte ellenállás nélkül – mivel nem volt ellenerő – elfoglalta Erdély egy részét. Ekkor a németek végleg befejezték a Verduni támadást, és miután nyugaton mindenütt védelembe helyezkedtek, erőket szabadítottak fel a keleti harcokra. Velük sikerült megállítani Bruszilov oroszait és kiszorítani a román haderőt Erdélyből, sőt az év végén elfoglalni Romániát Moldva kivételével, ahol a bevonuló oroszok megállították a Központi hatalmak csapatait. 1916 nyarán zajlott le a világháború egyetlen igazán nagy tengeri csatája, a Jütlandi csata. Ez a csata igazán jó példa arra, hogy a németek elmondhatták: a csatát megnyertük, de a háborút elvesztettük. Ugyanis az angol flotta több hajót vesztett, de a közel döntetlen csata inkább a németekre ütött vissza. Többet nem merték bevetni hadihajóikat a nyílt tengeren a brit tengeri blokád széttörésére.
1917 rendkívüli változásokat hozott, de döntést nem. A legfontosabb az volt, hogy a britek a tengeri konvojok rendszerének kialakításával sikert arattak a németek fölött, és így nem sikerült a németek háborút eldöntőnek vélt terve, hogy búvárhajóikkal halálra éheztetik Angliát. A másik legalább ilyen fontos tényező a világháború végeredményére való tekintettel az volt, hogy Egyesült Államok belépett a háborúba az Antant oldalán. Igaz, eddig is minden nyilatkozatok ellenére sem volt semleges, ugyanis csak az Antantnak szállítottak, nyújtottak óriási kölcsönöket, de most már várható volt az akár sokmilliós amerikai sereg megjelenése, és ez döntő lelkierőt adott az Antantnak. Kellett is, mert egyébként 1917 óriási sikereket hozott a Központi hatalmaknak: a nagy Oroszország, a legnagyobb lélekszámú hadsereg összeomlott. Megdőlt a cári rendszer és a bolsevikok vették át a hatalmat Lenin vezetésével, akik Breszt-Litovszkban aláírták az oroszokra nézve nagyon lealázó békét. Az oroszok után a románok is különbékét kértek a Központi hatalmaktól. 1917 október végén a Központi hatalmak Caporettónál áttörték az olasz frontot és ha a franciák, angolok, sőt az amerikaiak is nem segítettek volna gyorsan, Olaszország követte volna Oroszország sorsát.
1917-tel kapcsolatban még öt lényeges dolgot kell megemlíteni: 1. a haditechnika fejlődésével egyre inkább erősödtek a támadó fegyvernemek (tank, repülőgép) és egyre tömegesebben vetették be őket – főleg az Antant oldalán; 2. 1917 középső részén Franciaország is az összeomlás szélére került, ugyanis egyre jobban terjedt a parancsmegtagadás. Le a kalappal a brit szárazföldi erők előtt, amelyik a háború elején mondhatni minimális erő volt, de ekkorra már többmilliós rendkívül jól felszerelt és szervezett erő, és így képes volt átvészelni a franciák megingását; 3. a másik oldalán – különösen az 1916-os vereségek következtében – az osztrák-magyar hadvezetés egyre inkább alárendeltje lett a német vezérkarnak; 4. az Antant megszervezte Thesszaloniki környékén a Balkáni frontot; 5. Palesztinában és Mezopotámiában (akkor még nem volt Irak) a britek egyre nagyobb sikereket értek el – arab felkelők támogatásának is köszönhetően – a törökökkel szemben.
1918 kora tavaszán a Keleten az orosz és román békék révén felszabadult német erőket nyugaton vetették be. A német hadvezetés tudta, hogy még a milliós amerikai hadsereg megérkezése előtt kell a győzelmet kicsikarnia. Egy-két napig még látszólag meg is közelítették ezt a céljukat, mikor már Párizst tudták ágyúzni. A franciák és a britek ellenállását azonban, akiket erősített az amerikaiak közeledésének tudata, végül is a németeknek nem sikerült megtörniük. Sőt, 1918 nyáron már ellentámadásba mentek át. Közben az osztrák-magyar hadsereg olaszok elleni támadásba is katasztrófába torkollott 1918 júniusában a Piave folyónál. 1918 szeptemberében aztán elkezdődött a Központi hatalmak számára a vég: megmozdult a Balkáni front. Először a bolgárok, aztán a törökök tették le a fegyvert. Őket a Monarchia követte október legvégén. Végül az egyedül maradt Németország is megadta magát 1918. november 18-án.
Marnei-i Csata
A Schlieffen-terv
Schlieffen, a német hadsereg vezérkari főnöke a XX. század elején egy nagyszabású részletes tervet dolgozott ki, amely azonban vezetői hibák és amiatt, hogy az oroszok a vártnál sokkal gyorsabban mozgósítottak és hamarabb jelentek meg a keleti harctereken, nem valósult meg. Ebben az eredményben azonban nem utolsósorban az erőviszonyok alakulását (az angolok gyorsabban fejlesztették fel itteni haderejüket, a Brit expediciós erőket (BEF)) is figyelembe kell venni. Joffre francia főparancsnoknak is fontos szerepe volt a sikerükben: kezdeti kudarcai nem törték meg, augusztus 24-én jó időben hozta meg az általános visszavonulás fájdalmas döntését. A visszavonulás közel két hetében az elzász-lotharingiai fronton védelembe helyezkedett és az így felszabaduló erőket Párizs környékére dobta át (pl. a 6. francia hadsereg megszervezése Párizs előterében). Joffre ily módon Párizs mellett jelentős erőfölényt tudott létrehozni, mely megalapozta az egész háború menetére kiható döntő jelentőségű marne-i sikerüket.
Joffre nagy visszavonulása 1914 augusztus 24 – szeptember 5-én
Joffre bátor és nagyméretű visszavonulása az oroszokra jellemző lépés volt: területek feladása révén egyrészt időt lehet nyerni, másrészt az ellenfél utánpótlási vonalai meghosszabbodnak és a megnövelt távolság katonai biztosítása egyre több katonát von el a harcokban közvetlenül résztvevő seregrésztől.
1914 augusztusában a nagy német támadás eleinte követte a Schlieffen-tervet, de végül nem jobbról, hanem balról kerülte meg Párizst. Az óriási város gazdag közlekedési hálózatával nagy lehetőséget biztosított a francia csapatok gyors mozgatásához és ez a marne-i ütközetben nagyon fontosnak bizonyult.
1914 szeptember 5.
1914. szeptember ötödikén Joffre már elegendőnek találta csapatainak erőfölényét Párizs szomszédságában, így leállíttatta a nagy visszavonulást és támadásba küldte a Marne mentén, Párizstól keletre hadseregeit.
1914 szeptember 6.
1914 szeptember 7-8
1914 szeptember 9.
Szeptember 9-re a Párizshoz legközelebb harcoló 1. német hadsereg veszélyes helyzetbe került A Brit expediciós erők és két francia hadsereg három oldalról vette körül és a szomszéd 2. német hadseregtől kb. 60 km-es távolságra került. Ebben a helyzetben Moltke vezérkari főnök általános visszavonulást rendelt el. Elszállt a németek nagy álma: villámháborús győzelem a franciák fölött a Schlieffen-terv alapján.
Galíciai csata
>
A hadseregek felállása a Keleti fronton 1914 augusztusának elején
Galíciában 1914 augusztus-szeptemberében némi kiegészítéssel három osztrák-magyar hadsereg, az 1., a 4. és a 3. hadsereg harcolt. Az eredeti haditerv szerint Ausztria-Magyarország hat hadseregéből hármat Galíciába küldtek, hasonlóan három hadsereget (2., 5. és 6. hadsereget) pedig délre Szerbia ellen. A hadvezetés úgy gondolta – hasonlóan a németek Schlieffen-tervéhez -, hogy az a körülbelül hat hét, ameddig a hatalmas területű Oroszország befejezi mozgósítását, elegendő idő lesz az egyik ellenfél legyőzéséhez, jelen esetben a szerbekéhez. Mivel azonban az oroszok a vártnál sokkal gyorsabban mozgósítottak, illetve már titokban korábban kezdtek hozzá, ezért egy tervváltozatban előírt módon a 2. hadsereg zömét délről sürgősen Galíciába szállították.
1914 augusztus második felében az osztrák-magyar 1. és 4. hadsereg a Visztula és Bug között északi irányban támadott. Conrad vezérkari főnök azt remélte, hogy így a németekkel együtt harapófogóba zárhatják az oroszokat. A két hadsereg Lublintól délre győzelmet ért el: előbb az 1. Krasniknál, majd a 4. Komarovnál.
1914 augusztusának első fele Galíciában
1914 augusztus 23-27.
E győzelmeket azonban nem sikerült kihasználni, mert 1914 augusztusának második felében kibontakozott az oroszok fő támadása Kelet-Galíciában: délkeleti erőik (a 3. és 8. orosz hadsereg) sokkal erősebbek voltak, mint a velük szemben álló 3. osztrák-magyar hadsereg. Az oroszok előbb Zolochivnál (lengyelül Zloczów) győztek a 3. hadsereg ellen, majd a Gnila-Lipa folyónál – azután is, hogy beérkeztek a szerb határról ideküldött 2. osztrák-magyar hadsereg egységei is.
1914 augusztus 28 – szeptember 1.
Conrad vezérkari bekerítési tervei 1914 szeptember 1-én
Augusztus végére, szeptember elejére az orosz csapatok nemcsak három oldalról vették körül Galícia fővárosát Lemberget (Lviv), de ettől északra sikerült nyugatra törniük és ezáltal Rava-Ruskánál (mai ukrán-lengyel határnál) megállítaniuk a komarovi győztes 4. osztrák-magyar hadsereget is, amely Conrad torzónak maradt bekerítési tervének megfelelően Lublintól délkeletre fordult.
Conrad feladja Lemberget (Lviv) 1914 szeptember 2-án
Conrad kénytelen volt szeptember 2-án kiüríttetni Lemberget és csapatait (elsősorban a 2. osztrák-magyar hadsereget) a nagyvárostól nyugatra védelembe rendelni a Veresica (lengyelül Wereszyca) folyó mögé.
1914 szeptember 4-11.: a nagy Rava-Ruskai csata elvesztése
Közben az oroszok új erőket (3 orosz hadsereget!) vetettek be a Visztula mentén is és erős túlerőbe kerülve a krasniki győztes 1. osztrák-magyar hadsereget visszaszorították a San folyóhoz.
Ugyanekkor a galíciai hadjárat talán legnagyobb és legfontosabb csatája zajlott le szeptember 5-11-e között Rava-Ruska környékén. Itt a 3. orosz hadsereg keletről, a Komarovban vesztes, de már újra felerősített 5. orosz hadsereg pedig északról szorongatta a 4. osztrák-magyar hadsereget.
Ekkor Conrad vezérkari főnök a súlyos elhárító harcokat vívó 1. és 4. hadseregének helyzetét enyhítendő, megindította Grodeknél (Gorodok, Horodok) a 3. és a 2. hadsereg csapatainak Lemberg irányú támadását a 8. orosz hadsereg ellen.
Conrad rövidesen felismerte azonban, hogy az egyik vagy másik hadseregének vereségénél nagyobb veszély fenyegeti. Ugyanis Lublin alatt a kialakult helyzetben vagy 100 kilométeres hasadék támadt az 1. és 4. hadserege közt. Ezen az üres szakaszon pedig várhatóan több orosz hadsereg déli irányban le fog zúdulni a különben védtelen Kárpátok felé. Ebben az esetben pedig, miközben Magyarország és Szilézia felé szabaddá válik az út az orosz seregek előtt, a Monarchia seregének legalább a fele (2., 3. és 4. hadsereg) elszigetelődik az anyaországától és utánpótlásoktól elzárva végveszélybe kerül.
1914 szeptember 11.: Conrad általános visszavonulási parancsa
A súlyos helyzetet értékelve Conrad vezérkari főnök szeptember 11-én félbeszakíttatta a 3. és 2. hadsereg támadását, és elrendelte az általános visszavonulást.
A galíciai csata részletesebb ismertetése és résztvevőinek feljegyzései
V. A keleti (orosz) front (1914. VIII-IX.)
Galícia, ez a hírneves történelmi tájegység mára mint önálló egység eltűnt. Ma nyugati kisebb része Lengyelországhoz tartózik, keleti nagyobb fele pedig Ukrajna része. Úgy ezer éve ez a terület a maga gyér szláv lakosaival a Kijevi Nagyfejedelemség (a Kijevi Rusz) része volt. A XII. században, mikor belső harcok következtében a Rusz részekre hullott, ez a rész, mely fő helysége, Halics után Halics néven került be a magyar történelembe (csak később kapta a Halics névből a Galícia nevet). A magyar királyok rokonsági alapon a XII-XIII. században számtalan hadjáratot vezettek Halics elfoglalására (a Bánk bán végén Endre király is Halicsból tér haza, hogy megbosszulja felesége, Gertrudis meggyilkolását). Általában e hadjáratok sikerrel jártak: elfoglalták Halicsot, tartományi vezetőt neveztek ki vagy egy Árpádházi herceget helyeztek az ország élére (a Mohi csatában halálos sebet kapott Kálmán herceg, IV. Béla öccse is, aki büszkén üli meg lovát a Gödöllői Egyetem előtt, így lett Kálmán király). A baj azonban az volt, hogy már a következő évben elűzték a magyar vezetőt, így az Árpádházi királyok a rákövetkező évben újabb hadjáratot indíthattak.
A mongolok egy időre elfelejtették Halicsot a magyarokkal, de egy évszázad múlva Nagy Lajos király idején ismét előtérbe került. Ekkor azonban már a lengyelekkel vitázva. Nagy Lajos, majd Hedvig nevű lánya (lengyelül Jadwiga; ma már a katolikus egyház szentje) azonban lengyel királyok lettek, s döntésük alapján ez a terület a lengyel korona alá került.
Az 1700-as évek utolsó harmadában a szomszédos hatalmak (Oroszország, Poroszország és a Habsburg-birodalom) felosztották egymás között Lengyelországot. Ennek révén Galícia a Habsburgokhoz került. Ennek jogalapja ugyan az volt, hogy Mária Terézia mint magyar királynő a Halicsot uraló magyar királyok trónján ült, de Galíciát a birodalom osztrák oldalához csatolták.
Galícia területe kevésbé ismert, ezért igen nagy vonalakban ismertetjük.
Galícia nyugati része ma Lengyelországhoz tartozik. Bár sok felé találkozunk – különösen a Kárpátok északi előterein – a ruszinokra (ruthénokra) utaló görögkatolikus templomokkal (sok helyen fatemplomok), a terület lakosságának zöme lengyel.
Ha nagy örömmel járjuk a Felvidék pártázott templomaitól, kastélyaitól díszes kisvárosait, érdemes elnézni a lengyel Galíciába is. Itt a töröktől megkímélt országrészben nem várt északi reneszánsz csodák várnak. Az külön csoda, hogy a Przemysl ostromterületén található pompás építészeti ékszer, a nagyhatalmú Krasickiak krasiczyni várkastélya éppen maradt. A baranówi várkastély – sok hírneves lengyel család egykori tulajdona – is váratlanul nagy élmény.
Még folytathatnók a sort, de inkább egy másik jelenséggel foglalkoznék. A Közép-Európa keleti felére és Kelet-Európára oly jellemző erődláncokkal. Számunkra az erdélyi szász és székely vártemplomok meglehetősen közismertek. Az már kevésbé, hogy ez egy óriási láncolat része, melynek talán a krími tatárok és hírhedt hadjárataik az okozója. Bukovina és Moldva északi része számos várkolostort őriz. Büszkék rá a románok, büszkék a freskóikra is – lehetnek is. De folytathatjuk a sort. Itt Nyugat-Galíciában a lengyelek építettek várkastélyokat – közülük említettünk az előbb egy-kettőt csak példaképpen -, de erődített kolostorokat is. Én éppen Lezajskban, a nagyszerű erődített kolostornál döbbentem rá ezekre a párhuzamokra. (Nem sokkal előbb Przeworsknál találkoztunk egy vártemplommal – így nyilvánvalóbbá vált a hasonlat.) Végül pedig egy példa az orosz történelemből, a XVII. századig tartó középkorukból. A krími tatárok évente végigpusztították a Moszkvától délre eső orosz területeket. A Don folyóval párhuzamosan, a folyótól nyugatra van egy alacsony dombhát, amelyik hosszan – száz kilométerek során – húzódik délről északnak. Ez a terület egy kissé magasabb, mint a környező területek. Ezért kora tavasszal hamarabb válik járhatóvá. Ezen törtek a tatárok északnak Moszkva felé minden évben. Tula és Kaluga környékén felemelt vársorban, várkolostorokban próbálták az oroszok évente feltartóztatni az Erdélytől Moszkváig száguldozó krími tatárokat.
A ruszinok vagy ruthénok az ukránok egy különleges hegyi csoportját alkotják, a Kárpátok lakói a mai Ukrajnához tartozó Kárpátalján, a szomszédos Északkelet-Szlovákiában és Délkelet-Lengyelországban. Határozott jelleggel rendelkező népcsoport, ezért az ukrántól vagy kárpátukrántól való megkülönböztetése más jellegű mint az oláh-román vagy a tót-szlovák vagy a rác-szerb névpárnál. A ruszin (ruthén) egy elkülönülő csoport az ukránon belül, nem pedig egy politikai jellegű névváltoztatás.
Galícia nagyobb keleti része ma Ukrajnához tartozik. Lakói a Kárpátokban a ruszinok (ruthénok), különben pedig ukránok. A Monarchia idején Galícia lakosságának jelentős részét – az ukránok mellett – a zsidók tették ki, akiket aztán kegyetlenül elsodort a második világháborús náci uralom, amelynek hatalomra kerülését nem kis mértékben az I. világháborút lezáró békeszerződések okozták. Galícia területéről eltűntek a német telepesek is, akiknek egy részét a Monarchia idején telepítették ide (a mi bácskai, tolnai svábjainkhoz hasonlóan). A másik része a mi felvidéki cipszerjeinkhez vagy erdélyi szászainkhoz hasonlóan a középkorban kerültek ide – egyébként a zsidó lakossággal egy időben.
Galíciát a lengyel részen északról a Visztula, San és Tanew folyó határolta, délről pedig a Kárpátok. Ukrajnában az egykori határokat a Tanew folyó, Bródy határolta. Aztán Tarnopoltól keletre haladt a határ, amely éppen itt Tarnopolnál szinte nyílegyenesen dél felé fordult. Egészen lefutott a Dnyeszter folyóig, melyet Khotyn városa közelében ért el. Khotyn, amelynek lengyel neve Chocim, egyébként a lengyel büszkeség egyik táplálója (mint nekünk Nándorfejérvár vagy Eger). Itt Chocimban a lengyelek kétszer arattak nagy győzelmet a törökök felett: először 1621-ben, majd 1671-ben. Ez utóbbi évben sikeresen védték a chocimi várat. (Ha jól emlékszem, a nagy lengyel történelmi regényíró Sienkiewicz ebben az ostromban szerepeltette az akkor már öregedő híres hősét, Volodijowski urat.) Visszatérve Galíciához, délről itt Bukovina (a szó magyar jelentése: Bükkhát) határolta. Nyugat felé haladva délen és délnyugaton ismét a Kárpátok Galícia határa.
Bukovina nyugat-kelet és délkeleti tengelyében folyik a Dnyeszter, amely az Uzsoki szoros külső galíciai kijárata közelében ered. A Dnyeszter partjánál legnevezetesebb város a már említett Halics (Halych). Számos párhuzamos északról déli irányban folyó kisebb folyó ömlik bele. Ezek közt találjuk a későbbi csataleírásokban jelentős szerepet játszó Zolota-Lipát és Gnila-Lipát (Aranyos és Agyagos Lipa). Lembergtől nyugatra a még kisebb Dnyeszterbe folyik a majd szintén szereplő Veresica (Weresyca) folyócska is.
Lemberg (Lvov, Lviv) környékéről már északnak, a Nyugati Bug felé folynak a folyók.
Galíciától északra még Ukrajna területén jutunk a kissé nyomott hangulatot keltő Volhiniába. Egykor a világháború idején sok halálhírt hozó levél jött Volhiniából. A világtörténelem valószínűleg legvéresebb csatája, a Bruszilov-offenzíva (1,4 millió áldozat!) legfontosabb eseménye, a lutski áttörés itt zajlott le. A lengyel történészek szerint a XVII. század legnagyobb, legtöbb harcost felvonultató csatája 1651-ben is itt zajlott le, Berestechkónál a lengyelek, Bogdán Hmelnyickij ukránjai, kozákjai és a tatárok között. (Mi úgy tudtuk, hogy ennek a kétes dicsőségnek az 1691-ben Délvidéken, Szerémségben lezajlott szalánkeméni ütközet a tulajdonosa.)
A Galíciától keletre eső Podolia is sok szomorú hír küldője. Hasonlóan a Galíciát délről határoló Bukovina, amely ma Ukrajna és Románia között oszlik meg.
Galíciában 1914 augusztus-szeptemberében előbb három osztrák-magyar hadsereg, az 1., a 4. és a 3. hadsereg harcolt, melyeket két rész hadsereg egészített ki: a Visztulától nyugatra, Krakkótól északnyugatra az úgynevezett Kummer-csoport és Galícia keleti felében a Kövess-csoport. Az eredeti haditerv szerint Ausztria-Magyarország 6 hadseregéből hármat Galíciába küldtek, hasonlóan három hadsereget (2., 5. és 6. hadsereget) pedig délre Szerbia ellen. (Az 5. és 6. hadsereg erőben és létszámban gyengébb volt az előzőeknél.). A hadvezetés úgy gondolta – hasonlóan a németek Schlieffen-tervéhez -, hogy az a körülbelül 6 hét, ameddig a hatalmas területű Oroszország befejezi mozgósítását, elegendő idő lesz az egyik ellenfél legyőzéséhez, jelen esetben a szerbekéhez. Mivel azonban az oroszok a vártnál sokkal gyorsabban mozgósítottak, illetve már titokban korábban kezdtek hozzá, kétségbeesett szükségmegoldásképpen a 2. hadsereg zömét délről sürgősen Galíciába szállították, ahol hozzácsatolták a Kövess-csoportot. 4 osztrák-magyar hadsereg sorakozott fel Galíciában a háború legelején, melyek magyar vagy magyarországi egységei közös alakulatokhoz (k.u.k.) vagy magyar királyi honvédezredekhez tartoztak.
Mind a négy osztrák-magyar hadseregben harcoltak magyar katonák – k.u.k. közös vagy honvéd egységekben, de a legtöbben talán a 2. hadseregben. Ebbe a hadseregbe sorolták például a később, többek közt Doberdóban vagy a Monte San Gabrielén oly híressé vált, zömében magyar 20. honvédhadosztályhoz tartozó debreceni, nagyváradi, budapesti és székesfehérvári honvédezredeket.
Az Osztrák-Magyar Monarchia 1914 aug. – szept. eleji galiciai harcait röviden már ismertettem az I. világháború első hat hetét tárgyaló fejezetben.
V. 1. Néhány ezred az első napokban Galíciában (1914. VIII – IX.)
Néhány zömében magyar nemzetiségi katonai egység útját követjük a galíciai harcok első napjaiban 1914. augusztus utolsó és szeptember első napjaiban. A következő egységeket nézzük:
- székesfehérvári 17-es ezred,
- debreceni 39-es ezred,
- székely 82-es ezred,
- szegedi 5-ös ezred,
- a József főherceg parancsnoksága alatt álló IV. hadtest / 31. hadosztálya.
Néhány ezred mozgása a keleti fronton 1914. augusztusában és szeptember elején
A székesfehérvári 17-es ezred:
A hadosztálynak az északi harctéren nem volt előkészített gyülekezési körlete; félig készen kellett erőltetett és utólag céltalannak bizonyult meneteket tennie. Az élelmezési lépcsők megalakításához szükséges polgári járművekhez nem jutott hozzá a hadosztály. Ezért kénytelen volt a magával hozott készleteket a különböző kirakodó állomásokon visszahagyni. Ez volt elsősorban az oka annak, hogy az élelmezés nem működött s a legénységnél levő tartalékadaghoz kellett nyúlnunk. A hadosztály-sütődét hosszú ideig nem lehetett felállítani, ezért a csapatok augusztus 26-tól 31-ig nem ettek kenyeret.
Az első ütközetben, augusztus 29-én Rohatyn-nál, még hiányoztak csapatszállitmányok, hiányzott a hadosztály-vonat és az intézetek javarésze. Sem elegendő élelem, sem egészségügyi anyag és felszerelés még nem állt rendelkezésre. Ha még hozzátesszük a fentiekhez a magasabb parancsnokságok ismételt szándékmegváltoztatásait és annak végrehajtására kiadott sürgős rendelkezéseket, amelyek legtöbbször a csapatok felriasztásához, azonnal megkezdett és napokon át tartó erőltetett menetekhez, álláselfoglalásokhoz, azok berendezéséhez és újbóli tovább-menetelésekhez vezettek; érthető, hogy a 17. honvédgyalogezred is teljesen kimerülve, a helyzet felől tájékozatlanul, a vezetéssel szemben pedig bizonyos fásultsággal indult a tűzkeresztséghez.
Az értelmetlen, ellentmondásos meneteltetésekre az ezrednapló részletes példákat nyújt: augusztus 23-tól 28-ig a túlerőltetett teljes menetfelszereléssel elvégeztetett gyaloglásokkal, rossz és hiányos étkeztetéssel, megszakított éjszakai pihenőkkel teljesen kimerítették az ezredet. Lelkileg is, mert e vad meneteltetéssel többször jutottak oda, ahol már jártak.
Mielőtt az ezred tűzkeresztségét ismertetnők, a helyes megítéléshez szükséges a fent vázolt menetek végrehajtását néhány idézettel jellemezni.
Barta százados, századparancsnok naplófeljegyzéseiben áll az augusztus 26-i menetről, Rohatyn-tól a Dnyeszter mögé: Az előző egész napon át meneteltem a századdal, védőállást foglaltam, ezt berendeztem, majd otthagytam, s végre éjjel 11 h-kor a szántáson elaludtam. Hajnal felé a mellettem fekvő Jungwirth főhadnagy gp. oszt. parancsnok felkeltett azzal, hogy a rajvonal kezd előlünk elvonulni. A dolog valóban ugy volt és jó ideig tartott, amig a sötét éjszakában meg tudtuk állapítani, hogy kitől jött a parancs, amely igy szólt : „Az egész különítmény induljon azonnal Rohatyn-on át délre”. A parancsot lassankint megkapta mindenki és kezdetét vette az elvonulás déli irányban. Kegyetlen hosszú menet volt, amely hajnali 2 h-tól este 11 h-ig tartott, természetesen rövidebb-hosszabb megszakításokkal.
Példa az augusztus 28-i menettel: „Hadszintéri tartózkodásunk negyedik napján újra nyakunkba vettük a világot és elindultunk vissza megint ugyanazon az uton, amelyiken jöttünk. Mentünk-mendegéltünk vagy 55—60 km-t, meg-meg-állva, megpihenve, itt egy kis fekete kávét, ott valami ebéd félét fogyasztva. Eljutottunk „Wierzbolowce faluba, ahol először láttuk hadosztályparancsnokunkat, a-midőn elmeneteltetett bennünket maga előtt. Majd letértünk a műútról és Solo-niec-en át mentünk ismeretlen menetcélunk felé ! Az napi feljegyzéseinek végén : . .. „a vasút déli oldalán megállva, kimerülve, fáradtan, csakhamar ugy aludtunk a szántáson, mintha otthoni párnára hajtottuk volna fáradt fejünket.,,”
Összegezve a 17. ezred a vasútról történt kivagonirozása után, augusztus 24-től augusztus 29-ig, tehát 5 napon keresztül augusztusi hőségben, poros, rossz utakon összesen 134 km-t menetel, többször készültségi állást, ismételten védőállást foglal, s mindezt teljes hadi felszereléssel, úgyszólván étkezés nélkül! (Az ezred átlagos napi teljesítménye 27 km. Az ezred I. zászlóaljé még több: napi 40 km!)
Ezután minden pihenő nélkül augusztus 29-én volt az ezred első ütközete, tűzkeresztsége.
Közben az ellenség keletről és délkeletről nagy erőkkel nyomult Rohatyn felé (az orosz VIII. és XII. hadtest.)
Augusztus 29-én délig a 20. hadosztály háborítatlanul dolgozott állásainak megerősítésén. Az elől levő ezredek a puha termőtalajban, a gyönyörű napsütéses időben gyorsan beásták magukat. Csak az előtér letárolását és a holt terek oldalozását nehezítette meg a kövér termésű kukorica és burgonya időtigénylő letaposása, amikor délelőtt már nagy porfellegek látszottak Pukow irányában.
15 óra felé a hadosztály állása ellen mindig több és több orosz üteg kezdett tüzelni, összpontosított tüzük pokoli golyózáport zuditott a déli szárnyon lévő 3-as és 4-es honvédekre; a Babuchow-nál viszahajlitott szárnyra jutott menetdandárt pedig oldalazva söpörte végig.
A fölényesen működő és nagy túlsúlyban lévő ellenséges tüzérségi tüz a déli szárnyon elhelyezett ütegeinket egymás után szerelte le s bőven jutott ebből a tűzből a közép mögött levő hadosztály —lőszertelepnek és a hadosztály— egészségügyi intézetnek is.
A 3. és 4. honvédgyalogezredet a kora délutáni órákban túlerejű ellenséges gyalogság támadja, azonban azok valamennyi támadást visszaverik.
„Az éktelen kiabálás még a puskaropogást is elnyomta. A háttérben égő Rohatyn pedig olyan borzalmasan szép látványt nyújtott, melyet leírni nem lehet.”
…
A hatalmas túlerejű, oldalozó tüzérségi tüz és a gyalogság tömeges támadásainak hatása alatt a déli védőszakasz parancsnoka, Patzák tábornok 17 órakor csapatainak a legközelebbi Mogilka 357 magaslatra való visszavonulását rendelte el. Itt a 17. ezred egy töredéke ugyan felvételi állást foglalt, a kitört pánikban megfutottak azonban ezt is elseperték. Nem sikerült rendet teremteni, és a sötétben újból kitört a pánik s mindenki ismét futásnak eredt, s csak a 22 km-re nyugatra fekvő Chodorownál sikerült a csapatokat augusztus 30-án hajnalban gyülekeztetni. A 17. ezred nagyrésze szintén belesodródott a menekülők tömegébe s az éj hátralevő részét Chodorowtól keletre táborozva töltötte.
A legénység menekülés közben felszerelésének és málnájának nagyrészét eldobálta. 12 löveg Rohatyn-nál elhagyatva az állásban maradt.
A 20. hadosztály vesztesége a hadosztályparancsnokság adatai szerint 15 tiszt, kb. 1000 ember, amiből 80 fő esik a 17. honvéd gyalogezredre, továbbá 20 löveg, sok lőszerkocsi és igen sok felszerelési tárgy.
Az orosz adatok ennek a veszteségszámnak ellentmondanak: Rohatyn-nál a 20. honvéd gy. hadosztály harcterén az orosz 5000 elesettet temetett el.
A Rohatyn-i ütközetben elszenvedett vereségért a magasabb parancsnokságok a 20. hadosztályt mulasztással vádolták. Ezzel szemben kétségtelen, hogy a VII. hadtest és 2. hadseregparancsnokság előbb idézett parancsai céltalan, ide-oda vezető, a csapatokat teljesen kimerítő erőltetett meneteket okoztak.
Az ezred újrarendezése egy-két napba telt, amely után szeptember 2-án reggel Mikolajewbe parancsolták, hogy védje meg a Dnyeszter folyó hídfőjét.
Az oroszok szeptember 4-én északi irányból, Lindenfeld felől közelitették meg a hidfő erőditményeit. Szeptember 5-én az egész, — a Dnyeszter északi partján levő öv körül volt zárva. A gyalogság cca. 2000 emberrel a támpontok előtt beásta magát. Az orosz tüzérség már szeptember 4-én 14 h-kor megkezdte a tüzelést s szeptember 5-én délelőtt rendszeres és heves tüzérségi támadássá fejlesztette azt. Különösen az északi arcvonal állt igen hatásos tüz alatt.
A biztonsági védőrség megbízhatatlansága, illetve megfutamodása, továbbá a támadó ellenségnek minden irányban történő terjeszkedése arra birták a védőparancsnokot, hogy 18 h. 30-kor kiadja a visszavonulást elrendelő parancsot.
A sötétség beálltával megkezdett visszavonulást az ellenség nem vette észre, ugy, hogy az nagyobb veszteség nélkül sikerült.
Mikolajow elfoglalására az orosz hadvezetőség nagy súlyt helyezett, mert a birtokunkban lévő hidfő előnyomuló csapatainak oldalát és hátát veszélyeztette.
Amikor 6-án hajnalban az orosz rohamcsapatok az erődök vonalát megközelítették, csodálkozva állapitoták meg, hogy a hídfőt az ellenfél több, mint 40 löveg és sok hadifelszerelés vissza-hagyásával kiürítette.
Ezzel az egész Dnyeszter vonal, valamennyi békében előkészitett hídfőjével együtt, komolyabb harcok nélkül orosz kézre került.
Az ezred szeptember 6-án újból megkezdi előnyomulását és résztvesz a négy napig tartó 2. Lembergi csatában.
1914. szeptember 8-án a legénység vesztesége igen nagy volt (kb. 20 %).
A debreceni 39-es ezred:
A székesfehérvári 17-esekhez hasonlóan az első nagy ütközet, melyben az egész ezred résztvett, augusztus 30-án, Rohatyn községtől keletre, Psary és Jawce faluk között, a Mogilka nevű magaslat táján történt. Erről a rohatyni csatának nevezett ütközetről rémes dolgokat mesél a fáma s az első összecsapást nagyon szomorú emlékűnek tartja a néphit és minden 39-es.
….
Akik ott voltak Rohatynnál és visszaemlékeznek arra az éjszakára, amelyről itt most szó van — vagyis az augusztus 30-ról 3l-re átmenő éjszakára —, azok jól tudják, hogy az ezred a legkisebb orosz támadást sem bírta volna ki! . .. Hiszen nem is volt ezred, csak éppen összevissza kevert embercsoportok, csak éppen kétségbeesett egyének voltak! … A legtöbb egyén azon az úton ment vissza, amelyen jött és oda igyekezett, ahonnan elindult — Chodorowba. Mikor az első két ember megérkezett Chodorowba, mind a kettő azt hitte, hogy csak ők maradtak meg a regementből. S amint lassan annyian összeverődtek, hogy már nemcsak önmagukra gondoltak, amikor már fölébredt bennük a sorsközösség érzete, akkor azok, akik már itt át tudták tekinteni az események óriási hatását, — egymás nyakába borultak és sírtak!… Siratták azt a gyönyörű ezredet, mely 24 óra alatt tönkrement, siratták az ezredre bizalommal tekintő hazát, mely — mint a legtöbben gondolták — elveszett, mert elveszett a háború! .. .
A debreceni 3. honvéd gyalogezred azonban 1914. évi augusztus 28-án Rohatynnál a hősiesség szép példáját is nyújtotta. A küzdelem során Tacsi törzsőrmester például élete kockáztatásával védte meg az ezred zászlaját.
A rohatyni csatában elveszett három zászlóaljparancsnok, maradt egy — az olasz fronton híressé vált Zeiss Oszkár őrnagy, ő volt az egyetlen törzstiszt az ezredben, ő vette kezébe a széthullott ezred vezetését, ő állította talpra az ezredet.
Szeptember 2-án az orosz hadsereg elfoglalta Lemberget, Kelet-Galícia kulcsát, a legfontosabb vasúti gócpontot. Lembergtől nyugatra kellett tartani a vonalat. A 39. gyalogezred jó nagy kerülővel, mely Mikolajowtól indult, Rudkin keresztül Komarno alá érkezett. Ettől a várostól északkeletre, alig 5 kilométernyire van Culovice falu. Ebből fejlődött föl szeptember 8-án rajvonalban az ezred, hogy a keletre Einsiedel és délkeletre Falkenstein irányában elterülő erdőket védelmezze s az orosz sereg előnyomulását késleltesse.
Szeptember 8-án és 9-én változó szerencsével folyik a küzdelem a két utoljára megnevezett falu birtokáért. Az ezrednek sok halottja és sebesültje van. A második nap mégis meghozza a kemény küzdelem a győzelmet. Elfoglalják úgy Einsiedelt, mint Falkensteint és nyomják az oroszokat vissza Lemberg felé. Szeptember 11-én rohamot intéz Lesniowice és Pustomyti ellen, mindkettőt elfoglalja és — megáll.
Az első győzelemtől megittasult ezred vágyva-vágyott arra, hogy kiköszörülje a rohatyni csorbát és jóvátegye az ott ejtett hibát. Most nem törődve veszteséggel és veszedelemmel, rohant előre!… Mélyen benyomult az ellenség vonalába, s messze maga mögött hagyta jobb és bal szomszédait. Azután parancsszóra megállt!
Az általános harctéri helyzet, az egész Oroszország ellen küzdő osztrák-magyar hadsereg helyzete megállította a 39. gyalogezredet.
Az osztrák-magyar hadsereg hivatalos harctéri jelentése, melyet aláírójának nevéről röviden „Höfer”-jelentésnek szoktak nevezni, 1914 szeptember 13-án az orosz harctérről ezeket közli: „A grodeki műút mentén és attól délre harcbavetett haderőinknek sikerült az ellenséget ötnapi heves küzdelem után visszaszorítani, tízezer oroszt elfogni és számos ágyút zsákmányolni. Északi szárnyunkat azonban Rawa-Rus-kánál túlerő fenyegette és ezenkívül újabb orosz erők nyomulnak elő úgy a Dankl-hadsereg ellen, valamint az ezen hadsereg és a lembergi csatatér közti területre. Ajánlatos volt tehát a három hét óta majdnem szakadatlanul harcoló hadseregeinket kedvező terepszakaszon gyülekeztetni és további hadműveletekre készen tartani.”
A székely 82-es ezred:
1914. augusztus 6-án az egész ezred vonaton ült s felvirágozott kocsikban, vigan énekelve, elindult rendeltetési helyére, Stanislauba, ahová 9-én 9.30h-kor érkezett meg.
….
A következő napon, augusztus 26-án megkezdődött az előnyomulás. Felderitőjárőrök mentek előre; a 8. század elővédként haladt az ezred előtt, melynek menetcélja ezúttal Dunajow volt.
Ez a nap örökké emlékezetes minden 82-es bakának. Ezen a napon látták a székely legények az első kozákot s ezen a napon részesültek tűzkeresztségben.
Aki megjárta a harctereket, jól tudja, hogy mindenkinek legirtózatosabb emléke az első csata. Később a leggyengébb idegzetű ember is beleszokott az »ólomgaluskák» zizegő fülyölésébe, de mikor először volt részünk ebben a nem éppen kellemes zenében, mindnyájunk idegzetét erősen próbára tette.
A 8. század egyik szakasza óvatosan haladt előre mint felderitőjárőr, mikor 13 h táján meglepetésszerűen erősebb kozákjárőrrel találta szemben magát. A szakasz pillanat alatt rajvonalba fejlődött s elkergette a kozákokat.
Az ezredet a Zlota Lipa menti magaslatokra küldték, ahol igen nagy veszteségeket szenvedtek, ami érthető, mert az oroszok előre kitűnően megépített állásból, nyugodtan zúdították rá haláltosztó golyózáporukat, melyben a székely legények úgy nyomultak előre, mint a Práterben megszokták a jelzőalakok ellen. A legénység a fáradalmak s az éhség következtében teljesen kimerült, úgyhogy a dandár-parancsnok végül is nem tehetett mást, minthogy elrendelje az erdő szegélyére a visszavonulást. Itt harcszerű biztosításban pihenő volt reggelig. Az oroszok nem nyomultak előre, nem üldözték csapatainkat hanem biztonságot nyújtó állásukban maradtak éjjelen át.
Ez az első ütközet temérdek áldozatot követelt.
A hajnali derengés leple alatt rendezték a kötelékeket s 1914. augusztus 28-án 4h-kor megkezdődött a visszavonulás a Zlota Lipától nyugatra fekvő hegygerincre. Itt, Dunajowtól és Demniától délnyugatra az ezred új védelmi állást szállott meg. Az oroszok nem támadtak, csupán tüzérségük lőtte az ezredet, de ez mégsem maradhatott meg ebben az állásban sem, mivel a szomszédos 11. gyalogos hadosztály a sokkal nagyobb orosz erő elől visszavonult. A hadtest-parancsnokság ezért az egész XII. hadtest visszavonulását elrendelte.
Augusztus 29-én, majd 30-án hajnalban elölről kezdődött a tánc: gyilkos gyalogsági, majd később tüzérségi tűz zúdult az ezredre. Tüzérségünk 1:5 arányban állott az oroszhoz ezen az arcvonal-szakaszon s igy érthető, hogy nem adhatta meg a gyalogságnak azt a védelmet és azt a támogatást, melynek hiánya oly sok szerencsétlenséget okozott a világháború folyamán. A heves tűzben minden utánpótlás megszűnt. A lövőszerhiány, a harctéri csapások közt egyike a legnagyobbaknak, idegbomlasztó hatását mihamar éreztetni kezdte. A muszka puskák okádták a tüzet, s derék székelyeink alig-alig felelhettek rá.
Az ezred szomszédjának ellenállását a kora délután végrehajtott ujabb orosz tömegtámadás felőrölte; a muszkák betörtek a szomszédos állásba, mire a hadtest-parancsnok, tekintettel a bekerítés fenyegető veszedelmére, elrendelte a visszavonulást. A 82. ezred, a dandárral, mint utóvéd biztosította a többi csapatok elvonulását. Teljesen nyilt térségen, a tüzérségi s gyalogsági tűz öldöklő hatásának kiszolgáltatva ment végbe ez a visszavonulás, mely az ezred soraiból temérdek áldozatot szedett.
Az oroszok számtalan támadással igyekeztek zavarni a visszavonulás rendjét, de a székely legények hősi ellenállásán minden kísérletük hajótörést szenvedett. Az ezred haláltmegvető önfeláldozással teljesítette a parancsot: biztositolta a többi csapatok elvonulását; igaz, hogy közben nemes vérével az utat Meriszczowtól Bobrkáig vörösre festette.
Teljesen kimerülten érkezett az ezred Bobrkára. Az emberek alig tudtak megállani lábukon. Ezt könnyen megértjük, ha tudjuk, hogy három nap óta nem ettek meleg falatot, hanem a földből kirántott nyers répa, burgonya volt egyetlen táplálékuk. Ehhez járult a szakadatlan harc s a fárasztó menet.
Az ezrednek, mikor 2-án további visszavonulása közben Lubien malit elérte, létszáma már 2500 fő volt. Ebből a számból is roppant nagy veszteségre lehetett következtetni, mert hiszen az ezred felvonuló létszáma 4200 fő volt.
Lubien maliban volt tábori pékség s a vonat is bevonult az ezredhez. Hála ennek, a legénység végre 6 napi koplalás után meleg ételhez és kenyérhez jutott,
Másnap, 3-án a Wereszycáig folytatódott a visszavonulás. 2 órakor riadó volt s az ezrednek újból az utóvéd hálátlan szerepét osztották ki. Ezúttal egymagában és csak a hadosztály utóvédje volt. A hadosztálynak felsőbb intézkedés értelmében a Grodek—buezalyi úttól nyugatra elterülő magaslati vonalat kellett megszállnia és megerősítenie.
Az ezred részt vett a Lubien Wk. körüli harcokban.
….
A csapatok hangulata határozottan győzelmi volt. A hadosztály elhatározta, hogy szeptember 12-én folytatja támadást. Igen ám, de a 4. és a 3. hadsereg közt keletkezett veszedelmes rés miatt a 2. hadseregnek vissza kellett vonulnia, nehogy az ellenség a résen át a hátába kerüljön.
Zuhogó esőben, feneketlen úton kezdte meg az ezred szeptember 12-én hajnalban a visszavonulást.
Az út tele volt vonattal. A temérdek szekér nemcsak előrejutásában gátolta a csapatokat, hanem a századok közé beékelődve, a menetoszlopot lehetetlenül megnyújtotta s szétszaggatta. Amellett szakadt az eső s a bakák az út sarába bokáig merültek el.
Keservesen demorarizáló menet volt ez.
A szegedi 5-ös ezred:
Az ezreddel kapcsolatos részletet egy általános leírással kezdjük.
Lemberg vagy Lvov, Lviv nagy és szép város. Az egykori Galícia fővárosa, Ukrajnának ma is fontos városa. Talán mondhatjuk úgy is, hogy Északnyugat-Ukrajna fővárosa. Lembergtől délre folyik Galícia fő folyója a Dnyeszter, amely a lengyel határ környékén ered és aztán délebbre az Ukrajna és a Moldáv Köztársaság határát képezi, majd beleömlik a Fekete-tengerbe. Ebbe a Dnyeszterbe folyik bele Lembergtől kissé nyugatra a Veresica vagy lengyelesen a Wereszyca-folyó, melynek nagy szerepe volt az 1914 szeptember eleji heves harcokban.
Lembergtől északnyugatra egy széles erdő húzódik a lengyel határig, sőt tulajdonképpen azon jóval túl Lengyelországban, a San és Visztula folyó találkozásáig. Ettől északabbra, de szintén északnyugati irányultsággal pedig egy hosszú széles mezőgazdaságilag művelt völgy kíséri a hosszú erdővonulatot. Nagyon fontos közlekedési vonal halad rajta végig Lemberg és a lengyel Zamosc között, melynek közepénél található a lengyel-ukrán határ. Ott ahol a nevezetes Rava-Ruska város található. Számunkra azért nevezetes, mert szeptember első felében talán itt zajlott le a világháború elejének talán legfontosabb csatája, amely hosszú hónapokra meghatározta az osztrák-magyar seregek nehéz alávetett helyzetét.
Ha a Rava-Ruska és a Lemberg közti fő közlekedési vonalat nézzük (vasúti és közúti egyaránt), akkor valahol közepén van egy kisváros, melynek ukrán neve Zhovka, lengyel pedig Zolkiew. Itt a széles völgy beszűkül, ezért Conrad, az osztrák-magyar vezérkari főnök itt remélte felfogni az orosz 3. hadsereg rendkívül erős XXI. hadtestének nyugati irányú támadását, amely azokban a napokban egyaránt fenyegetett azzal, hogy az oroszok Lemberget nyugatról is bekerítik, de ugyanakkor egyúttal megakadályozzák, hogy a komarowi csatában nyertes 4. osztrák-magyar hadsereg segítségére siethessen a nagyban bajban levő 3. osztrák-magyar hadseregnek.
Ez a jelentős völgy, amely mint szó volt róla Zolkiewnél összeszűkül, innen kelet felé kiszélesedik. Eleinte a Lemberg északi szomszédságában levő Kulikovnál még kevésbé, de innentől kelet felé haladva már jobban.
Brudermann, a 3. osztrák-magyar hadsereg még pár napig szolgálatban levő főparancsnoka Conrad vezérkari főnök egyetértésével ide északra, Kulikovhoz rendelte az eredetileg a 2. hadsereg kötelékében a szerb frontra szállított 23. honvéd gyaloghadosztályt. Mivel azonban az oroszok kiálltak a szerbek mellett, ezért a 2. hadsereg nagy részét – amint a közlekedési áteresztőképesség megengedte – Galíciába szállították. Mivel a honvéd hadosztályok szervezetileg gyengébbek voltak, felerősítették a 97. népfelkelő dandár hozzácsapásával. Ez a lépés ugyan kissé önbecsapás volt, mert a népfölkelő egységeket nagyon gyengén látták el fegyverekkel: régi elavult puskák még csak-csak, de ágyú és megfelelő kiképzés nem volt.
Az 5. szegedi ezred a 23. honvéd gyaloghadosztály része volt.
Az ezredet Szerbia felől jövet 1914 augusztus 24-én vagonírozták ki Sadowa-Wiszniánál (ukránul: Sudova-Vyshnia). 6 napos kemény menetelés következett bizonytalan élelmezéssel. A hatodik nap érkezett a szegediek 5-ös ezrede Kulikovhoz – teljesen kimerülten, kiéhezve. És ekkor étel, pihenés nélkül ismét egy fárasztó nap következett, délután már egy nagyon kemény csatával, amikor az ezred egyik zászlóaljának fele vagy elesett vagy megsebesült.
Olyan súlyos helyzet alakult ki Lembergtől délre, keletre és északkeletre, hogy a 3. osztrák-magyar hadsereg vezetése rögtön lecsapott az éhségtől és fáradtságtól tántorgó bakákra és mindjárt bevetették őket az egyik elit orosz egység ellen, a fegyverzetben, kiképzésben és létszámban sokkal erősebb XXI. hadtest ellen.
A 23-as honvédek és a hozzájuk csapott 97-es népfölkelők mégis igen szépen és véresen küzdöttek és három napig nem engedték tovább nyugatnak, Zolkiew felé az oroszokat. Meg is lepték az orosz hadvezetést: a később oly híressé vált orosz hadvezér, Bruszilov rendkívül elismerően nyilatkozott a magyar csapatokról. Feljegyezték, hogy egy orosz alezredes a szegedi ötösök szeptember elsejei rohama után azt mondta, hogy ő részt vett a japán háborúban és hogy még a japánok sem rohamoztak olyan bátran és elszántan, mint a magyarok!
Nem ilyen egyértelműen nyilatkozott viszont Brudermann osztrák tábornok, ahogy ezt Conrad belevette emlékiratába.
Álljon itt az eredeti német mondat:
Eine heute nachts durch die 97. Ls. Bg. innerhalb der 23. L. I. D. ausgebrochene Panik läßt nun diese Prämisse hinfällig werden. Diese Gefechtskraft, auf welche bei dem Entschlüsse, Lemberg zu halten, sicher gerechnet wurde, flutet eben auf Lemberg zurück, obwohl sie gestern noch bis späten Abend bei Kulikow erfolgreich gekämpft hatte. Hiedurch ist dem Feinde ein Vorgehen über Janow—Jaworow erleichtert.
Azaz ma éjszaka (szeptember 1 és 2. közti éjszaka) a 23. honvéd gyalogos hadosztályhoz csatolt 97-es népfölkelőknél kitört pánik lehetetlenné tette azt a korábbi elképzelést, hogy ezek az erők megakadályozhatják a XXI. orosz hadtest előrenyomulását Lemberg északi védelménél. Ezek az erők bemenekültek Lembergbe, pedig előző nap késő estig Kulikovnál sikeresen harcoltak. Így most az ellenségnek könnyebbé vált, hogy előretőrjön a Janow-Jaworow vonalon túlra is.
Brudermannak legalább volt egy elismerő félmondata is. Az a pánik, a híres kulikovi pánik tényleg súlyos volt, melyről később még lesz szó.
Ettől a pániktól Conrad vezérkari főnök nagyon súlyos következtetésre jutott: ahelyett, hogy a Lembergtől északra eső kulikovi szakasz biztos pontja lenne a nagyváros védelmének, mert azt a megbízható 23-as honvédek hősiesen védik, mint ahogy tették igen nagy áldozatok révén három napon keresztül, valójában gyenge pont. Már a Lemberg-Rava-Ruska-i döntő fontosságú vonalat is rájuk akarta bízni, mikor ez a pánik mindent összedöntött. Titkos tervét is, hogy Rava-Ruska környékén az oda betörő orosz 3. hadsereget az északnyugatról Lublin felől ebbe az irányba nyomuló és a Lemberg felől északnyugatra hatoló osztrák-magyar 3. hadsereg harapófogóba fogja és megroppantja.
Ehelyett a pánik – írta Conrad – védhetetlenné tette Lemberget. Ki kellett üríteni és tőle nyugatra az észak-dél irányú Wereszyca folyó mögött kellett védelmi vonalat kialakítani.
Ezt persze sokan – főleg magyarok – vitatják, például Nónay Dezső, a szegedi ötösök egykori ezredese. Szerinte Lemberg védelme már korábban is védhetetlen volt, mert az oroszok három oldalról (dél, kelet, észak) már megfelelő erőket vonultattak fel. Sőt, északnyugaton már-már elérték az északnyugati kulcspontot, Rava-Ruskát és ezáltal elvágták a 3. és a 4. osztrák-magyar hadsereg közti legközelebbi összeköttetést. Ilyen módon – márpedig Rava-Ruska miatt ezt el kell fogadni – a pánik csak hab volt a tortán, valójában Conradnak megjött az ürügy a kivonulásra.
szegedi ötösök 1914. szeptember 12-15. közt Przemysl várába vonultak vissza. A hosszú ostrom alatt ott harcoltak és 1915 márciusában ott kerültek orosz hadifogságba.
A József főherceg parancsnoksága alatt álló IV. hadtest / 31. hadosztálya:
1914. szeptember – Galícia
A József főherceg vezette 31. hadosztályt a szabácsi harcok borzalmai után a galíciai frontra vezényelték át.
Ahogy a főherceg írja hadinaplójában négy napos vonatozás után „szeptember 3-án délben Samborba vánszorgunk be”.
Az 1914 szeptember eleji nagy komarnói csatában részt vett József főherceg a 31. hadosztályával. Ennek is a legkeményebb részét, a Piaski-erdővel kapcsolatos anyagot vesszük itt.
Nagy csata folyik napok óta, amelybe, amint csapataim megérkeznek, be fogunk avatkozni. Azt is beszélik, hogy az oroszok 12 hadtesttel kezdenek támadást a grodeki tavak vidékén. Ez mind pletyka. A valóságot nem lehet megtudnom, mert nem közölnek velünk semmit sem.
Az a benyomásom, hogy hadseregtartalék vagyok. Auffenberg állítólag nagy győzelmet aratott, 200 ágyút zsákmányolt és 30.000 foglyot ejtett. Dankl Lublinra menetel. Nem tehetek róla, rám azt a benyomást teszi, hogy túlságosan önállóan cselekszenek és nincsenek elegendő tekintettel az általános helyzetre; félek, hogy nagyon is messze szaladnak egyedül az orosz után. Állítólag Czernowitzot már 4-én elvesztettük és csapataink a Wereszycáig szorultak vissza.
Szeptember 7.
Igen nagy nehézségeink vannak az ellátással, mert minden még a megrekedt vonatokon van, valahol Homonna és Sambor között, még tábori sütödéink sincsenek itt. A lakosságnál pedig nagynehezen tudunk egy napra való kenyeret sütni. És most így menjünk előre a nagy csatába? . . .
A IV. hadtestparancsnokság intézkedése szerint szeptember 7-én délben verőfényes szép napon Rudki felé elmenetelek hadosztályommal. Óriási porfelleg áll mind vastagabb gomolyokban az út fölött. Az oszlopok megrekednek, a csapatok nem tudnak haladni, mert ameddig a szem ellát, hosszú sorokban kocsi-kocsi után jön szembe; a menekülő lakosság. Ezer és ezer ember, — közöttük öreg férfiak, nők és gyermekek bátyúval és csomagokkal a kezükben és a hátukon, — legértékesebb holmijukat cipelik. Vén, fehérszakállú zsidók hosszú kaftánban totyogva tipegnek, tekintetük komor, mint a jégzivatar fellege; rívó és jajgató gyereket vezetnek; súlyosan megrakodott asszonyok sietnek az úton nyugat felé; felbomlott, összekuszált hajuk mutatja, hogy már napok óta kétségbeesetten menekülnek; a háború réme korbácsolja holtrafáradt testüket és maguk sem tudják, hogy hová mennek?! Futnak-futnak minden cél és remény nélkül . . . Rettenetes, szívetfacsaró látvány a menekülés. …
Minél közelebb jövünk Rudkihoz, annál háborúsabb lesz a kép. Tarka zűrzavara az elakadt csapatvonatoknak, menetelő katonaságnak és a mindnagyobb tömegekben, nagy porfellegekben tolongva, jajgatva siető menekülőknek.
Sok beteg katona… Igaz! Délután van; itt a malária órája! Sok, igen sok derék katonám elmarad összeesve, magas lázban félrebeszél, fogait csattogtatja az őrült láz. Szerbiából hozott szomorú emlék! Bosnyákok, 32-esek feküsznek izzón, piros arccal, üveges szemekkel, zihálva szenvednek szegények.
Rudki, a lapályos horpaszban fekvő városka! Itt látjuk az első orosz foglyokat, kik kedélyesen és megelégedetten eszik a derék magyar bakáktól kapott kenyeret és mosolyogva cigarettáznak.
Rudkin laktáborba szállunk.
A hadsereg-főparancsnokság legújabb haditerve következő volt:
A 4. hadsereg a Lembergről jövő ellenséget feltartóztatja, a 3. hadsereg ezt oldalba támadja, a 2. hadsereg pedig a 8. orosz hadsereget a Wereszyca szakaszából kiszorítja, azután Lembergre előnyomulva az oroszokat átkarolja.
Ennek alapján a 2. hadsereg-parancsnokság hadműveletét a szélső jobbszárnyról óhajtotta megkezdeni.
Ebből az átkarolási tervből alakult ki a híres komarnoi csata, melyben küzdött József főherceg 31. hadosztálya is.
Ez a nagy csata, amely a még nagyobb gorodoki ütközet része volt rendkívül heves volt. A főherceg részletesen leírja, a nagyon érzékletes naturalista részletekhez jó gyomor kell. De hát ez volt a valóság, ezt kellett a katonáknak elszenvedniük.
A komarnoi csata több napos volt. Most itt József főhercegtől a talán legvadabb, legvéresebb részét a Szczerzec (ukrán neve Schyrets) és Piaski között szeptember 11-én lezajlott küzdelem leírását vesszük, amelynek legborzalmasabb küzdelme a Piaski-erdőben zajlott.
Szeptember 11.
A rettenetesen véres emlékű Piaski-erdő alig két kilométer hosszú és 800 lépés széles, nagyon sűrű alnövésű szép magas szálas. Ebben az oroszoknak egynéhány erősen kiépített támpontjuk van és azok körül 200—300 lépés sugarú körben, vállmagasságban le van vágva a fa és a tönkök közé döntve. A nagy sűrűség és a keresztül-kasul döntött, nem egészen levágott galyazat miatt csak igen lassan lehet haladni, jobban mondva mindenkinek keresztül kell préselnie magát és ember ember mögött tud csak keresztülhatolni, kúszni lehetetlen. Csapataim előnyomulásukban zavartalanul jutottak idáig, de amint a felderítő járőrök fejüket ki merészelték dugni, máris fejlövéssel rogytak össze. És midőn az előnyomuló rajvonal ezen körleteket elérte, minden oldalról, alig észrevehető erődítésekből, anélkül, hogy maguk csak egy célzott lövést is tehettek volna, gyilkos gépfegyver- és gyalogsági kereszttüzet kaptak, nem is sejtvén, hogy honnan jön az. Az előnyomulást erre máskép is megpróbálták, de ugyanazon szerencsétlen eredménnyel.
Dáni tábornok mindig két zászlóaljat vetett harcba, melyek pár perc alatt harminc-negyven százalékos veszteséggel verettek vissza. Megpróbálták az erdőt két oldalról megkerülni, de jaj, most Piaskiból és Dornfeldből hátba, az erdőből pedig elölről és oldalról kaptak elviselhetetlen tüzet. Ezenfelül még pusztító srapnelltűz is veri szerencsétlen csapataimat. Nagy rémület támad közöttük, és szegény szeretett csapataim rettenetesen megtizedelve, rendetlenségben futnak ki a halálerdőből. És ekkor láttam valamit, ami megfagyasztotta ereimben a vért…
Dáni saját visszaözönlő gyalogságát lovasságával megrohamoztatta és így rendetlenül — tisztek és vezetés nélkül — újra visszakergette őket a rémes erdőbe. Magától értetődően még jobban megtizedelve s a legnagyobb rendetlenségben és fejetlenségben menekültek vissza az erdőből. Az erdőn kivül ki-ki kötelességszerűen beásta magát, honnét Dáni megint revolverekkel kergettette vissza őket. Őrülten dühöngött a harc és derék csapataim elvéreztek, mert parancsnokuk, kiadott parancsom dacára elfelejtette támadását tüzérségi tűzzel alaposan előkészíteni.
Azt azonban nem tudom megítélni, hogy nyomorúságosan kevés tüzérségem megfelelő hatást ért volna-e el és képes lett volna-e a helyzetet javunkra változtatni.
Az 1914. szeptember eleji nagy Komarnoi csata egy részlete (Piaski erdő)
(A Piaski-erdőt és környékét bemutató térkép a Google Map segítségével készült, amelyen a környék regionális központja, Komarno is látható. Erről a kisvárosról nevezték el a véres csatát. Szczerzec és a Dornfeld közti rész középen látható a hírhedt Piaski-erdő. Dornfeld neve külön érdekesség: ma már nincs ilyen név a térképen, helyette Ternopillye található. Nyilván német telepes falu volt, mely Mária Terézia korában települhetett, amikor Ausztria, Poroszország es Oroszország egymás között szétosztotta Lengyelországot. Aztán a II. világháborúban vagy utána a német lakosság eltünt. Az egykori Dornfeld azonban felismerhető szabályos derékszögü utcatalálkozásairól – ahogy nálunk is a török utáni telepített falvak.)
…
11 órától kezdve őrült tüzelés hallatszik a Piaski-erdőből. Szörnyen kínos órák ezek. Látom enyéimet, teljes eredménytelenségben kiszaladni az erdőből. Majd rendeződnek s újra bemennek. Ez a hetedik roham, melyet végrehajtanak. Hiába! Nem megy! Csapataim teljesen ki vannak merülve. Dáni nagyon is gyors egymásutánban ismételte meg a támadásokat, a halálthozó rohamokat; és a csapatok el is vesztették már bizalmukat és tisztek nélkül lévén, amint az orosz gépfegyverek tűzövét elérik, visszafutnak az erdő szélére, ott a szó szoros értelemben összeesnek, lapátjukkal kis barázdát ásva, erőtlenül kimerülve, elalusznak.
…
Félix tábornok jelenti, hogy az oroszok igen megerősödtek, sok új csapatuk lépett éppen most harcba, ő képtelen tovább előnyomulni.
Alig hogy azon jelentésemet elküldtem, hogy az oroszok a piaskii erdőből visszaözönlenek és megjött a hadtest fenti parancsa; magam látom és jelentik is, hogy Dornfeldnél és Piaski keleti kijáratánál erős új orosz csapatok nyomulnak elő. Ekkor jelenti Dáni, hogy a fehérvári 69-esek kiváló vitézséggel megkezdték az újabb támadást és most fognak rohamozni. Talán most sikerül, hisz az erdőben most kevés orosz lehet! Sajnos azonban az újabb balsikert, a visszaözönlést nemsokára rá magam is látom. Borzasztó e rengeteg vitéz embert, magyarságunk virágát semmiért feláldozni. Drága tetemeik borítják a földet s a muszkák maradnak a véráztatta erdő urai!
5 óra 50 perckor megparancsolom Dáninak: ,Piaski-erdőt kiüríteni, sebesülteket összeszedni, azután összes tüzérségem tűz alá veszi és további parancsomig lövi azt’.
Dáni telefonon könyörög, hogy csak ezt ne tegyem, mert több ezer sebesült fekszik ebben a szerencsétlen erdőben és összeszedésük most teljesen lehetetlen. Hát akkor nem lövetem ezt a rettenetes ,halálerdőt’. Dáninak igaza van, de megbocsáthatatlan hiba volt az első támadás előtt legalább egy óra hosszat nem lövetni. Mentsége az, hogy Schnetzer ezredes jelentette volt neki, hogy az erdőt járőrökkel átkutatta s azok nem találtak benne semmit. Egy hamis jelentés milyen katasztrófához vezethet! Erre elrendelem, hogy a csapatok ott, ahol vannak, rendbehozandók, kissé ássák be magukat s majd éjjeli rajtaütéssel foglaljuk el ezt az átoksujtotta Piaski-erdőt.
Messziről, a Piaski-erdőből, látok egy bakát jönni. Éppen alkonyodik és az erdő körül halványan rózsaszínű pára telepszik a földre. Tán a sík elfolyt dicső hős vérnek párája, mely az egek Urához száll, hogy a krisztusi szenvedések engesztelő áldozata tömjéneként vegye körül az örök Isten trónját? Ebben a párában fut egy baka, – majd felbukik — golyó járta át hűséges szívét. Aggódó lélekkel nézem, vagy öt percig nem mozdul, halott szegény. Már el akartam fordítani tekintetemet, midőn két karját hirtelen maga alá kapja, felugrik és nekiiramodva oly gyorsan fut, ahogy csak lábai bírják, vagy 150 lépésre újra elvágódik; ez vagy ötször megismétlődött s ekkor a vizesárokba ugrik, nagy loccsanás és eltűnt. Legalább egy negyedóra múlik el és többé nem látom őt. Lihegve fut felém az úton egy baka, feljön a dombocskára a kereszthez, ahol én állok, tiszteleg és elfulladva jelentkezik:,Infanterist Szlavecz István meldigehorzamsz, jelentést hoztam a 44. ezredtől, hogy az iderendelt batajon egy félóra múlva itt lesz és Dáni tábornok úrtól ezt az írott jelentést hoztam? ,Köszönöm fiam! Ugy-e te futottál az erdőtől a vizesárokig, néhányszor levágódva s azután az árokban jöttél tovább? Bizton nagyon csipergett a golyó?’ ,Igenis nagyon lőttek a muszkák!’ ,Na hála Istennek, hogy épen értél ide’. ,Meldigehorzamsz meg vagyok sebesülve, még az erdő szélén kaptam a combomba’. Mindjobban sápad szegény s egyszerre hörögve összeesik. Az orvos súlyos comblövést fraktura nélkül állapít meg és igen nagy vérveszteséget. Utolsó erejét összeszedve hozta a szegény derék pécsi fiú a jelentést! Ez nem kicsiség! . . .
…
V. 3. Néhány naplórészlet Galíciában (1914. VIII – IX.)
A galíciai (mondják lemberginek is) csatáról írt emlékezések közül négyet választottam ki, melyek közül idézeteket csoportosítottam a válságos időkről (augusztus 29-től szeptember második feléig).
Az első anyagot Szabó László: A nagy temetőben találtam: egy-egy 3. osztrák-magyar hadseregbeli szemtanú ír a rohatyni vereségről, illetve a Lemberg melletti kulikowi pánikról.
A többi osztrák-magyar hadseregből is voltak emlékezők. Szenti Tibor: Vér és pezsgő című művében találtam meg a budapesti Koch Róbert tüzér naplóját. A 2. hadsereggel ő is átkerült Szerbiából Galíciába szeptember első napjaiban.
A Nagykárolyból származó Deseő Lajos hivatásos tiszt volt. Végigharcolta az egész világháborút. Századosként kezdte Galíciában a 4 hadsereg soraiban, zászlóalj-parancsnokként fejezte be az olasz Alpok szélén. Közben szinte mindenütt harcolt: Galíciában, a Kárpátokban, Lengyelország szívében, az erdélyi Kárpátokban, végül az olasz fronton. A két világháború közt a Magyar Hadsereg tábornoki rangjáig emelkedett. Nyugdíjba menetele után rendezte sajtó alá egykori világháborús naplóját, amely 1937-ben jelent meg.
A győri Dr. Mészáros Vilmos népfelkelő hadnagy, aki a 3. hadseregben néhány véres zűrzavaros Lemberg környéki nap után került be Przemysl védői közé. Ott kerül majd orosz hadifogságba. Világháborús emlékeit Husz év távlatában címmel jelentette meg 1935-ben.
Az emlékezések segítségével elevenítjük föl 1914 galíciai vérzivataros szeptemberét.
Előtte augusztusban már kiderült, hogy a hadvezetés nincs a helyzet magaslatán. Mészáros Vilmos népfelkelő hadnagy ezt meglehetősen gúnyosan konstatálta:
„1914. augusztus hó folyamán az osztrák vezérkar megütközéssel állapította meg, hogy az oroszok végzetes stratégiai „hibát” követtek el. Fő erejükkel nem Krakkó irányába nyomultak előre, ahogy az osztrák vezérkar ezt nekik előre kiszabta, hanem 16 hadtesttel a majdnem teljesen védtelen Lembergre vetették magukat. A hadsereg-főparancsnokság úgy segített magán, ahogy tudott. Fokozatosan harcba vetette az ott rendelkezésére álló erőket, a közben beérkező menet alakulatokat és a Przemysl várában helyőrségi szolgálatot teljesítő régi sötétkék egyenruhába és fekete köpönyegbe öltöztetett 94.-ik magyar népfelkelő dandár négy ezredét. Tüzérség nélkül, gépfegyver nélkül, sőt tábori telefon nélkül. A sötét tömegből csak a tisztek új csukaszürke egyenruhája virított ki, mint a pipacsok a búzatáblából. Ez magyarázza meg a tisztikarban beállott aránylag nagy veszteséget, mert az oroszok nagyon jól tudták, mit jelent a sötét tömegből kivirító csukaszürke egyenruha.”
„Nem voltak géppuskáink, nem volt tábori telefonunk, és igen sok ember akkor fogott kezébe először Mannlicher ismétlőfegyvert, melynek szerkezetét és kezelési módját sem ismerte, nemhogy használni tudta volna. Minden töltésnél elsült néhány fegyver, az első lőgyakorlatot pedig Artasovnál tartottuk eleven orosz „sajbák”-ra. Ilyen csapatoknak a sokszoros túlerővel előnyomuló, kitűnően képzett és felszerelt orosz sorkatonasággal szemben nem lehetett megállniuk.”
A hadvezetés Mészáros tanúsága szerint hibán kívül bűnt is elkövetett:
„..a grodeki ütközetben az egyik zászlóaljukat töltetlen fegyverrel küldték rohamra a beásott oroszok ellen!”
1914 szeptemberének felelevenítését augusztus 29-ével kezdjük, a már ismert Rogatinnál (vagy mai ukrán nevén Rohatynnál, félúton Lemberg és Halics között), amikor a 20. honvédhadosztály szembekerülve Bruszilov 8. orosz hadseregével belekeveredett a Gnila-Lipai csatába, melynek következményei katasztrófálisak voltak. A napok óta menetelő és éhező katonák teljesen elfáradva érkeztek a harcmezőre. Előkészítés nélkül kerültek be a harcok sűrűjébe, a felderítés nem jelezte a készülő orosz támadást, így az ellenség meglepte a hadosztályt. „A harc egyik részletét a 3. debreceni honvédezred egyik naplóírója így örökítette meg: délelőtt 11 óra lehetett, midőn a két fél tüzérsége teljes erejével kezdte a tűzpárbajt. A lövedékek mind az 1. zászlóalj fölött süvítettek el, itt nem lehetett mást tenni, mint lapulni a fedezékben. A felrobbanó ellenséges srapnelek az 1. zászlóaljban így is sok veszteséget okoztak. Az állásban mihamar több halott hevert.
Talán egyórai tüzelés után szívszorongva láttuk, hogy a mi tüzéreink, akik szegények a rajvonal mögött mondhatni nyílt állásban voltak, nem bírják soká a túlerőt. Az ellenségnek teljesen látható célpontokat mutattak, és félórai tüzelés után az ágyúkat már telitalálatok érték. Megsebesülve vagy szétlőve tisztek és legénység feküdtek az ágyúk körül, és egy-két ágyú már állásából kifordítva hevert… Talán négy óra lehetett, midőn a még megmaradtak parancsot kaptak állást változtatni és a magaslatok mögé vonulni. Most már a gyalogságra került a sor.”
Az orosz tüzérség tüze a 4. nagyváradi honvédezreden és a 3. ezred I. zászlóalján feküdt. A szomszédos zászlóalj egyik katonája így emlékezik erre: „az orosz ezután az I. zászlóaljra kezdte a lövést, amit mi, a 2. zászlóalj, akkor még alig pár gyalogsági fegyver által háborgatott lövészárkainkból könnyes szemmel néztünk, hogy szerencsétlen bajtársaink mennyire röpködnek felfelé a levegőbe szárny nélkül és saját akaratukon kívül”.
Rövidesen kitört a pánik, amely miatt a hadvezetés később magát mentve a hadosztályt tette felelőssé az egész hadjárat kudarcáért.
A hadosztály balszárnyán két honvédszázad megkísérelte útját állni a menekülőknek, de a megriadt tömeg elsöpörte őket. Az esti sötétben elhangzott „Kozákok!” vészkiáltásra mindenki ismét futásnak eredt. A szétszórt hadosztályt csak jó 20 kilométerrel hátrább lehetett összegyűjteni és rendezni.
E katasztrófális események után egy nappal, 1914 augusztus 30-án, amely vasárnapra esett, az előbbi eseményektől jó távol, úgy 150 kilométerre északnyugatra, a mai lengyel-ukrán határ közelében, Lublintól délkeletre a komarowi csata színterére jutunk. A 4. osztrák-magyar hadsereg soraiban Deseő Lajos százados békésen poroszkál lován csapata élén. A csata végét jelezve előttük az 5. orosz hadsereg már visszavonulóban van, így Deseő békésen szemlélődhetett:
„Tovább megyünk, Oroszországba! A határhíd innenső oldalát feketesárga oszlopon osztrák kétfejű sas őrzi, a túloldalról egyfejű orosz sas néz vele farkas szemet. Ha hallana, lett volna mit hallgatnia! Nagy dolog, hogy orosz földön vagyunk!”
A csapatok az előrenyomulásban is összezavarodnak:
„Koromsötét volt. Alig megyünk egy félórát. egyenest előre Telatyn felé, megállunk. Állunk, nem tudni miért. Előremegyek, megtudni a megállás okát. Az I. zászlóalj géppuskás osztaga volt előttem, s amint annak elejére érek, egyszerre vége van az útnak. Magas töltésen voltunk – a Kamien menti vizes réten vezetett keresztül – és fel volt égetve a patak felett a híd, a töltés és ezzel az út is megszakadt. Így a géppuskások előtt nincs csapat, nincs senki se. Hová lett a zászlóaljuk, nem tudják. Keresem az ezredparancsnokot, senki se tudja, merre van.”
Kiderült, hogy a visszavonulóban levő oroszok itt Telatyn-nál (ma az ukrán-lengyel határ lengyel oldalán) megálltak és beásták magukat.
„Augusztus 31. hétfő
Reggel nyolcra ástuk ki és szállottuk meg a tartalékállást. Azóta pihenünk. A két zászlóalj közepe mögötti dombocskán beszélgetünk Tahyval és Mészöllyel. Nagyon szép az idő, vidám őszi reggel. A Kamienen túl, Telatyn-Zulice között a vadászok lassú előnyomulásban vannak: az oroszokból semmi se látszik. Puskatűz alig, ágyúzás egyáltalán nem hallható. Egyszer csak valami ismeretlen búgás-berregés jön a harcolók felől és mint egy nagy madár, megjelenik egy orosz repülőgép! Fehér szárnyai vakító csillogással ragyognak a napfényben, piros karikái mutatják, hogy orosz és bennünket figyel. Hol van a miénk? …
A főzőedényekben fő az éjjel vágott marhahús, hozzá krumpli mindenütt van, csak ki kell szedni a föld alól. Sietni kell az ebéddel, mert előbbre megyünk. Most már azt is tudom, hogy Posadowon át a 96. dandár mögé, Telatynra.
Étkezés után felszerelünk. Többen félrevonulnak, tárcájukban búcsúként megindultsággal nézegetik az arcképeket. Nem tesz valami bátorító benyomást – pláne elöljárók részéről – a lélekállapot eme megnyilatkozása. Most ide kell gondolni minden gondolattal, itt kell lenni egész lélekkel. Két úrnak szolgálni nem lehet.”
Ime, a hivatásos tiszt hangja.
„Fellovagoltunk a közvetlen a házak felett levő dombra. Gera javában beszél – egyszerre hat srapnelrobbanás éppen a fejünk felett! A golyók, mint a záporeső, kopogva verték a házfedeleket, csúnyán recsegtek-ropogtak a fák letört gallyai. Első ágyúkeresztség! Lovaink pillanat alatt megfordultak, levágtattak velünk a dombról a házak közé, hol zászlóaljam úgy szerterebbent, mint a csirkehad. A közeli házak egyszerre lángba borultak, óriási füst gomolygott mindenfelé. Épp akkor ért oda a főcsapat éle is. Rákiáltottam embereimre, s azonnal helyreállt a rend, sorakozva volt a zászlóaljam. Baj nélkül állottuk ki a még következő néhány srapnel össztüzet, egypár ember megsebesült. A tűzrajtaütés állítólag kém munkája volt, egy paraszt egy pincéből telefonon mondta be az oroszoknak, hogy hol vagyunk. Így kaptuk a kitűnően célzott srapneleket ott, ahol pedig az orosz nem láthatott.”
A most következő éjszakán a 3. hadseregben szolgáló Mészáros Vilmos népfölkelő hadnagy is nehéz órákat élt át Lemberg északi szomszédságában Deseő századostól úgy 100-120 km-re délre.
„Augusztus 31-ről szeptember l-re virradó éjszaka Lembergtől északkeletre, Artasov község határában, egy dombtetőn, üde zöld hereföldön táboroztunk. A csillagos égen baljós fényben ott állt a háborús üstökös. Csendes, kellemes volt az éjszaka, előttünk a völgyben azonban már az elszabadult pokol rémségei kísértettek. Égő faluk szalmatetőinek lángjai csapkodtak fel közelebb-távolabb a csillagos ég felé, mint a diócsörgés hangzott fel hozzánk a gyalogsági fegyvertűz, sűrűn megszakítva össztüzek roppanásával és a gépfegyverek dühödt ugatásával. A felderítő járőrök már megállapították, hogy a brigádhoz tartozó tízedik népfelkelő gyalogezred Artasov község határában már harcban áll az ellenséggel. Nálunk azonban még nyugalom volt, amelyet csak az eltévedt golyók sírása zavart meg. Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy a halálra fáradt népfelkelők békés horkolással pihenjenek. Hajnali szürkület előtt ezredparancsnokom, Divéky Zsigmond ezredes közölte velünk, hogy saját elhatározásából beavatkozik az ütközetbe. Megadta az általános támadási irányt, századom első és negyedik szakaszát pedig azzal a paranccsal küldötte el, hogy az első szakasz dr. Rodriguez Béla budapesti pénzügyi titkár parancsnoksága alatt kerülje meg Artasov falut délről és keletről, én szakaszommal kíséreljem meg keresztülmenni a falun és jelentkezzünk mindketten a falutól északkeletre Renvers ezredesnél és helyezzük magunkat az ő parancsnoksága alá.
Hajnali szürkületben óvakodtunk be a faluba, amelyben akkor már teljes volt a felfordulás. Az utcákon csak itt-ott lehetett látni egy-egy megriadt férfit, aki kétségbeesetten, halálra rémülten, tanácstalanul ácsorgott. A házak között állandó puskaropogás, katonát látni azonban nem lehetett. A falu közepén álló kupolás, bástyaszerűen épített görögkeleti templom kupolájából közvetlen közelből gépfegyvertüzet kaptunk, kisebb veszteséggel azonban sikerült az ott elrejtett orosz gépfegyveres osztag látóköréből elmenekülni és a faluból kijutni. A megadott irányban egy mély útban találtam meg Renvers ezredest egyedül. Majdnem ugyanakkor megérkezett Rodriguez dr. is a szakaszával. A jó öreg úr jelentkezésünkre kétségbeesetten tárta föl karjait és az ő zamatos szepesi németségével feljajdult: „miért jöttetek ide? Itt már minden elveszett, most már csak a becsület megmentéséről lehet szó!”
Pár percig a mély útban állott a szakasz, mert Rodriguez átkiáltotta hozzám az ezredes parancsát: Előre! Rajvonalba fejlődve rohantunk fel a partra és onnan tartókon, krumpliföldeken, magas kukoricásokon át a domboldalon felfelé. Kísérteties volt a magas kukoricásban állandó golyósivítás és csattanások közben látni, hogy konyulnak le jobbról, balról a golyók által talált kukoricaszárak. Nagyobb tarlóra érve, fekete rajvonalat láttam előttünk feküdni és természetes, hogy belerohantunk és a rajvonalban lefeküdtünk. Csak ekkor tűnt fel az a halotti csend és mozdulatlanság, ami a rajvonalban volt. Körülnézve megállapítottam, hogy csupa halottakból álló rajvonalat akartam szakaszommal megerősíteni. Természetesen hajrá, tovább előre. A falusi temető lejtő felőli szélén végre megtaláltam a minden fedezék nélkül fekvő, tűzharcban álló rajvonalunkat. Szerencsétlenségemre nekem épen ott jutott volna hely, ahol szemmel láthatóan rövid idővel azelőtt egy tehén hagyta ott a névjegyét. Tiszt úr létemre röstelltem ezzel a névjeggyel közvetlen érintkezésbe kerülni és csak letérdeltem. Egy kétségbeesett hang üvöltött rám bal felől: „az Istenért, feküdjön le, mert rögtön agyonlövik.” Természetes, hogy kissé hátrább húzódva, a felhívást a lehető leggyorsabban teljesítettem. A figyelmeztetés azonban az ezen rajvonalrész főhadnagy parancsnokának életébe került, mert amint fektéből kissé felemelkedett, a rajvonalat oldalozó gépfegyver halálra sebesítette, úgy, hogy nekem kelleti átvenni a rajvonalrész parancsnokságát.”
A csata végén ismét pánik tört ki:
„A menekülés részleteinek kiszínezését tisztelt olvasóim fantáziájára bízom, elég az hozzá, mind a hárman, átlyuggatott ruhában, de ép bőrrel érkeztünk meg a fedezetet nyújtó dombsor háta mögé, ahol a szétugratott csapatok maradványai tanácstalanul lézengtek. Akárkiről kérdezősködtem, mindenkire azt mondták: „meghalt, láttam mikor agyonlőtték, láttam, hogy a fejét leszakította a gránát stb., stb.”
Az első tiszt, akivel találkoztam, ezredtársam, Lickl Gyula budapesti rendőrfelügyelő, szolgálaton kívüli főhadnagy századparancsnok volt, század, sőt egyetlen ember nélkül. Ő mint volt tényleges tiszt és tényleges rendőrtiszt, előbb fogta fel a helyzetet és cselekedett. Az utunkba kerülő embereket megállítottuk és kezdtük csapatba összeállítani. Egyszerre odavágtat egy nagy autó, benne Kapitány Gyula vezérkari százados, a népfelkelő dandár vezérkar főnöke. Lickl főhadnagy szabályszerűen jelentkezett és jelentette, hogy a szétugrasztott csapatok összegyűjtésével vagyunk elfoglalva. Kapitány százados pisztollyal hadonászva Lickl orra alatt, nem a leghízelgőbb szavakkal nyilatkozott a csapatok harckészségéről és bátorságáról: „Azonnal visszafordulni! Micsoda bagázs, szégyen, gyalázat stb.” Az én rosszlábú öreg huszáromat végre elhagyta a béketűrés, odalépett a becsületsértéseket halmozó vezérkari tiszt elé és csendes, de határozott hangon odavágta. „könnyű az úrnak ott az autóban lármázni! Szálljon ki és vezessen bennünket, szívesen megyünk utána!” Megdöbbenésemből magamhoz térni sem volt időm, vártam a dörrenést, amely az én öreg huszárom karrierje után pontot tesz, de a pisztolydörrenés elmaradt és mire feleszméltem, az autó a vezérkari százados úrral együtt már messze járt.”
Ugyanakkor az oroszoknál is hasonló pánik tört ki:
„Sebesült tiszttársaim mesélték később, hogy mikor az orosz egészségügyi járőr felszedte és a legközelebbi orosz segélyhelyre szállította őket, az ott levő orosz tisztek elsősorban azt szerették volna tőlük megtudni, miért vonultak vissza a mi csapataink. Ők ugyanis szintén visszavonultak.”
A most következő naplórészlet szerepel a hivatalos katonai ismertetőben:
„Kulikow-nál a lembergi út biztosítására visszahagyott kassai 9. és a besztercebányai 16. népfelkelő honvéd gyalogezredeknek kellett a 23. honvéd gyaloghadosztály szeptember 1-jei menetét észak felől biztosítani. A népfelkelő ezredek alkotta Divéky ezredes csoportja szeptember 1-jén hajnalban, a Kulikow-tól északra eső magaslatokat megszállott oroszokkal állottak harcban. Szorongatott helyzetükben Weeber tábornok a miskolci 10. és munkácsi 11. népfelkelő gyalogezredekkel segítségükre sietett. A hősiesen küzdő népfelkelő csapatokat ágyú és géppuska támogatás nélkül igen nagy veszteségek érték az oroszok ágyú és géppuska tüzében, végmegsemmisülésüket csak a harcból való kivonás áltat kerülhették el.”
De térjünk vissza Deseő századoshoz, a komarowi csatában győztes 4. hadsereghez:
„Szeptember 1. Kedd
A falu (Telatyn) előtt pár száz lépésre egy patak folyik, azon túl 1000 lépésre egy erdő innenső szélén volt a beásott orosz vonal. Körülnézhettünk a közeli toronyból, ahol egy géppuskát is helyeztünk el.
A faluban közvetlen az oszlop élén lovagoltam. Amint a házak közül kiérünk, úgy mint tegnap, váratlanul srapneleket kapunk! Csakhogy most nem magasan robbantak, mint tegnap, azok csak ártatlan rakéták voltak a most tíz méterre a fejem fölött robbanó dühös csattanásokhoz képest. Alattam a kis Cigány elkezd forogni, ugrálni, a 9. század élén pedig, alig pár lépésre a hátam mögött holtan esett össze Thanhoffer szakaszvezető; a gyújtó szétvitte a fejét. Két-három ember sebesült még a 9. századnál és a többinél is néhány. Leugrottam a lóról, fejéről és nyakáról csorgott a vér, ő is kapott néhány srapnelgolyót.
Az emberek már sokkal jobban állották a tüzet, nem volt a tegnapihoz hasonló riadalom, pedig még jó egy pár össztüzet kaptunk. Megint a faluban levő kém dolgozhatott, mert a faluban teljesen fedve voltunk az oroszok elöl; a tűz pedig pontosan követte az oszlopot.”
Ezen a napon, tehát szeptember elsején Lembergtől északra Kulikovban olyan pánik tört ki – amint erről korábban már volt szó -, hogy több emlékezés is maradt róla. A pánikban nem oroszokkal folyt a harc, hanem a mi csapataink tüzeltek egymásra.
Először nézzük az artasovi csatát túlélt Mészáros hadnagy sorait:
„A Kulikovban elhelyezett tábori telefonközpont védelmére ezredem egyik századát rendelték ki. Parancs szerint beásta magát a falu keleti szélén, hogy az ez irányból esetleg előnyomuló ellenséget feltartóztassa. A nap folyamán a faluba érkezett a 94. népfelkelő dandárparancsnoksága és ott gyülekeztek Artasovnál szétvert csapataink maradványai. A sötétség beálltával a harc megszakadt és tüzérségünk harci állásából menetoszlopban lépésben közeledett keletről az úton Kulikov felé.
Az állásban levő századnak persze erről sejtelme sem volt, senki sem gondolt arra, hogy a parancsnokot erről értesítse. Mikor a lovas alakok feltűntek az esti homályban az úton, derék népfelkelőink, akik addig még ellenséget nem láttak, lázas izgalmukban kinevezték kozákoknak és ennek megfelelő meleg fogadtatásban részesítették őket. Mit tehetett erre a tüzérség? A faluból tüzet kapott. Tehát a faluban ellenség van! Az ágyúfogatok helyben megfordultak, az ágyúkat lekapcsolták és a puskagolyó konfetti záport papírballonok helyett stílszerűen gránát és srapnel-mennykövekkel viszonozták. A hatás elképzelhető. A zsúfolt, lövedékek által felgyújtott faluból mindenki úgy menekült, ahogy épen tudott. Mesélt a fáma nagytekintélyű generálisokról, akik az ágyból kiugrasztva, lenge magyarban a kerítéseken át menekültek a váratlanul rájuk szakadt pokolból.”
Ugyanerről a pánikról 7. verseci honvédezred 2. zászlóaljának naplóírója is visszaemlékezett:
,,A zászlóalj fáradtan, étlen-szomjan, elkeseredett hangulatban érkezett be Kulików községbe, este fél kilenckor … Rettenetesen sok volt itt a katona, úgyszólván az egész hadosztály itt volt. Amidőn a templomig eljutottunk egyszerre három ágyúlövés dördült el, és hullott a golyózápor. A lovak megrémülve, törve-zúzva futásnak eredtek. A gyalogság is menekülni akart, de rettenetesen szigorú fellépéssel meg lett akadályozva. Kis idő múlva heves gyalogos tűz volt
hallható. Erre Dobák alezredes a sötétben felkiáltott: Hetedik ezred szuronyt fel, irány utánam! De néma csend lett és nemigen volt mozgás. Én közvetlenül mellette álltam, és szintén kiáltottam: Hatodik század, második szakasz, utánam! Embereim mind egy szálig ott voltak. Kirántva kardom előre mentem a kocsik között. Egy kicsiny térre értünk. Tájékozódni akartam, de ekkor oldaltüzet kaptunk. Katonáimmal szuronyt szegeztetve, kivont karddal a mellékutcából jövő ellenségre rohantam … Rettenetes összecsapás volt ez, de abba kellett hagyni, mert saját csapat volt. Embereimet összeszedve körbejártam a falu szélét, de az ellenségnek még a nyomát sem láttuk. Közben jött a parancs: mindenki Lembergbe!
Borzalmas látvány tárult elénk. Az út menti árokban összetörve mozgókonyha, tüzérségi lőszerkocsi, eleség kocsi, különféle szerelvény, és rengeteg elfáradt, kimerült gyalogos hevert. Az úttesten pedig össze-visszamenetelt a tüzér, a trén, a honvédgyalogos és -huszár, közös gyalogos, ulánus, dragonyos, és ki tudja ki még?”
1914 szeptember 2-án Conrad vezérkari főnök visszavonulási parancsot adott ki a 3. hadsereg részére. Át kellett engednie Lemberget az oroszoknak és a Veresica folyó mögé kellett visszavonulnia védelembe. Még nem volt szó általános visszavonulásról, hiszen Conrad azt várta, hogy délen a 2., északabbra a 3. hadsereg a Veresica folyónál megállítja az orosz rohamokat, miközben majd a komarovi győztes 4. hadsereg hátulról bekeríti a Lembergbe törő 3. orosz hadsereget. Esetleg még a Dnyeper mellett nyugatra haladó 8. orosz hadsereget is.
A valóságban a visszavonulási parancs félelmetes kaotikus menekülést váltott ki. E menekülésről villan fel néhány emlékkép:
„Szeptember 2-án Lemberg zsúfolva volt visszavonuló csapatokkal. Az egyik trafikban öreg zsidóasszony jajveszékelt kétségbeesetten ékes zsargon nyelven: hogyan lehetséges ez? Mikor az urak jöttek, mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel: hála Isten, itt vannak a magyarok, most már nem lehet baj! És most mégis visszavonulnak?” Elkeseredett, szégyentől piros arcomat félrefordítottam és úgy oldalogtam ki az üzletből, mint a leforrázott kutya.”
„A menekülő hadsereg által okozott bábeli zűrzavart látni kell, leírni lehetetlen. A nyugati irányba özönlő áradatban egyszerre feltűnt egy lassan szembe vergődő nagy automobil. Benne magas rangú tábornok és néhány vezérkari tiszt. Épen, mikor melléje értünk, az autó teljesen elakadt, az egyik vezérkari tiszt, amint megpillantott, odaintett és katonás rövidséggel és megfelelő eréllyel kiadta a parancsol: „Alles geht nach Janov! Sie sind verantwortlich dafür, dass auf der Chaussé keine Stockungen vorkommen. Abtreten!” Már minthogy én, a szerény népfelkelő hadnagy, Singer Béla komám segédletével felelős vagyok azért, hogy az egész Lemberg-Przemysl-Chaussé elejétől végig egyetlen zűrzavaros torlódás ne legyen.”
„Szeptember 2-án késő este az ezred a janovi erdőben oszlopban menetelt Lembergből Janov felé. Az erdei útra két oldalról ráborultak a hatalmas fák lombkoronái Teljes volt a sötétség, mint egy hosszú alagútban. Tűzgyújtás, dohányzás szigorúan tiltva. Nem lehetett tudni, mit rejteget az erdő titokzatos mélye. Divéky ezredes a szabályzat előírásának megfelelően az elővéd élén lovagolt. Egyszerre szemben halk lódobogás hangzik és közvetlen közelben lovas alakok körvonalai bukkannak fel a sötétségből. Az ezredes „Halt, wer da”-t kiállt, de mielőtt válasz érkezhetnék, már el is dörrent a kezében lövésre készen tartott pisztoly és a legközelebbi alak lefordult a lóról. Az egyetlen pisztolylövés a Kulikov óta lappangó pánikot újból ki robbantotta. Az ezred a két útárokban keresett fedezéket és irtó lövöldözés indult meg a láthatatlan ellenségre. „Itt vannak a kozákok!”
„A janovi erdőt nyílegyenes vonalban átvágó nagy stratégiai úton ekkor is óriási volt a forgalom. A hadseregtrénhez a háború kitörésekor rekvirált „Jandesübliche Fuhrwerke”, a parasztszekerek légiója hátraszorult a fontosabb és értékesebb tüzérség és lőszeroszlopok mögött. Végeszakadatlan sorokban robogtak el mellettünk a könnyű és nehéz ütegek és súlyos lőszerkocsik hatos fogatai. A nehéz lovakat kegyetlen ostorcsapásokkal kergették teljes vágtában a hajtótüzérek. Mikor valamelyik ló végkimerülésben lebukott, a többiek magukkal vonszolták, míg a nehéz fogatokat sikerült lefékezni, Akkor sem bajlódtak az elesett ló kifogásával: előkerültek a békében a bakahumort tápláló „sakterkések”, a hajtótüzérek széles, rövid pallosai, elvágták a vonószíjakat, és a halálkínban vonagló lovat belefordították az útárokba. Aztán hajrá tovább a megmaradt lovakkal! Az útárok tele volt már kimúlt és még haldokló lovakkal. Gyakran hangzott fel a haldokló állatok hátborzongató halálordítása. Aki ezt a rémes üvöltést hallotta, annak álmaiban örökké fog az kísérteni.”
Amíg Lemberg környékén a 3. osztrák-magyar hadsereg zűrzavarba fulladt kaotikus menekülésben futott nyugat felé, északnyugatra a 4. hadseregnél még fegyelmezett viszonyok uralkodnak. Visszatérünk Deseő századoshoz:
„Szeptember 2. szerda
Mikor felébredtem, már sütött a nap. Elől csend, sehol semmi harci zaj. Ellenben Telatyn végén a patak menti állásainkban, sőt az orosz árkokban is békés mozgás látszik; ide-oda járkálnak bennük az emberek. Mi az? Az történt, hogy az orosz hajnal felé megszökött ! (Ez volt a komarowi csata utolsó napja, az egész orosz hadsereg visszavonult.) Hanem azért állásaink fölött a járkálás láttára egyszerre csak srapnelek robbannak – megint tévedésből a saját srapnelek.
Az ezredtől telefonparancs jön: az ellenség visszavonult, bevonulni a Telatyntól északra levő hídhoz !”
A csapatok a visszavonuló 5. orosz hadsereg csapatai üldözésébe kezdtek.
„Az ezred élén mentem tovább. Már több mint 30 kilométerre voltunk orosz földön. Arról ábrándoztam, hogy ha ez ilyen tempóban folyik, nemsokára – Péterváron leszünk! … Milyen jó lesz a békekötésig megszálló zászlóaljparancsnoknak lenni valami jó kis lengyel városkában!”
„És most megint egy igen nehéz éjszaka következett. Amint a már napok óta tartó fáradalmaktól, álmatlanságtól kimerült emberek lefeküdtek, biz a beásással se nagyon törték magukat, hanem elaludtak nyomban. Nem tudott ébren maradni senki, az egy Retskyt kivéve, aki hozzám hasonlóan egész éjjel szaladgált.
Még leülni se mertem egész éjjel. Csak amikor már derengeni kezdett és láthatók lettek az erdőszél tábori őrsei, akkor olvadt ki belőlem a szörnyű nyugtalanság, akkor mertem lefeküdni csak.”
Másnap érkezett meg Conrad parancs: a 4. hadsereg délkeletre fordul Rava-Ruszka irányában (a 3. orosz hadsereg bekerítésére). Deseő naplójából kiderül, hogy a csapattisztek mennyire nem voltak tisztában a vezérkar terveivel.
„Szeptember 3. csütörtök
Szemerkélt az eső, borús volt a hangulat is. De az tette igazán borússá, mikor elindultunk – de nem előre, hanem vissza Galíciába. Nem sokáig tartott hát a dicsőséges üldözés! – baj van valahol… Azt mondták ugyan, hogy csak azért kell visszamennünk, mert egy-két orosz hadosztály szorult Rawaruska körül, azokat kell összefogdosni. De biz azt senki se hitte el.”
E közben Mészáros hadnagy a menekülés közben Javorovnál – már a mai lengyel határnál Przemysl felé, de még az ukrán oldalon – a háború más jellegű borzalmaival találkozott:
„Javorov!. . . A galíciai városi zsidók a házukban bolthelyiséget is építettek. Ha nem volt benne üzletük, lakás céljára használták. Abban a házban, ahová bementem, a bolthelyiség ebédlőnek volt berendezve. Azt reméltem, hogy míg az ezred pihen, sikerülni fog a magam részére egy kis alvást „ágyban, párnák közt” kipanamázni. A házban azonban teljes felfordulást találtam. Ágy és ruhaneműek batyukba kötve, egy rakáson hevertek az ebédlőben. Látszott, hogy a család menekülésre készül és csak a kocsit várja, amely az ingóságokat elszállítja. A hálószobában az ágykeretek üresen álltak. Kényszerű házigazdám azonban kérésemre a legnagyobb előzékenységgel húzkodott elő a batyuhalomból matracot, párnát, takarót és megvetette az ágyat. Akármilyen fáradt voltam, még mielőtt elaludtam volna, az ebédlőből hangzó éltes, kétségbeesett női sikoltás kiugrasztott a még alig átmelegedett fészekből. Kirohantam. A batyuhalom mellett a házigazda és a felesége viaskodtak egy halálsápadt arcú, gyönyörű leánnyal. Fekete haja szétzilálva, arcán a halálos rémület álcája, tágra nyitott szemei a semmibe meredtek és szülei alig tudták lefogni, hogy el ne fusson. A szerencsétlen apa azután elmondta leánya tragédiáját. Előző éjjel kozákok jártak a faluban és a szerencsétlen szép fiatal leány a kezükbe került. Félig őrülten hagyták ott … Azóta nem tud aludni. Álmában mindig megrohanják az átélt rémségek, sikoltoz és menekülni akar. Hamarjában nem tudtam eldönteni, ki a sajnálatra méltóbb: a meggyalázott, agyonkínzott leány-e, vagy a szerencsétlen szülők. A háború borzalmainak tükörképe. A tengeré egy csepp vízben! Az éjjeli szállást szépen megköszöntem és lefeküdtem az árokpartra, a porba, embereim közé.”
Koch Rudolf a 2. osztrák-magyar hadsereggel jutott el Szerbiából Galíciába. A zsúfolt és zavaros közlekedési viszonyok miatt több mint egy hétig vonatoztak Magyarországon keresztül. Szerbiában nem tudtak segíteni a bajba jutott 5. osztrák-magyar hadseregnek, itt Galíciában is lekésték a legdöntőbb pillanatokat
„Szeptember 7.
1/2 10 órakor délelőtt megérkeztünk Samborba. 20 perc alatt kint volt az egész üteg a vagonokból és csakhamar útnak is indultunk a front felé. Egész nap tartott a mars. Útközben rengeteg menekülővel találkoztunk, nagyobbára lengyel zsidókkal, ki gyalog, ki szekéren, mindegyik cipelve a kis motyóját. Voltak köztük gyerekek, aggok elcsigázva, holt fáradtan. Szomorú látványt nyújtanak szegények.
Szeptember 8.
Délután erősen mocsaras vidéken, már feldúlt helyen haladtunk előre. Hidak felrobbantva, házak lángban égve. Itt voltunk hát ismét a harctéren, ahonnan csak tegnap szorították vissza az oroszokat. Egy kis major közelében mocsaras helyen mentünk tüzelő állásba, de nemsokára tovább kellett mennünk a visszavonuló ellenség nyomában. Majd új állást vettünk egy széles fennsíkon, ahol egész tömege volt felállítva a tüzérségünknek és itt rákezdtük mi is az ágyúzenét, amely késő estig tartott.
24 órai éhezés után farkas étvággyal ostromoltuk meg a megérkező konyhát, azután a remek holdvilágos éjszakán a szabad ég alatt ledőltünk a jól megérdemelt pihenésre.
Szeptember 9-én
Kissasszony napja, de nekünk nem volt ünnepünk, sőt kemény munka napja volt a mai. 1/2 4-kor reggel kezdtük és szünet nélkül lőttünk déli 12-ig. Óriási tüzérségi tűz volt részünkről, minden ütegünk a szakadásig dolgozott. 1 órakor indultunk előre a futó ellenség után. Egy szép fennsíkra elénk tárult az egész harctér. Előttünk Komarno faluval, ahol az oroszok még védekeznek. Hamarosan állást vettünk és kezdődött a déli nóta. Gyalogságunk, három század honvéd a falu ellen indult és őket támogattuk szapora tüzeléssel. Közben leszállt az alkony és a gránátjainktól lángra gyúlt falu rémes fényénél megindult a roham a szünet nélküli puskaropogás között. A tűz fényében ugráló sötét alakok úgy néztek ki, mint a pokol ördögei, és mi megilletődve néztük a rémesen érdekes látványt, amely úgy játszódott le a szemeink előtt, mint egy mozgókép a vásznon. Rémes közelharc volt, ember ember ellen küzdött. Másfél órai küzdelem után elült a puskaropogás, mienk lett a lángoló falu és az orosz futva menekült. Kapitányunktól nagy dicséretet kaptunk eredményes munkánkért. Az ellenség minden vonalon visszavonulóban van. Vacsora után a holdvilágnál egy kis portyázással elégítettük ki kíváncsiságunkat, elmenve az égő falu felé, ahol javába folyt a hajsza a bent rekedt oroszokra.
Szeptember 10.
Reggel nagy csendre ébredtünk, éjszaka visszavonultak az oroszok. Nemsokára mi is útnak indultunk, a nyomukban a tegnapi harcmezőn keresztül a híres Komarnói csata színterén. Borzalmas látvány tárult elénk, amerre csak néztünk: törött fegyver, elszórt ruha és halottak tömege mindenfelé. Egész rajvonalak feküdtek holtan, ahogy a géppuska lekaszálta őket. Egy nagy szalmakazal tövében odamenekült orosz sebesültek nyögtek, egymás hátán fekve holt és eleven. – Tegnap 3.000 orosz fogolyt és 34 ágyút fogott a hadosztályunk.
Szeptember 11.
Reggelre megjött az előnyomulási parancs. Impozáns, feledhetetlen kép volt a hadtest felfejlődése, a Rumini falu melletti tágas völgyben. Ezred, ezred után vonult előre, kibontott zászlók alatt. Délcegen ügettek el mellettünk a huszárok s azután dübörögve indult el a hadosztály egész tüzérsége. Gyorsított menetben siettünk előre és dél felé Cserkasziban a Lembergi vasútvonal mellett mentünk állásba. Elől borzalmas harc dühöngött. Csapataink erős ellenállásra bukkantak s mint hírlik, az l-es honvédezred egy rajtaütő kozák csapat áldozata lett. A gyalogságunk szünet nélkül tör előre és mi szapora tüzeléssel fedezzük az előnyomulásukat,
A lőszeres kocsijaink közvetlen az üteg mögött helyezkedtek el. Összeszorulva ló és ember. Tüzelésünkre felelt az orosz tüzérség és közvetlen mögöttünk telitalálat érte a lőszerkocsikat. Wodianer önkéntes súlyos fejsebet kapott, egy lovagló tüzérnek a karját tépte le a lövedék és a szakácsunk is több sebből vérezve feküdt a földön.”
II. Az I. Világháború első hat hetének rendkívüli jelentősége
Az I. Világháború első hat hetének rendkívüli a jelentősége, mondhatni eldöntötte az egész világháborút. Az ezekre utaló tényeket, melyek az első hat hétben vagy annak végén már jelentkeztek – a véleményem szerinti – fontossági sorrendben veszem.
1. A Marne-i csatáig volt esélye a Központi hatalmaknak a győzelemre, de utána, bár még több mint 4 évig folyt a háború, tekintettel a nagy anyagi, katonalétszámban mutatkozó különbségre, már alig. Voltak időszakok, amikor egy igazságosabb békét elérhettek volna, de az Egyesült Államok beléptével ennek lehetősége elszállt.
2. A háború végkimenetelére döntő – talán a legfontosabb – az a tény, hogy világelső brit hadiflotta az Északi-tenger és a La Manche-csatorna lezárásával blokád alá vette Németországot, amelynek súlyos következményei lettek. Elméletileg ugyan kérdéses, hogy nemzetközi jogilag az angol flottának volt-e joga arra, hogy megakadályozza a németeknek egy külső semleges országgal való kereskedését, de a gyakorlatban ez történt. A blokád a háború elhúzódásával egyre jobban éreztette a hatását a központi hatalmak gazdaságára és a lakosság ellátására. A németek a tengeri zár ellen a tengeralattjáró flottájukat vetették be, hogy Nagy-Britanniát is blokád alá helyezzék. Egy időben már-már győzni látszottak (több kereskedelmi hajót süllyesztettek el, mint amennyit az angolok pótolni tudtak), de a kereskedelmi hajók konvojos rendszerének kifejlesztésével végül is a németek alul maradtak. Sőt, a német tengeralattjáró harcnak minden Angliával kereskedő semleges hajóra való kiterjesztése 1917 telén az Egyesült Államok hadüzenetét váltotta ki, amely aztán 1918-ban az oroszok kiütése ellenére is – elsősorban lélektani hatásával – háborút eldöntő lépésnek bizonyult.
3. Ebben a háborúban – és ez nagyon hamar kiderült – a védelem előnyben volt a támadással szemben. Ez a korabeli fegyvereket, szállítási eszközöket tekintve törvényszerű volt. Az első hetekben – egyes helyeken később is! – még éltek a régi háború jellemzői: színes egyenruhák, tömeges szuronyrohamok -, de aztán az óriási veszteségek az árokásást, az ásót tették az egyik legfontosabb „fegyverré”. A Marne-i csata azzal zárult, hogy a németek visszavonultak az Aisne folyóig és ott beásták magukat. Ettől kezdve a nyugati frontot az állóháború, a lövészárkok uralták, amelyeket csak óriási tüzérségi össztüzekkel, azaz hatalmas anyagi bevetéssel lehetett áttörni, hogy a legyőzött ellenség pár kilométerrel hátrább a korábban előkészített második vagy harmadik vonalban fogadja az újabb támadást. Ilyen körülmények közt nyilván a nagyobb anyagi háttér döntő elemmé vált. Ebből a szempontból is az angolok sikeres tengeri blokádja nagyon fontos elemnek bizonyult. Mivel azonban a szembenálló felek hatalmas ipari potenciállal, tartalékokkal rendelkeztek, törvényszerű volt, hogy a háború több évig elhúzódik.
4. USA, a világ legnagyobb gazdasági hatalma a háború elején ugyan semlegességet deklarált, de már ebben a hat hétben nyilvánvalóvá vált, hogy hatalmas kölcsöneivel, egyoldalú szállításaival döntően hozzájárul az Antant győzelméhez, amelyhez katonailag is hozzájárult, mikor 1918 őszén felvonult milliós hadserege – elsősorban pszichológiailag – megtörte a német hadsereget.
5. Az anyagi erőkülönbség, az angol tengeri blokád előre jelezte, hogy az Antant a fegyverkezésben, a fegyverek fejlesztésében is nyerni fog.
Az Antant 1917-től kezdve modernizálta a hadviselést: egyre tömegesebbé vált a repülők alkalmazása és a tankok is megjelentek. Ütött az állóháború végórája, lassanként ismét a mozgóháború korszaka jelentkezett, ahol ismét a támadásé lett a fő szerep. Az Antantnak a németek fölött aratott 1918 nyári-őszi közvetlen harctéri sikerei már elsősorban ezeknek az új fegyvereknek voltak köszönhetőek. A német ipart túlságosan leterhelte a búvárhajók feszített ütemű gyártása és így nem tudott lépést tartani az új fegyverek terén.
6. A Központ hatalmak hadihajói már az első hat hétben a kikötőkbe szorultak. Például a Földközi tengeren két német hadihajó, a Goeben és a Breslau.
7. Az oroszok gyorsabb mozgósítása felborította a Schlieffen-tervet: keleten az oroszok áttöréssel fenyegették a széles frontot és így túlságosan kockázatossá vált a németek nagy erőkoncentrálása nyugaton.
A központi hatalmak nem tartották be a frontoknak a végső cél érdekében meghatározott fontossági sorrendjét: a németek óriási híres győzelmet arattak 1914 augusztusában az oroszokon Kelet-Poroszországban Tannenbergnél, de ehhez több hadtesttel meg kellett gyöngíteni seregüket nyugaton Marne előtt. A nagy tannenbergi győzelem ellenére lehet, hogy mégis Prittwitznek, a Poroszországban levő egyetlen német hadsereg parancsnokának volt igaza, aki azt javasolta a csata előtt, hogy a német sereget vonják vissza a Visztula mögé védelembe, mert akkor nem kellett volna meggyöngíteni a Párizs elé jutott német sereget?
Az osztrák-magyar hadseregnél is – mint már volt róla szó – különböző okoknál fogva nem tartották be szigorúan a fontossági sorrendet: mind a keleti orosz, mind a szerbiai fronton védelem helyett támadást indítottak.
8. Az 1914. augusztusi osztrák-magyar támadás Szerbiában nagy kudarccal végződött, így a várt következmény – a győzelem hatására Olaszország, Románia, Bulgária és Törökország belép mellettünk a háborúba – elmaradt. Sőt, inkább visszájára fordult. Bulgária később lépett be mellettünk, míg Olaszország és Románia nekünk üzent hadat 1-2 évvel később.
9. Ausztria-Magyarország a súlyos veszteségei és megalázó szerbiai és galíciai veresége következtében elindult azon az úton, melyen 1916 őszére – a Bruszilov-offenzívának és a román betörésnek elsősorban német visszaverése következtében – az egyenrangú szövetségesből majdnem a németek beosztottjává süllyedt le.
10. Az Osztrák-magyar monarchia egyik legnagyobb problémája, a nemzetiségi kérdés már az első hat hét hadműveletei során jelentkezett a különböző nemzetiségi hadi egységekben. A szerbiai harcokban a VIII. hadtest cseh katonái jelezték ezt a legjobban. Viselkedésükkel bizony döntően hozzájárultak a nagy szerbiai kudarchoz 1914 augusztusában. A politikai vezetésnek kellett volna mind Ausztriában, mind Magyarországon megfelelő megoldást találni még a háború előtt. Ez persze azonban nem lehetett volna sem önkéntes élve felboncolás, sem valami olyan egységes nemzetek fölötti egybe olvasztott centralizált birodalom, amelyet Ferenc Ferdinánd trónörökös vagy hatalmas elődje, például I. Lipót elképzelt.
Vereség Szerbiától 2014. augusztusában
Amikor augusztus közepén kiderült, hogy nagy orosz támadással kell számolnunk Galíciában, az eredeti tervet követve Galíciába kell küldeni a 2. hadsereget. Az egyébként is túlterhelt magyar vasutak képességei szerint azonban a legjobb megoldás az volt, hogy a 2.-at előbb leküldik a szerb határra és csak azután fel északra. Ezért volt pár nap, amelyet a 2. hadsereg a Száva-Dráva vonal északi oldalán töltött el.
Potiorek támadásra szánta el magát és a következő érvekkel sikerült megnyernie ehhez Conrad vezérkari főnöket: 1. bűn lenne ehhez nem kihasználni az itt levő 2. hadsereget – legalább míg el nem szállítják, 2. egy gyors győzelem nagyon hasznos lenne a habozó bolgárok meggyőzésére, hogy belépjenek a háborúba. Az ő belépésükkel pedig nemcsak a szerbeket lehetne keletről hátba támadni és így gyorsabban legyőzni, hanem az Erdélyre ácsingozó nagyromán politikára váltott Romániát is vissza lehetne tartani a támadástól. Conrad elfogadta hát a támadva védekezés elvét itt délen is, de hangsúlyozottan kikötötte, hogy a 2. hadsereg – amint lehet – északra eltávozik. Így is sokat segíthet azonban a Drina felől nyugatról támadó osztrák-magyar 5. és 6. hadseregnek pusztán a jelenlétével, illetve egy-két látszólagos támadással – („tüntetéssel” ahogy a katonák mondják), mert miatta nagy szerb erőket kell északon állomásoztatnia a szerb hadvezetésnek.
A Szerbia ellen 1918 augusztus 12-én elindított támadásban azonban – téves helyzetfelismerésből és a 2. hadsereggel kapcsolatban mondottak alapján – csak egy, az 5. osztrák-magyar hadsereg vett részt. Ennek sorsa azonban vészterhes volt, mert miután a szerb hadvezetés megtudta, hogy a 2. hadsereget napokon belül elszállítják Galíciába, valamint a 6. osztrák-magyar délebbre tétlenül vesztegel, mert a szerb főerők támadását Uzice felől délebbre várja, a szerbek hadseregük zömét – nagy túlerőt biztosítva – az 5. osztrák-magyar hadseregre zúdították.
E mellett felszínre tört a Monarchia egyik legnagyobb baja, a nemzeti kérdés. Ugyanis amikor 1914. augusztus 15-én 23.00-kor a szerb hadsereg ellentámadásba lendült a Cer hegység oldalain és gerincén, akkor a velük szemben álló főleg csehekből álló prágai VIII. hadtest a 15/16-i éjszaka során megfutott és napokra kezelhetetlenné vált és így jelentősen hozzájárult az osztrák-magyar 5. hadsereg súlyos vereségéhez, megalázó megfutamodásához a Drinán túlra. A Monarchiának rendezni kellett volna a nemzeti problémákat, de az is igaz, hogy a háború után a tekerisi emlékművön a szerbek külön megemlékeztek a „hős cseh testvéreikről”, akik nem emeltek fegyvert a szerb katonákra.
A kegyetlen harcok közben heves sürgönyöző vita folyt: Potiorek tulajdonképpen zsarolva azt követelte, hogy a teljes 2. hadsereg avatkozzék be a harcokba, hiszen nem nézheti tétlenül, hogy a Száva túlsó oldalán szétverik az 5. osztrák-magyar hadsereget. Conrad arra hivatkozott, hogy ő az 5. és 6. hadsereg feladatát a védelemben határozta meg és előre jelezte, hogy a 2. hadsereget, amint lehet, elszállítják Galíciába.
Végül is felemás megoldás született: a 2. hadsereg egy részét – de nem elég nagy részét – átküldték a Száván és Szabács mellett géppuskák ellen indított szuronyrohamokkal kegyetlenül és értelmetlenül fel is áldozták. Ők és a szerencsésebb túlélők aztán, illetve már ebben az időben is – nagyon hiányoztak a Galíciában is tragédiába torkolló harcokban, amely velük talán jobban alakultak volna.
A szerb hadvezetés – Antant nyomásra is, még a Marne-i csata előtti nagy német előretörés idejében vagyunk – ki akarta aknázni a győzelmet és csapatokat küldött át a Szerémségbe. A támadás azonban súlyos vereségbe fulladt: a szerbek Timok hadosztálya 6 ezer katonát vesztett.
A Potiorek-Conrad vitába Ferenc József is beleszólt és kiemelve a délvidéki harcok fontosságát (Bulgária és Románia megnyerése) Potiorek mellé állt. Ezután Conrad nem szólhatott bele a szerbiai harcok vezetésébe és tervei ellenére nem vonhatott ki seregrészeket Galíciába, ahol pedig az oroszok ellen nagy szükség lett volna rájuk.
Potiorek szeptember elején ismét támadásba küldte az alig magához tért csapatait – és ismét ugyanott a Drinánál, ahol a szemben álló hegyvonulatok miatt a legnehezebb a támadás. Ezúttal igen véres küzdelemben el tudta foglalni a Drina melletti hegysort. A szerbek kissé beljebb vonultak, ahol állóharc alakult ki.
Vereség Szerbiától 1914. aug.-dec.-ben – részletesebben és a résztvevők feljegyzéseivel
IV. 1. A déli (szerbiai) front (1914. VIII.)
A Szerbia elleni 1914. július 28-i hadüzenet után menetszázadokkal megtöltött vonatok nagy ünnepségek közt fellobogózva, énekelve indultak a frontokra. Szerbia legyőzését, „megbüntetését” napok kérdésének tekintették.
Nem így történt azonban.
Először is a Monarchia hadserege tényleges háborút az 1866-os porosz-osztrák háború óta nem viselt. Bosznia-Hercegovina véres megszállása óta is egy emberöltő telt el. Ezzel ellentétben a szerb hadsereg az előző két évben gazdag háborús tapasztalatokat szerzett. Így például a Monarchia egyenruhái még jól látható célponttá tették katonáit. Különösen káros volt a tisztek feltűnő színes jelzései, melyek miatt a hivatásos tiszti állomány rövid idő alatt rendkívül magas százalékos veszteségeket szenvedett. Igen nagy pusztulást okozott a régi szemléletű hadvezetés, a halált szóró géppuskák elleni tömeges, sűrű sorokba szervezett rohamok erőltetése.
A támadó osztrák-magyar sereg másik nagy hátránya a korszerűtlen és hiányos hadfelszerelése volt. (Bár az igazság az, hogy még így is fejlettebb volt mint a szerbeké – ellentétben az oroszokkal.) Ennek nagy részben politikai okai voltak. A kor vezető magyar politikusa, Tisza István a világháborút elkerülhetetlennek tartotta és ezért rendkívül fontosnak a hadsereg korszerűsítését. E célból inkább hajlandó volt megalkudni a merev és hajthatatlan Habsburg katonai vezetéssel, azaz a magyar honvédségnek a közös hadsereghez viszonyított alárendelt háttérbe szorításával. Az ellenzék számára ez azonban elfogadhatatlan volt, így parlamenti obstrukcióval (végtelen hosszúságú beszédek sorozatával) megakadályozták a hadsereg fejlesztéséhez szükséges költségvetési összegek megszavazását. Az osztrák-magyar hadsereg így nagy hátránnyal lépett be a háborúba és ez az összes fronton rövidesen észrevehetővé vált.
További okok:
a rossz felderítő munka. Az osztrák-magyar hadvezetésnek alig voltak ismeretei az ellenséges haderők felsorakozásáról. Ez a merev hadvezetéssel párosulva rövidesen majdnem teljes katasztrófába sodorta az osztrák-magyar hadsereget Szerbiában és Galíciában;
a hatalmas orosz hadsereg a vártnál sokkal gyorsabban mozgósított. Egyáltalán nem adta meg azt a „kedvezést”, hogy hadba állása előtt a németek legyőzhessék a franciákat, a Monarchia pedig a szerbeket.
Három osztrák-magyar hadsereg lendült támadásba 1918. augusztus 12-én Szerbia ellen. Kettő, az 5. és a 6. Potiorek főparancsnoksága alatt a bosnyák-szerb határfolyó átlépésével. A harmadik, a 2. hadsereg, amelyik egymaga nagyobb, erősebb volt, mint a másik kettő, északról támadott. Átkelt a Száván, és elfoglalta a több száz évvel korábbi török-magyar harcokból jól Szabácsot.
Ez a terület, a Drina és a Száva folyó szögletében, ahol az osztrák-magyar hadsereg két oldalról támadva szerette volna bekeríteni a szerbeket, ma a Macsva nevet viseli. Ismerős ez a név a magyar történelemből, csak egykoron a Macsói bánság nevet viselte. A IV. Béla király alatt kifejlesztett Szávától és Dunától délre fekvő előretolt magyar védelmi bánság öv központi tagja volt a Macsói bánság. Keleti szomszédja volt a Barancsi bánság, mely Belgrádtól (akkor Nándorfehérvár) délre helyezkedett el. Kelet felé a bolgár határig a Kucsói bánság terült el. A Macsói bánság nyugati szomszédja – már a mai Boszniában – a Sói bánság volt. Központja a mai Tuzla, melynek neve máig őrzi a Só nevet, hiszen tuz törökül sót jelent és tuzla sóst. A Sói bánság nyugati szomszédja a Boszniának nevet adó Boszna folyó völgyében elhelyezkedő Ozorai bánság volt, amely nevét a Boszna folyó egyik mellékfolyójától, az Uzorától kapta. A keleti bánságok, a Kucsói és a Barancsi keleti fele, a nagy szerb uralkodó Dusán alatt szerb uralom alá kerültek, a többi – Nándorfehérvárral együtt – körülbelül 250-300 évig a déli magyar végvárrendszer fontos részét képezte.
A szerb sereg fővezére Putnik vajda a harcok kezdetén visszavonta csapatait, mert meg akarta várni az orosz sereg felsorakozását. Biztosra vehette, hogy a nagy létszámú hatalmas orosz sereg rá fogja kényszeríteni az osztrák-magyar hadvezetést, hogy Szerbiából csapatokat vonjon el az északkeleti frontra. Jól számított. Csak arra senki sem gondolt, hogy ez milyen hamar következik be. Conrad, az osztrák-magyar vezérkari főnök bizonytalan volt a 2. hadsereg felhasználását illetően és amikor váratlanul nagy orosz seregek jelentek meg Galícia szélén, a 2. hadsereget, legalábbis nagyobb részében északra rendelte. A hadsereg váratlan északra szállítása az amúgy is túlterhelt magyar vasutaknak rendkívüli gondot jelentett, az egyéb szállításokkal együtt lassabban is tudta teljesíteni. Így aztán a 2. hadsereg zöme sem a szerb fronton, sem a galíciai fronton nem volt ott a legégetőbb pillanatokban. Putnik ugyanis már augusztus 16-án ellentámadásba ment át és augusztus 23-áig kiverte az osztrák-magyar csapatokat Szerbia területéről.
Óriási pofon volt ez! Ausztria-Magyarország első nagy presztízs vesztése a világháborúban. Megtanultuk tisztelni Szerbiát és a szerb katonát. Ez az akkor még régi-új ország abban az időben emelkedett föl a lebecsült kis szomszéd szintjéről. Hiszen csak évtizedekkel előbb vált függetlenné a Oszmán Birodalomtól, amely 400-450 évig uralta. A XIX. század eleje óta két egymással vetélkedő család, a Karagyorgyevicsek és Obrenovicsok vezetésével vívták ki a függetlenségüket és ekkor már az összes délszláv egyesítésére törekedtek. A hosszú török uralom erősen rányomta bélyegét az országra. Pedig a középkorban egy fejlődésnek induló ország volt: Erdélyből jött szász bányászok itt is jótékonyan hozzájárultak az ország gazdagodásához. Amikor a Bizánci birodalom a XII. század végén meggyengült, a balkáni népek egymás után alakították ki független államaikat. Egy ideig a Magyar királyság próbálkozott meghódításukkal. Sikerült a fentebb említett védelmi bánság öv létrehozása. A további déli hódítást azonban a Szerb állam létrejötte és megerősödése, később pedig a török hódítások megakadályozták. Szerbia az 1389 évi rigómezei csatában döntő vereséget szenvedett. A magyarok felé északra húzódó szerbeknek egyre jobban zsugorodva is csak néhány évtizedük maradt a függetlenségből.
A középkori szerb állam gazdagságát ma is jelzi a számos gazdag kolostor. A legrégebbiek (Studenica és Zica) 1200 körül épültek a mai Kraljevótól délre, a Raska folyó völgyében. Itt alakult meg a szerb állam. A szerbek régi magyar neve, rácok még ma is őrzi a Raska folyó nevét. Téves az az elterjedt nézet, hogy a mai már zömében albánok által lakott Koszovo volt a szerb állam születési helye. Nem, az állam Koszovó szomszédságában, de attól északra jött létre. Az kétségtelen, hogy a szerbeket erős szálak fűzik Koszovóhoz: a mi Mohácsunkhoz hasonló nemzeti tragédiájuk, az első Rigómezei csata színhelye, gazdagságuk, a hatalmas Dusán cár emléke, a legszebb kolostorok (Pec, Visoki Decani) mind-mind itt épültek föl, de a szerb állam nem itt született.
A Studenica-kolostor
Az ötszáz éves török hódoltság, a törökök elleni harc, majd a törökök alatti katonai karrierek (váratlanul sok török nagyvezír volt szerb származású) nagyon kemény, ugyanakkor vad és kegyetlen harcosokká nevelte a szerb katonát. Ezt számtalanszor bebizonyították egészen az 1990-es évek Jugoszláviát szétverő délszláv háborúig. Mi magyarok sokszor tapasztaltuk ezt: egykor a legjobb dunai sajkások rácok voltak, majd mint a török hódoltságot fenntartó „török katonák” vésték be emléküket a magyarokban. A Rákóczi vagy a 48-49-es honvédek ellen harcoló rácok, az I. világháborúban az osztrák-magyar megszállók ellen fellépő komitácsik vad kegyetlensége közismert. Hogy nagyon jó, bátor elszánt katonák, azt az I. világháborúban is emlékezetesen bebizonyították.
1914 augusztusában tehát a szerbek kemény leckét adtak a Monarchiának, mikor – igaz az orosz hadsereg tömegeinek is köszönhetően – kiverték katonáinkat Szerbia területéről. (Ezt a Szerbiát ma Ó-Szerbiának nevezzük!). Conrad még kétszer próbálkozott Szerbia elfoglalásával: 1914 szeptemberében, majd decemberben. Mind a kétszer nagyon hasonló volt a támadás lefolyása, de az eredmény is. Az orosz végveszélyben nem lehetett kellő erőt kifejteni. Ez érthető, de az már nem, hogy akkor miért erőltették a támadást. Miért nem lehetett védelembe helyezkedni a Drina és a Száva-Duna folyó mögé?
De nézzük meg részletesebben az I. világháború 1914. évének szerbiai eseményeit.
A szerb és osztrák-magyar hadseregek helyzete 1914 augusztusának első felében
A szerbiai fronton tehát három osztrák-magyar hadsereg készülődött a háborúra. Ebből kettő, az 5.és a 6. Bosznia-Hercegovina határfolyója, a Drina mentén. Ez a két hadsereg kb. 270 000 főt számlált és egy hadseregcsoportot képezett, melynek főparancsnoka az Oskar Potiorek volt, aki egyben a délebbre felvonulóban lévő 6. hadsereg vezetője is volt.
Conrad osztrák-magyar vezérkari főnök és Potiorek a déli fronton harcoló 5. és 6. osztrák-magyar hadsereg parancsnoka
A 6. hadseregtől északra, a Drina alsó folyásánál tartózkodó 5. hadsereget Frank tábornok irányította. A harmadik hadsereget, a 2. osztrák-magyar hadsereget a Száva és Duna folyásához rendelték. Egyes részeit leszámítva azonban már a galíciai frontra szállítására készülődött.
Putnik vajda, a szerb hadsereg főparancsnoka
Velük szemben egy gyengébben felszerelt, kisebb létszámú szerb sereg állt, melynek létszáma a háború kezdetekor 180 000 főre rúgott és amelynek főparancsnoka az idős Putnik vajda volt. (A vajda cím a francia marsallnak felelt meg.) Ő az elkövetkező harcokban – Potiorekkel ellentétben – nagyon tehetséges, engem az orosz Kutuzovra, a napóleoni harcok hősére emlékeztető, kapkodásokat elkerülő, megfontolt hadvezérnek bizonyult. A háború kitörésekor egy budapesti kórházban gyógykezelték, de Conrad vezérkari főnök bár nagyon lovagiasan, de nem elég bölcsen hazaengedte – Ferenc József utasítására.
Putnik serege zömét Észak-Szerbiában helyezte el (kisebb részeket a bolgárok és albánok ellen Szerbia déli részén tartalékolt). Az osztrák-magyar csapatok ellen felállított szerb sereg három részből állt: nyugaton a Drina mentén a 3. (Jurisic Sturm tábornok), középen a 2. (Stepanovic), míg a Szávától és Dunától délre a legnagyobb létszámú 1. szerb hadsereg helyezkedett el. A 2. hadsereg, bár létszámban gyengébb volt az 1. hadseregnél, de jobb felszereltsége, állománya miatt erősebb.
Putnik úgy gondolkodott, mint később Rundstedt Franciaországban az 1944-es partraszállás előtt, azaz helytelennek tartotta serege szétszórását a hosszú határ mellett, ezért az ország északi középponti részébe, Belgrádtól délre helyezte csapatait, ahonnan gyors ellentámadásba mehetnek át, ha már tudják, hol érte őket a fő támadás. A földrajzi viszonyok, mozgási, közlekedési és védhetőségi lehetőségek miatt Putnik északról, a Morava völgyébe várta az osztrák-magyar támadást, és amikor az nyugatról, a támadás szempontjából kedvezőtlenebb részről következett be, először megtévesztő hadi lépésnek vélte és csak némi késéssel indította meg nyugat felé az ellentámadást.
Mielőtt azonban részleteznők a hadi eseményeket, hasznos lenne Szerbia (vagy ma már Trianon óta Ó-Szerbia) északnyugati részének ismertetése. Ezt a területet nyugatról a Drina folyó határolja. Bár már néhány kilométerrel bosnyák területre esik, de mégis meg kell említeni Szinán pasa híres hídját, melyet a világ előtt a szerbek világhírű írója, Ivo Andric tett ismertté a Híd a Drinán című művével. A kiválasztott területet északról a Száva folyó, majd Belgrádtól keletre a Tisza és a Száva befolyása után tényleg óriási folyóvá duzzadt Duna határolja.
Szerbiának ezt az északnyugati sarkát a szerbek Macva országrésznek (a középkori magyar Macsói bánság) nevezik. Keletről a Belgrádtól délre eső Sumadija nevű dimbes-dombos, erdős-mezős tájegység határolja. Ez a Sumadija a mai szerb állam szíve, itt születtek szabadsághősei, a Karagyorgyék és Obrenovicsok, akik az országot a XIX. század első felében fokozatosan felszabadították a 400 éves török rabiga alól.
Sumadija délnyugati sarkában emelkedik a Rudnik hegység. A neve alapján ércet adó Rudnik nyugati szomszédjai a Suvobor és Maljen hegység, melyek fontos szerepet játszanak az 1914-es véres harcokban.
Maljen Valjevo városától – a harcok egyik célpontja – délkeletre esik. A tőle nyugatra eső hegyek már Szerbia nyugati Drina parti hegységeit alkotják. (Aztán tovább nyugatra, a Dunán átlépve, már Bosznia-Hercegovina területén pár kilométer haladva az 1990-es évek baljóslatú nevű városához, Srebrenicához bukkanunk ki.)
A Drina egyik éles kanyarja szerb oldalán található Crnica helység. Innen légvonalban pár kilométerre emelkedik 900 méter fölé a Mackov Kamen (magyarul Macsói Kőnek fordítható), ahol 1914. szeptember közepén rendkívül véres harcok folytak. Kissé északabbra, de továbbra is a Drina folyó közelében, Loznica kisváros mellett emelkedő Gucevo hegye szintén véres küzdelmek színhelye volt.
Loznicától északkeletre emelkedik a 687 méteres Cer hegység. Szintén véres harcok folytak itt. A szerb büszkeség egyik éltetője: 1914 augusztusában itt verték meg a lenézett szerb katonák Potiorek 5. osztrák-magyar hadseregét.
Cer-hegység északkeleti irányból
A Cer hegységtől északkeletre haladva úgy 20-30 km-t haladva Szabácsnál elérjük az egykori határfolyót, a Szávát.
A csaták jobb megértéséhez még két kisebb folyócskát kell megemlítenünk. Az egyik a Jadar, amelyik Valjevo közelében, attól nyugatra ered és a Cer hegység déli lábainál haladva Loznicától északra éri el a Drinát. A másik a Kolubara, amelyik Valjevótól délnyugatra ered és Valjevón keresztülfolyik. Előbb keletre, majd északra fordul és Belgrádtól nem messze nyugatra Obrenovacnál folyik bele a Szávába.
Hadvonulatok a szerb fronton 1914 augusztus 12-23-án
Amikor Potiorek 1914. augusztus 12-én a Drinán átkelve a Frank tábornok vezette 5. hadsereggel támadásba lendült, akkor még a 6. osztrák-magyar hadsereg nem vonult fel a határhoz. A tervek szerint azonban az 5. hadsereg zömében cseh és horvát nemzetiségű hadtesteinek a 3. szerb hadsereg ellenében augusztus 17-ig kellett volna elfoglalniuk Valjevót. Ekkorra a 6. hadseregnek is fel kell tűnnie és be kell törnie Uzsice irányába. A cél az volt, hogy a két hadsereg majd két oldalról ollóba kell fogniuk a szerbeket Valjevo környékén, akik addigra feltehetően odavonják az eredetileg a Kolubara és Morava folyónál állomásoztatott tartalékaikat is.
Az 5. hadsereg támadását északról a 2. osztrák-magyar hadsereg magyar többségű és Tersztyánszky Károly vezette IV. (budapesti) és a IX. cseh többségű hadteste támogatta. A Száván átkelve elfoglalták Szabácsot, majd déli irányában nyomultak az ország belseje felé.
Az osztrák-magyar támadás során hamar jelentkeztek a nehézségek: először is az osztrák-magyar hadseregek közt nem volt tényleges együttműködés, a 6. osztrák-magyar hadsereget nem is vonták be a támadásba. Rossz volt a felderítő munka, az irányítás, problémák adódtak a harckészséggel – elsősorban a cseh egységeknél. Végül pedig az osztrák-magyar katonákra polgári ruhás személyek váratlanul tüzet nyitottak.
Itt most hosszasan lehetne tárgyalni a háborúk vagy a népi ellenállások igazságos jellegéről. Például vegyük Szerbiát. 1914 előtt orosz támogatással szinte nyíltan uszítottak a Monarchia ellen. Lehet említeni, hogy elnyomott nemzettársai mellé állt. Igen ám, de Szerbia területszerzési céljai jóval túlnyúltak a nemzetiségi határokon, például többek közt Baranyára is kiterjedt, a világháború után pedig lenyelte szláv testvéreit, Szlovéniát, Boszniát, Horvátországot is. Egy hónappal a háború befejezése után a szerb katonaság már szétlőtte a horvát nemzeti tüntetőket.
A népi felkelések is kérdéseket vetnek föl, melyeket itt szintén nem tárgyalhatunk részletesen. Most csak annyit, hogy a szomszéd bácsi gyerekkorom bérházában még 1960 körül is borzongva emlegette a szerb partizánok, akkori nevükön, a komitácsik által elkövetett borzalmakat, melyeket megalázónak szánt nemi amputációval fejeztek be. És ezt második világháborús tanúk is megerősítették. Említhetném nagy költőnk, Vajda János emlékezését is, aki 1848/49-ben a Délvidéken a szerbek ellen katonáskodott.
Akárhogy is legyen, de a megszálló hadsereg közlegényeinek többsége halálos ítélet fenyegetésével került a háborúba, a megszállt területekre és nem érdemelte meg, hogy ilyen kegyetlenül végezzenek vele.
A ceri szerb győzelem emlékműve Tekerisben
1914 augusztus 15-én 23.00-kor a szerb hadsereg ellentámadásba lendült a Cer hegység oldalain és gerincén. Másnap a kegyetlen harcok folytatódtak itt, a szerbeknek sikerült megakadályozniuk, hogy az 5. és a 2. osztrák-magyar hadsereg egymásnak segíthessen. Augusztus 17-én a szerb csapatok sikertelen támadást indítottak Szabács visszafoglalására, sőt meg kellett védeniük Valjevót, mely felé augusztus 18-án a 42. osztrák hegyi dandár közeledett. Miközben dúlt a vad harc a Cer és a tőle délre fekvő Iverak hegységben, a szomszédos Jadar-völgyben, a 2. osztrák-magyar hadsereg Szabácsból déli irányban kitámadott, hogy segítséget nyújtson az 5. osztrák-magyar hadseregnek, de a szerbeknek ezt is sikerült megakadályozniuk. (Közben a 6. osztrák-magyar hadsereg a küzdelmektől délre továbbra sem avatkozott be a harcokba.)
Az 1920-as években készült Tekerisi emlékművön a szerbek megköszönték „csehszlovák testvéreiknek”, hogy nem harcoltak ellenük a Ceri csatában !
(A szerb győzelem egyik fontos elősegítője volt, hogy a cseh nemzetiségű osztrák-magyar egységek harc nélkül megfutottak a Cer gerincén és utána napokig nem lehetett őket összegyűjteni.)
A kemény és kegyetlen harcok eredményeképpen a szerbeknek sikerült visszaszorítani az 5. osztrák-magyar hadsereget, akik végül – szinte menekülve – augusztus 20-án visszahúzódtak Boszniába, a Drina mögé, ahonnan indult a támadásuk.
Augusztus 21-22-én ismét kemény összecsapások zajlottak Szabács birtoklásáért, amelyet augusztus 23-án a szerbek bekerítettek. Az ezt követő éjszakán az osztrák-magyar erők kiürítették a várost és visszavonultak hazai területekre, a Száva folyó bal oldalára.
A most leírt augusztus 12-én kezdődő és 23-án végződő harcokban az osztrák-magyar oldal kb. 30 ezer embert vesztett, míg a szerbek 18 ezret.
A szerb hadvezetés – Antant nyomásra is, még a Marne-i csata előtti nagy német előretörés idejében vagyunk – ki akarta aknázni a győzelmet és csapatokat küldött át a Szerémségbe. A tényleges átkelő egységek fedezésére átküldött elterelő támadást végző Timok hadosztály 6 ezer katonát vesztett (2 ezer ellenében), ugyanakkor azonban az 1. szerb hadsereg egységei megragadtak a Szerémségben.
Egy délvidéki autós kirándulás alkalmából átmentünk a váratlanul széles Száva egyik hídján és Szabácsban kerestük a nevezetes várat. A kocka alakú panel lakóházak közt nem sikerült azonnal megtalálni. Végre külvárosi telkek mellett Szabács városát tulajdonképpen már elhagyva kijutottunk a Száva szélére. A Száva meglepett. Lehet, hogy nem olyan mély, de Szabácsnál van olyan széles, mint a Duna Magyarországon. Partja széles homokos, kavicsos sáv. Néhányan napoznak is. És aztán oldalt, közvetlenül a Száva partján felfedezzük a várat. Ez a vár nem lehet azonos azzal, melyet Mátyás király 1476-ban visszavett a töröktől. Egymás melletti Szávára nyíló nagy félköríves ágyúállásai nyílván a későbbi korokból maradtak vissza. Valószínűleg a törökök készíthették a XVIII. vagy XIX. században, hogy ellenőrízzék a Szávát. A négyzet alaprajzú vár, melyet inkább kis erődnek neveznék 1867-ben került a szerbek kezére – ahogy ez egy a várfalra felhelyezett emléktáblán olvasható.
Szabács nagyon jelentős hely a magyar irodalomtörténetben is. Innen származik a legrégebbi magyar elbeszélő költemény. Ez a 150 sornyi históriás ének, amely valószínűleg Mátyás király sikeres ostroma idején készült 1476-ban és a Szabács viadala nevet viseli. A kéziratot 1871-ben fedezték fel az ungmegyei Csicsery-család oklevelei közt.
IV. 2. Részletek a szerbiai frontról
Szenti Tibor: Vér és pezsgő c. I. világháborús válogatásában találtam Koch Rudolf naplóját, amely a háború legelejétől a Bruszilov-féle offenzíváig kíséri végig a háborút. A harcok kitörésekor a szerbiai frontra került. (A 2. osztrák-magyar hadsereg tagjaként, így hamarosan kivonták őket Szerbiából és átszállították őket Galíciába.)
A kezdeti mámoros napokat érzékletesen örökítette meg:
„A laktanyában virág- és zászlódíszben úszott az egész menetkész ágyúpark. Zászlókat élelmes fiúk a zászlógyártól kértek, virágért pedig a tiszti kertet fosztották ki, de volt is bokréta mindenütt, úgy, hogy a félelmes öldöklő ágyúkkal akár a virágkorzóra is el lehetett volna menni.”
„Imádkozás után elhangzott az indulási vezényszó és elindult a hosszú, virágos kígyó, bizonytalan, tövises útjára. Ahány torok, mind éljent kiáltott, ahány kéz, mind búcsút intett és kendőt lobogtatott. Valóságos diadalmenetben vonult az üteg a József-városi pályaudvar felé azzal a meggyőződéssel, hogy nemsokára még nagyobb diadallal fogunk győzedelmesen bevonulni, a mi kedves Pestünkre.”
„1914 augusztus 5.
Hajnalban Kiskőrösre érkeztünk, ahol egy órásRast (pihenő) alatt lovaknak itatás, legénységnek reggeli volt. Innen kezdve minden állomáson a leglelkesebb ünneplésben volt részünk, virág, cigány, szép vidéki leánykák mindenütt és nem egy helyen egy parázs kis csárdást is rendeztünk a rövid tartózkodás alatt.”
…
Szabácsnál ismerték meg a háborút:
„Úgy mondják, hogy közel 600 m hosszú a szabácsi pontonhíd. Az átkelés nem megy simán, mert a szerb tüzérség erősen lövi a hidat. Épp ezért a csapatok egy része uszály hajókon kel át. Mi a hídnak vágtunk neki és pattogó srapnelek között példás rendben kelt át az üteg, szerencsére baj nélkül. Az átkelést nehéz ütegeink fedezték a horvát partról.
Bevonultunk Sabácba, ebbe a csinos kis szerb vidéki városba, amely a szerb kereskedelem egy fontos gócpontja volt békében. „
Itt szembesültek a háború borzalmával:
„Örökké felejthetetlen lesz előttem az a kép, amely itt fogadott minket. Más, ékesebb toll kéne ahhoz, hogy csak megközelítőleg is le tudja írni azt a pusztulást, amelyet ez a város szenvedett rövid 24 óra alatt. 3 órai szabad rablás volt megengedve a megszálló katonaságnak, megtorlásul a civil lakosság ellenállása miatt. Szörnyű, hogy mit tudott csinálni a felszabadult, vad indulat ez alatt a 3 óra alatt. Nem volt ház és lakás feltöretlenül, a lakásokban nem volt bútordarab épen. Tükör, szekrény betörve, dívány felhasogatva, ruha, fehérnemű szétdobálva, porcelán edény szétzúzva hevert mindenütt. Az üzletek feldúlva…
Az úton minden fele elszórt felszerelés, fegyverek és töltény, egy-egy csonka hulla, gránáttól széttépett halott jelezte előnyomulásunk útját. Két községen mentünk át, lángokban állt mind a kettő, mint az ördögök bujkáltunk a pattogó tűz és gomolygó füst között. Égett minden, a házak, kerítések, a gyümölcsfák, minden falu egy-egy lángtenger, s ha néhol egy-egy ép ház állott még, az is hamar lángra kapott a tüzérek gyufájától.”
IV.3. József főherceg a IV. hadtest /31. hadosztály élén
(Naplórészletek – 1914. augusztusa)
Bevezetés
József főherceg nagy méretű, 7 kötetes háborús naplója: Az I. világháború ahogy én láttam első feléből (I-III. kötet) vett részleteket tartalmazzák ezek a naplórészletek. Ez a rész a következőket tartalmazza: I. kötetből az 1914 augusztusi szerbiai harcokból, majd a szeptemberi galíciai csatából, az őszi Przemysl környéki harcokból, a lengyelországi küzdelmekből és végül az akkori magyar határon folytatott 1914/15 téli honvédő harcokból vett naplórészleteket. Ezután a II. és III. kötetből kiválasztott 1915/16. évi olasz frontharcok következnek a hírhedt Doberdóról. Mivel az olasz front már állóharc volt, így ez a rész már inkább tematikusabb válogatásból áll.
József főherceget 1916 végén az erdélyi sereg seregparancsnokává emelték. Később az olasz fronton már hadseregcsoport-parancsnok is lett. Ilyen szinten már minden szándéka ellenére is eltávolodott a köznapi küzdelmektől, harcosoktól, műve elvontabb hadtörténelmi jellegűvé vált, ezért jogos a naplórészleteket két részre osztani.
Néhány szó József főhercegről:
József Ágost főherceg, magyar királyi herceg, József nádor unokája, József főherceg fia 1872-ben Alcsúton született. 7 kötetes I. világháborúról szóló naplójában ezért nevezi például a 17-es székesfehérvári katonákat a földijeinek. Ha jól emlékszem, Székesfehérvárra járt iskolába, így tökéletesen beszélt magyarul, amely később rendkívül népszerűvé tette magyar katonái között. Naplója igazolja, hogy egyrészt magyar érzelmű, de egyúttal Habsburg-hű ember volt. Úgy képzelte, hogy az I. világháború után a magyarok kiemelkedő áldozatai következtében az együtt maradó Habsburg-Monarchiában a magyar oldal lesz a vezető.
József főherceg, mert csak így szerepelt, apjához hasonlóan katonai pályára lépett. Az I. világháború elején az osztrák-magyar 2. hadsereg keretébe tartozó budapesti 31. gyaloghadosztály parancsnoka, s így részt vett az 1914. augusztusi Szabács környéki véres harcokban. Hadosztályát szeptemberben átszállították a galíciai hadszíntérre, majd ősszel az orosz Lengyelország és Szilézia határvidékén folyó harcokban vett részt. Innen 1914 novemberében a Kárpátokba vezénylik át, ahol a Boroevic vezette 3. hadsereg kötelékében álló VII. (temesvári) hadtest élére nevezik ki. A nagyrészt magyar legénységű VII. hadtesttel 1914/15 telén végigküzdi a rendkívül küzdelmes Dukla-Ondava területen folyó harcokat, melyeknek eredményeképpen megállították az „orosz gőzhenger” Budapest elfoglalására küldött erőit. E harcok közben a legrosszabb hírű hadtestből a Monarchia elit egységévé emelkedett föl a VII. hadtest. Ezt tovább erősítette az olasz front véres küzdelemsorozata 1915 nyarától 1916 őszéig, amelyen József főherceg irányította a hires-hírhedt Doberdo, majd a Karszt védelmét. A VII. hadtest itt is József főherceg fő erőit jelentette.
1916. augusztus végén Románia hadat üzent Ausztria-Magyarországnak: 1916 végétől 1918 teléig József főherceg az erdélyi osztrák-magyar seregek hadseregparancsnoka. 1918-ban hadsereg, illetve hadseregcsoport-parancsnokként ismét az olasz fronra kerül.
1918. október 31-én „homo regius”-ként ő nevezi ki gróf Károlyi Mihályt miniszterelnökké. A Tanácsköztársaság leverése után magyar elnöki ambicióit Habsburg-restaurációtól tartva az Antant elutasítja.
A II. világháború végén Németországba menekül, ott is hal meg 1962-ben 90 éves korában. 1992-ben a budavári Nádori kriptában újratemették.
1914 augusztus – Szerbia
Kistapolcsányban ért a hír, hogy Ferenc Ferdinánd unokaöcsémet Sarajevoban több helyen rá leselkedő orgyilkosok meggyilkolták. Első gondolatom az volt, hogy ez politikai gyilkosság, amelynek következménye sajnos csak háború lesz. Minthogy azonban Szerbia semmi esetre sem rohant volna ilyen kalandba anélkül, hogy hatalmas háttámasza ne lenne, azonnal az volt érzésem, mint azt naplómban fel is jegyeztem, hogy egész Európa lángba kell, hogy boruljon; mire valók voltak az orosz próbamozgósítások, melyek egy általános próbamozgósításban kulmináltak ?
….
Az első haditény az volt, hogy Tersztyánszky lovassági tábornok hadtestparancsnok a Budapesten átutazó Putnik vajda szerb főparancsnokot elfogatta. Ferenc József császár és király ezen lovagiatlan eljárást a legerélyesebben kikérte magának és a vajda azonnali szabadon bocsátását elrendelve, annak továbbutazását megengedte.
Budapest fel volt lobogózva, óriás embertömegek tolongtak az utcákon és lelkesen éltették a királyt és hazát. Esténként lelkes tüntetés volt ablakaim alatt, mert tudták, hogy én az elsőkkel megyek a harctérre.
Július 30-án lélekemelő ünnepen vettem részt; a 32-esek eskütételén, melyen lelkes beszédben üdvözöltem a velem harcba induló magyar testvéreimet.
Mit fog Bécs ahhoz mondani, hogy magyarul merészeltem beszélni a kivonult csapathoz? Ha békében lett volna, úgy kitekerték volna a nyakamat.
….
Augusztus 12.
….
Lehetetlen dolog volt az is, hogy messziről erőltetett menetben idehozott ezredet kellett kimerült állapotban harcba vetnem, midőn a helyszínén két pihent ezred állott rendelkezésemre. De hát Tersztyánszkyval okosan nem lehetett beszélni.
Los! — Halkan siklik a Száva vizén ék formában a pontonok sora. Túl a Száván bozót és egyes nagyobb fák, mint kísérteties árnyak merednek ki feketén a vékony ködből. Az evezők csurcsolása és tompa kopogása távolodik. — Mintha fölöttük a csontvázak hada lebegne ? . . . 3 óra 14 perc . . . Látom, mint közelednek a pontonok a túlsó parthoz. Térden állva, kardomra támaszkodva nézem 600 vitézemet, kik tüstént elérik a partot.
Alig észrevehetően szürkül . . . halálos csend! Számtalan hulló csillag fut le az égen, mintha csak azzal, mely a Száva sötét .tükréből feléje fut fel, találkozni akarna. Csendesen hullanak ezen elmúlt létek, akár csak könycseppek peregnének alá az égről. Helyenként ködsávok húzódnak a folyó fölött lassan lefelé, mintha csak az angyalok akarnák 44-eseimet fátyollal elfödni, hogy az ellenséges golyók célt tévesszenek . . . Most! . . . Két . . . három fényvillanás odatúl. Az első lövések durrannak . . . Kigyullad az egész part a vizén túl, villog, pislog és ropog a szerbek gyorstüze. Látom az első pontont felborulni. A legsűrűbb golyózápor hull miránk, piszeg, sivít fejünk körül s a földön kopogva csapódnak be a golyók. A tüzelés mind hevesebb lesz, az egész partot fényesen megvilágítja, még a vékony ködsávok is mint fényes pántok fekszenek a Száva villogó tükrén és nyári jégverésként pacskolnak körülöttünk a golyók. Törzsem mellettem térdel és szótlanul nézi a védetlen 44-esek lövetését.
…
…komitácsik mérgezett vizet adtak néhány emberemnek, az őrmester, aki ivott, néhány perc alatt meghalt. A tetteseket hosszabb hajsza után a kukoricásban elfogták s én főbelövettem.
….
5 óra 50 perckor délután Dáni Balázs tábornok kitűzi a feketesárga lobogót Sabac templomának tornyára . . . Ugyanekkor mögöttem lelketrázó gyászindulót játszik a katonazene … ma elesett szeretett hőseimet temetik. Hány millió temetés lesz még e háborúban? És hány birodalom fog porfellegek közepette a véres förgetegben összeomlani ?
….
Mivel Sabacban a fanatizált lakosság izzó hangulatban volt és ellenségesen viselkedett, Dáni tábornok a visszamaradt lakosságot a templomtérre összetereltette és ott a teret lezáró kerítés mögé internáltatta.
A későbbi harcokban e téren álló templom tornya a szerb tüzérség állandó célpontja volt, ami azt eredményezte, hogy a szerb saját népét lőtte ott halomra.
….
Augusztus 18.
Augusztus 18-án hajnali 1 óra 15 perckor kiadom a parancsot a Sabacra való bemenetelésre és a város déli szegélyének megszállására.
…..
A szerb gyalogság erősen tüzel az utca kijáratára. Az utolsó háznál megállunk, mert annyira sivítanak a golyók, hogy minden további lépés a biztos halált jelentené.
Visszamegyek ideiglenes helyemre, a templom melletti út- kereszthez s látom, mint hevernek szeretett csapataim a törmeléken, szeméten s alusznak. Legnagyobb részük 2 éjjel nem aludt semmit és 35 kilométert meneteltek teljes hadifölszereléssel.
Kivilágosodott! Emberi hullák, ló- és kutyadögök, melyeket széjjeltéptek a gránátok, hevernek az utcákon, rajtuk por, hamu és törmelék, a levegő dögszaggal telítve, a házakból minden az utcákra szórva, pozdorjává törve.
…
Augusztus 19-én
a szerb 2. hadsereg a VIII. hadtest ellen döntő támadást intézett. A 9. hadosztály két szárnya ellen irányuló nyomásnak nem volt képes ellenállani és a túlerő elől Ljesnica völgyében szívósan védekezve, lépésről lépésre hátrált.
A délutáni órákban a VIII. hadtest sorsa meg volt pecsételve.
….
Egy huszáraltiszt vágtat felém és felemelt kezében jelentést hoz: ,József főherceget keresem!’ — ,Itt vagyok fiam!’ , Jelentést hoztam!’ — Búgva jön a gránát s mögéje vágódik az úttestbe. — Fülsiketítő robbanás, feketés füst, — nyávogó szilánkok. Földhantok repülnek magas ívben. — Az úton egy nagy lyuk, mellette a lónak cafatokra tépett teste, izmai rángatódznak; a huszár alteste egy lábszárral az úton fekszik, az akácfán meg fölötte néhány véres ruhadarab s a huszár karja lóg, — feje az út mellett a véres fűben, — szemei még pislognak és reszketnek. — Több bakám is megsebesült.
….
Alig 300 lépésre onnét, öt lótetem fekszik és hat agyonlőtt dzsidás. Irtóztató bűz van körülöttük, a tiszt és legénység leírhatatlanul megcsonkítva! Szörnyű bestialitás! Eltemettetem szegényeket és egy fakeresztet állíttatok sírjukra, tisztelgünk és egy Miatyánkot mondunk, azután tovább menetelünk. — A legénység megszűnt beszélgetni, őket is az utálat hallgattatta el. — Ez baljóslatú jelenség! Csak lássanak még egynehány ilyen dolgot és ők is brutálisan fogják megbosszulni azt, ami gyalázat bajtársainkon esett.
123
Harcok a szerb fronton 1914 őszén
Potiorek az augusztusi kudarc után a hónap végén úgy gondolta, sikeresebb lesz egy a Drina oldaláról indított támadás, csapatait sem kell átcsoportosítani. Sikere esetén ugyanis a szerbek úgyis rákényszerülnek a Szerémségből való kivonulásra (Ebben igaza lett.) Így Potiorek ismét a támadásokra kedvezőtlen Drina-vonalnál küldte előre csapatait – ezúttal elkerülve az előző támadás egyik hibáját, most mind a két osztrák-magyar hadsereg egyszerre támadott. 1914. szeptember 7-én az 5. hadsereg az egykori Macsói bánság területére (Macva) nyomult be. Ettől délre, Zvornik alatt pedig a 6. hadsereg támadott.
Az 5. osztrák-magyar hadsereg támadását a 2. szerb hadsereg visszaverte, ugyanakkor azonban a 6. osztrák-magyar hadseregnek sikerült a lábát megvetnie a Drina túlsó oldalán a 3. szerb hadsereg ellenében. Ennek visszaverésére a 2. szerb hadsereg segítséget küldött a 3.-nak, amelynek az eredménye azonban ellenétes lett: a 6. osztrák-magyar hadsereg maradt a Drina szerb oldalán és ez most a 5.-nek is sikerült a meggyengült 2. szerb sereg ellenében. És most vált be Potiorek számítása, Putnik vajda kénytelen volt visszavonni az 1. szerb hadseregnek a Szerémségben harcoló csapatait. A visszahívott csapatokat a 6. osztrák-magyar hadsereg ellen vetette be. Négy napos rendkívül kemény küzdelem kezdődött (mindkét oldalon úgy 11 – 11 ezer főnyi veszteséggel) a Mackov Kamen és a tőle északra található Gucsevo hegy birtoklásáért.
A harcok ezúttal inkább az osztrák-magyar seregnek kedveztek. Putnik vajda 1914. októberének elején visszavonulást rendelt el. Potiorek tehát kétszeres sikert tudott felmutatni: egyrészt a Boszniából indított támadásával a Szerémségből való kivonulásra késztette a szerb erőket, másrészt Szerbia északnyugati részét megszállva Szerbia területén késztette állóharcra a szerb hadsereget.
Márpedig az állóharc a rosszabbul felszerelt, hiányosabb ruházatú, lábbelijű, kisebb utánpótlással rendelkező szerb hadseregre volt inkább hátrányos.
IV.5. A 29-es (budapesti) ezred harcai Szerbiában 1914. szeptemberében és októberében
Ezredünk felvonulása (részletek a 29-es (budapesti) ezred ezrednaplójából).
A 29. honvédgyalogezredet a Drina mentén felvonuló haderőhöz — a 6. hadsereghez — irányították. Ehhez képest a szállítmányok augusztus 7-én — pénteken — útba indultak. A budapest-józsefvárosi pályaudvarról történt elindulás, az akkori napokban szokásos, felejthetetlen ünnepségek közepette ment végbe.
Valamennyi szállítmány még augusztus 10-én — hétfőn — megérkezett Sarajevo környékére s a Dvor melletti táborba menetelt. A következő napon, augusztus 11-én — kedden — ugyanitt pihent az ezred s vasúti felvonulásának befejeztével immár a 6. hadsereg alakuló körletében volt.
….
A csata szeptember 8-án, kedden kezdődött.
Ezredünk egyelőre megmaradt a folyóbiztosító szolgálatban, de már szeptember 13.-án átkelt a Drinán, a szerbeket visszavetette és elfoglalta a Gucevo hegyhátat, valamint a Kuliste magaslatot.
„A Gucevo hegyhátat a mai napon (szept. 13.) feltétlenül birtokba kell venni.” – így szólt az a parancs, amelyet a hadosztály kapott.
Reggel egynegyed nyolckor indult meg a támadás, ködös, borús időben.
A csapatok az erdős Cukovo-gerincről a Borinska patak völgyébe észrevétlenül ereszkedtek le. A Borinska patak átlépése után harchoz fejlődtek.
A támadó csapatok a Borinska völgyéig zárt rendben, nagyjából északi, onnét pedig harchoz fejlődötten északkeleti arcvonallal nyomultak a Gucevo gerincvonal ellen.
Déltájban sikerült elfoglalni a Gucevo-hátat a 708 méteres Kuliste-tetővel együtt. A győztes 29-eseket ekkor a szomszédos egységek megsegítéséree továbbküldték. Kuliste védelmére az 52-es zászlóaljat hagyták, akik neki is kezdtek a Kuliste kúpja védművének elkészítését. Hirtelen heves szerb támadás lepte meg őket. Meglepetésükben a tetőt feladva futva menekülni kezdtek. A korábban elvonult 29-esek vezetője, Szepessy András a harci zajt meghallva saját döntéssel visszafordította katonáit és egy heves rohammal visszafoglalta a Kuliste-tetőt.
A szerbek azonban nem adták fel a stratégialag fontos Gucevo-hátat és annak is legfontosabb pontját, a Kulistét. A harc hosszú ideig hullámzott még. Egy alkalommal Ehmann József, a 29-esek ezredese személyesen állt roham élére és így védték meg a fontos helyet. Ezért a tettéért Ehmann József kulistei előnévvel báróságot kapott.
Az elkövetkezendő napok további elkeseredett harcokat hoztak: a szerbek mindenképpen vissza szerették volna foglalni a magaslatot, de ez nekik – bár sok áldozatot követelt – nem sikerült.
A 29-es (budapesti) gyalpogezred kemény harcokban elfoglalja a Gucevo-hegységben levő Kuliste magaslatot (1914 szeptember 13.)
…
„ a hadjárat kezdete óta e napig, halottakban, sebesültekben, eltűntekben és betegekben — utóbbiak, a mindinkább esőssé váló, rossz idő miatt egyre szaporodtak — eredeti állományának közel a felét veszítette el a 29. honvéd gyalogezred, úgy hogy sürgős kiegészítését halogatni immár nem lehetett.
Néhány csendesebb nap következett ezután, szeptember 19-étől, szombattól szeptember 22-ig, keddig, mely alatt ezredünk tovább őrizte a Kuliste gránátverte árkait. E napokat állásai kiépítésére, akadályokkal és torlaszokkal való megerősítésére használta fel. Az ellenséges gyalogság egyelőre beszüntette a Kuliste visszafoglalására irányuló támadásait és ugyancsak árkai kiépítésén fáradozott. Ütegei azonban délelőttönként és délutánonként is szorgalmasan lőtték vonalainkat, éjjel pedig a gyalogság gondoskodott tüzelésével arról, hogy ne pihenhessenek a Kuliste védői. Ezredünk veszteségei az állások kiépítésével arányosan csökkenőben voltak.
1914. szeptember 26-án utasítást kaptak, hogy állóharcra kell átállni. Ehhez képest mégis a legnagyobb veszteségeket X. 1-én szenvedték el, amikor támadási parancsot kaptak: állományukat 25-30 %-os veszteség érte: 23 tiszt és 745 közlegény!
A szerbek Kuliste visszafoglalásáért szeptember 24-től kezdve hat nap alatt 21 elismerésre méltóan bátor rohamot indítottak, melyeket a mieink hasonló hősiességgel vertek vissza. Ebben a védelmet bátran vezette Heigel hadnagy, aki életét is adta Kuliste megvédéséért.
Október 3-10. között számos további északról jövő szerb támadást vertek vissza.
Végre október 18. és november 3. között jól megérdemelt pihenőre vonulhattak vissza a Borinska patak mellett kiépített táborba.
IV.6. A déli (szerbiai) front (1914. XI-XII.)
November 16-án Potiorek indított támadást az akkor a Kolubara folyócska mellett húzódó fronton azzal a céllal, hogy megszerezze a Valjevo és Obrenovac közti vasútvonal fölötti uralmat. Az északi részen támadó 5. osztrák-magyar hadsereg elfoglalta Lazarevac városát a 2. szerb hadseregtől. Tőlük délre november 24-én a 6. osztrák-magyar hadsereg meghódította a Maljen hegységet az 1. szerb hadsereg ellenében. Másnap, november 25-én az 5. osztrák-magyar hadsereg a Ljug folyócskán átkelve visszanyomta a 2. és 3. szerb hadsereget és elkezdte az 1. szerb hadsereg oldalszárnyának bekerítését.
A szerb hadsereg visszavonulása
A szerbek nagy bajba kerültek. Ekkor az 1. szerb hadsereg parancsnoka, Misics tábornok – Putnik ellenkezése ellenére is – a Rudnik hegység és a Csacsak városa közt fekvő Gornji Milanovachoz vonta vissza csapatait. Úgy gondolta, hogy serege itt pihenhet és feltöltheti sorait.
Miután Putnik elfogadta Misics döntését, a szerb sereg északon is visszavonult és Smederevótól (magyar neve Szendrő, amely a török harcok első felében gyakran szerepelt) nyugatra állt meg. Kemény döntés volt, mert így Belgrád védelem nélkül maradt. A már magát győztesnek érző Potiorek – utólag így ítélhetjük – bekapta a horgot és észak felé Belgrád elfoglalására küldte az 5. osztrák-magyar hadsereget. Ez által a két osztrák-magyar hadsereg végzetesen eltávolodott egymástól és egyúttal az elmaradt pihenő miatt végképp kimerült. Ezt a nagy terveket melengető Potiorek nem vette figyelembe. Potiorek azt remélte, hogy ha terve bevált volna, azaz ha az 5. osztrák-magyar hadsereg Belgrád harc nélküli megszállása után rátör a 2. szerb hadseregre és azt áttörve északról délre nyomul, akor a pihenőben levő 1. szerb hadsereg hátába kerülhetett volna.
A szerb hadsereg sikeres ellentámadása, az osztrák-magyar sereg katasztrofális menekülése
A dolgok azonban nem így alakultak: északon az 5. osztrák-magyar hadsereg teljesen kimerült, elakadt, miközben december 3-án délen a kipihent 1. szerb hadsereg a 6. osztrák-magyar hadsereg ellen támadt. Ezzel kezdetét vette a december 3-9-én lezajlott kolumbarai csata. (Csak érdekességképpen: ezek a napok egyúttal az oroszokkal szembeni egyik legnagyobb siker, a limanowai csata napjai is.) A szerb támadásra Potiorek a 6. hadsereg megsegítésére délre fordította a holtfáradt 5. osztrák-magyar hadsereget. Későn azonban… December 5-én a szerbek elfoglalták a 6. osztrák-magyar hadsereg fő védelmi vonalához tartozó Suvobor hegységet és ezzel áttörést értek el. December 6-án Potiorek a Kolubara folyó mögé visszarendelte a 6. osztrák-magyar hadsereget, ahol a kemény harcok továbbfolytak. Ennek részeképpen az 1. szerb hadsereg visszafoglalta Valjevót és észak felé nyomult. Északon december 12-én a Stepanovic vezette 2. szerb hadsereg is támadásba lendült és visszafoglalta Belgrádot.
1914. december 15-n az 5. osztrák-magyar hadsereg átkelt a Száva folyón vissza a történelmi Magyarország területére. Közben készletei nagy részét az üldöző szerbeknek hagyva a 6. osztrák-magyar hadsereg is menekült – a Drina mögé Boszniába.
1914-ben tehát az Osztrák-Magyar Monarchia súlyos vereséget szenvedett Szerbiában, összesen több mint 200 ezer főt veszítve (miközben fent északon, Galíciában és Lengyelországban 800 ezret). Potioreket leváltották.
1914 a szerbeknek nagy győzelmet, a világ előtt óriási dicsőséget hozott, de ez a győzelem pürrhoszi volt, mert Szerbia 170 000 fős vesztesége viszonylag sokkal súlyosabb volt, mint a Monarchiáé. Ez a veszteség Szerbiát megbénította, győzelmüket nem tudták hasznosítani, 1915 őszéig nyugalom uralkodott a szerbiai frontvonalon.
A Falkenhayn irányította német hadvezetés, amikor 1915 nyarának végén a gorlicei győzelem kiaknázásának végére ért, a felszabadult csapatainak egy részét Szerbia ellen irányította. Mackensen vezetésével a német, osztrák-magyar csapatok az akkor a háborúba belépett Bulgária hadseregének segítségével az év végéig döntő győzelmet aratattak a szerbek ellen. A szerbek azonban nem adták meg magukat. A hatalmas veszteségek után – az I. világháború lakosságszámhoz viszonyított legmagasabb veszteséget a szerbek könyvelhették el – életben maradt szerb katonák királyukat követve Montenegrón és Albánián keresztül menekültek el és később az Antant balkáni seregének fontos ütőképes részét képezték.
IV.7. A 29-es (budapesti) ezred harcai Szerbiában 1914. novemberében és decemberében
(részletek)
A Drina felől előnyomult arcvonal csapatai szánalmas viszonyok közé kerültek. Az amúgy is kevés tüzérség, ütegeinek csak egy részét tudta — rettenetes erőfeszítések árán — a megfelelő időben állásba vonszolni s még e nagy nehezen tűz-állásba jutott lövegek harcképességét is erősen korlátozta a lőszerhiány. Az orosz harctér gigantikus küzdelmei a kettős monarchia minden anyagi erejét odavonták s a balkáni harctér — mellékhadszintérnek tekintetvén — csak morzsákat kaphatott az ember-, ló-és hadianyagból, valamint az eleségkészletekből. A csapatok azonban még e keveset is alig kapták meg, mert a kerékagyig sárban kínlódó lőszeroszlopok, eleségszállítmányok és egyéb hadianyaggal megrakott kocsik vagy csak borzasztó késedelemmel, vagy pedig egyáltalán nem tudtak előrejutni. A hadviselés sorsára döntő jelentőségű hadtápszolgálat tehát a teljes bénulás előtt állott.
A gyalogság hasonló viszonyok közt sínylődött. A meleg étellel való ellátás lehetősége is egyre korlátozódott, holott a zord időjárás miatt éppen meleg étel bővebb és gyakoribb kiosztása lett volna szükséges. A ruha és felszerelés állapota szánalmas volt. Betetőzésül még csak annyit, hogy az alacsony létszámok miatt a rendelkezésre álló csapatok csaknem mind a tűzvonalban állottak s így a front voltaképpen egyetlen gyér vonalból állott, amelyet nem támogathatott jelentősebb tartalék. Ez egyfelől az egyes részek kellő pihentetését tette lehetetlenné, másfelől az arcvonal áttörése esetén végzetes hatásúvá válhatott. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy a gyalogság lőszere úgyszólván csak az volt, amit a csapat magával vitt — mert a pótlás később egészen megszűnt — akkor körülbelül előttünk áll az arangjelovac—górni milanovaci csatát megvívó magyar-osztrák hadseregek képe.
…
December 2-án még a magyar-osztrák hadseregek támadtak az egész vonalon, de 3-án már a szerbek indították meg ellentámadásukat.
…
December 5-éről 6-ára fordult válságosra a helyzet.
A Górni Milanovac felöl, a kraljevoi medencéből előretört szerb túlerő könnyűszerrel vetette vissza a XVI. hadtestet s térnyerése a nehéz hegyi terepen is oly gyorsan haladt, hogy a december 5-ről 6-ra virradó éjszakán már mélyen az arcvonalunk háta mögött, a Ruda és Bacinovac magaslatokon törte át az arcvonalat.
A XVI. hadtest erre visszavonult s mivel így a XV. hadtest jobboldala, sőt háta is fedetlen maradt, ez utóbbinak is ki kellett térnie.
A visszavonuló csapatok egyik-másik része ekkor már oly állapotban volt, hogy a valamely hátrább levő vonalon való arcvetés és helytállás is képtelenség volt, amint ezt a Kolubara vonal gyors feladása is bizonyítja. Pánik és fejetlenség lett úrrá egyes osztagokon s a szerbek lelkesen, mámorosan üldözték e futó csapatokat, amelyek a menekülés lázában, de meg az utak szörnyű állapota miatt is könnyűszerrel hagyták veszni fegyvereiket, ágyúikat, sárban megrekedt lőszer- és eleségoszlopaikat, kórházaikat, raktáraikat és anyagtelepeiket.
….
Egy nyomasztó kép a visszavonulás borzalmairól:
Koromsötét este volt, mikor ezredünk 8 és 9 óra között átkelt a Kolubara folyón s este 11 órakor foglalt állást a Slovactól északkeletre fekvő magaslatokon.
Csapataink tökéletesen kimerültek a legutóbbi napok harcaiban, fáradalmaiban és izgalmaiban, amihez hozzájárult a rendszertelen és hiányos étkezés, valamint a nélkülözött pihenés is. Az egészségügyi helyzet és a legénység erőállapota aggasztóra fordult. A menetképtelenek száma rohamosan nőtt, ugy, hogy a századoknak csak egy része érte el naponta egy osztagban a menetcélt, míg jelentős részük, erejük végső megfeszítésével, csak órák múlva vánszorgott kötelékei után, ha csak végkép összeroskadva fogságba nem esett.
…
Műszaki csapataink felrobbantották a Kolubara hídját.
Az éj hátralevő részét nem zavarta meg az ellenség. A megáradt Kolubara túlsó partjáról, néha-néha, elmaradt, a folyóig vánszorgott s ott rekedt szerencsétlen, saját hadseregbeli katonáink kiáltozása és jajveszékelése hallatszott. Megmentésükre azonban semmiféle mód és eszköz nem állott rendelkezésre.
….
A kora reggeli órákban a túlparton rekedt katonáink a part felé tapogatózó szerb járőrök által szorongatva, egymásután kísérelték meg a megáradt, rohanó vizű folyón való átkelést. Úszva és gázolva küzködtek a hideg árral. A part mentén álló osztagok tőlük telhetően támogatták e szerencsétlen bajtársakat. Egyrészüknek sikerült is erejük végső megfeszítésével átjutnia, később azonban, mikor a szerbek is elérték a folyó túlsó partját, irgalom nélkül tűz alá vették a jéghideg vízben vergődő szegény embereket, akik közül immár alig egy-kettőnek sikerült a partot elérnie. Bár tűzvonalban levő századaink tüzükkel igyekeztek megakadályozni e kegyetlen embervadászatot, a menekülők nagy része odaveszett. Azok, akiknek sikerült megmenekülniük, hajmeresztő részleteket mondottak el az erejük fogytán elmaradt katonáink sorsáról, akiket a falvak lakossága és a komitácsik nagy kegyetlenséggel öldöstek le.
….
Ez az éjszakai menet a 29. honvéd gyalogezred egyik leginkább lehangoló emléke marad. A tüzérség, vonatok és intézetek eddig is csak a legnagyobb nehézségekkel tudtak előrevergődni a feneketlen sárban. Itt azonban összetorlódott a XIII. és XV. hadtest vonata, valamint a XVI. hadtest jármű oszlopainak egy része s minden képzeletet felülmúló erőfeszítéssel igyekezett megbirkózni a sárral. A végső erőfeszítésre ösztökélt, lesoványodott lovak és emberek s a rajtuk lassan úrrá váló kapkodás és kétségbeesés kísérteties látványt nyújtott a még megmaradt szakaszlámpák imbolygó fényében. Az összeroskadt lovaknak és továbbmozdíthatatlan járműveknek az útszélre való kivonszolása csak rövid időre segített a helyzeten, mert minduntalan másutt akadt meg a 2—3 soros kocsioszlop. Akárhány sebesült vagy beteg katonánk inkább leszállott a csigalassúsággal haladó s csupán izgalmakkal járó oszlop sebesültszállító kocsijairól s gyalogszerrel vonszolta magát előre. S ezek közül bizony nagyon sokan örökre ottmaradtak az országút sarában.
A keleti (orosz) Front fő eseményei (1914. IX – 1915. IV.)
1914. szeptember 28-án a mai Katowice mellől megindult a központi hatalmak nagy támadása, az úgynevezett Varsó-Ivangorodi hadművelet. (Ivangorod név ma már nincs. A mai Lengyelországban az óriási erődváros nevét annak orosz vonzata miatt átnevezték Deblinnek. Ez az oroszok által épített óriási erőd ma is megvan, például a Google Earth segítségével jól megtekinthető. Ott van a Visztula nagy kanyarjában Varsótól délkeletre, a Czartoryskiak hírneves kastélyáról is nevezetes Pulawytól nem messze északra.)
1914 szeptember 28 – november eleje: az Ivangorodi hadművelet
A varsó-ivangorodi támadásban a német 9. hadsereg mellé az 1. osztrák-magyar is felállt. Közös támadásuk napokon belül elérte vagy megközelítette a Visztula vonalát. (Ebben nyilván az is közre játszott, hogy az oroszok a közös észak és déli irányú osztrák-magyar és német zsákba varrástól tartva nem mertek a Visztulától nyugatra nagyobb egységeket felvonultatni.) Ott azonban ellentámadásra készült fel az összevont négy orosz hadsereg. Ezt észlelve Mackensen gyorsan visszavonultatta erőit a kiindulási Sziléziába. Hogy ezzel milyen nehéz helyzetbe hozta az 1. osztrák-magyar hadsereget, azt érzékelni lehet Zalka Máté: Doberdo című könyvében, mikor az egymással vitatkozó német és magyar katonák közt a magyarok még egy év múlva is felemlegették, hogy milyen bajban hagyta őket Ivangorodnál a 9. német hadsereg!)
A háború második felében híres magyar repülővé vált Fejes István ekkor még a 31. honvéd gyalogezredben harcolt. 1914. szeptember közepén súlyos sebesüléssel került kórházba.
Magyar csapatok tevékenyen résztvettek ezekben az Ivangorod környéki harcokban is. A Katonahőseink ismertette, hogy például Friedmann Ferencet, az eperjesi 67. gyalogezred káplárját azért tüntették ki, mert 1914. szeptember 25-én Ivangorodnál hatvanad magával elfogott egy orosz zászlóaljat.
Az ivangorodi orosz erőd maradványa 100 évvel a harcok után
– 2014-ben (a mai Deblin városban!)
Egy másik példa a későbbi novemberi lengyelországi harcokból:
a 6. hegyi tüzérezred Lublin alól történt visszavonulása után 1914. november elején Jaroslawnál átkelt a San-folyón, ahol erős orosz egység támadta meg őket. Az üteg parancsnoka, hogy mentse ágyúit, behúzatta azokat a mellettük levő mocsárba. Az oroszok nem tudták kihúzni az ágyúkat, mert a mocsár túlsó részéről magyar tüzérek vették tűz alá őket. Fekete Ferenc szakaszvezető ezután két társával három éjszaka életveszélyben szétszerelte az ágyúkat és így húzták ki az alkatrészeket a magyar oldalra.
A Varsó-Ivangorod vonaltól meginduló orosz ellentámadás október második felében a Visztulán átkelve nyugatra Sziléziáig nyomult. Az oroszok dél felé is sikeresek voltak: november elején ismét bezárult a gyűrű Przemysl körül és már nem is tört fel többé. A sok felszabadítási kísérlet eredménytelenül zárult, az ostromra szervezett 11. orosz sereg nem erőltette a támadásokat, a kiéheztetésre épített. És végül is ez hozta meg a sikert, a halálra éhezett, kolerától és a kitörési kísérletektől megtizedelt, nagy arányban magyar nemzetiségű przemysli 100 ezer fő fölötti védősereg 1915. március 22-én megadta magát.
A Varsó-Ivangorodi hadművelet megadja a típusát a sűrűn ismétlődő támadásokra-ellentámadásokra, amelyek 1914 szeptembere és 1915 májusa közt lezajlottak. Három nagyobb német támadás volt. Ebből kettő az osztrák-magyar erőkkel együtt, míg a harmadik, a februári augustówi csata csak német volt. Az augustówit leszámítva, ahol az oroszok 120 ezer embert veszítettek, az orosz sereg minden támadásra ellentámadással felelt. Délen pedig öt osztrák-magyar támadás zajlott le, amelyből négy (az első a most említett október eleji) Przemysl felszabadításáért folyt (az ún. kárpáti téli csaták). Sajnos, a későbbi három támadásból egyik sem érte el Przemyslt. Összességében az osztrák-magyar veszteség több, mint 1 millió volt; a galíciai nyárvégével együtt ez már kb. 2 millió veszteség !
Torún-Lódz-i csata 1914 végén
A 9. német hadsereg második támadása 1914. november 11-én kezdődött Thorn felől (neve ma Torun; a város büszkesége, hogy itt született Kopernikusz és egy Pisával vetélkedni akaró ferde torony). Előtte a német hadvezetés titokban ide csoportosította át Sziléziából a 9. hadsereget – hála gazdag vasúti hálózatának. A csapatokat nyugatról átszállított egységekkel egészítették ki. Sziléziában és Közép-Lengyelországban osztrák-magyar katonasággal pótolták a helyüket. A magyar közvélemény és vezetés nagy aggodalmára a 2., 1. és 4. osztrák-magyar hadsereget Krakkótól nyugatra helyezték el. A Kárpátok és Magyarország védelmére csak a 3. hadsereg maradt!
A 9. hadsereg november 11. és 18. között gyors ütemben nyomult előre és elérte a lengyelek második legnagyobb városát, Lódzot, amely a XIX. században az orosz uralomban nagy ipari várossá fejlődött. 18-án több orosz hadsereg ellentámadásba lendült. A következő négy napban rendkívül kényes helyzetben folyt a kemény küzdelem: lódzi rétesnek nevezik a helyzetet. A legbelső lódzi orosz őrséget a 9. német hadsereg ostromolta, őket pedig kívül az 1., 2. és 5. orosz hadsereg. A németek nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Hasonló helyzetben volt majd két ezer évvel korábban Kr. e. 54-ben Julius Caesar légióival, amikor Alesiában a felkelő gallok vezérét, Vercingetorixot ostromolta. Őt pedig kívülről a felkelt gallok százezres serege. De amint Caesarnak sikerült győztesként kikerülnie a kutyaszorítóból, úgy a németeknek is. A december 17-ig tartó harcokban végül is Lódz német kézbe került, bár ebben szerepe volt annak is, hogy az orosz hadvezetésben taktikai váltás történt: ismét a déli magyar irány, a Kárpátok került szem elé. Mondván előbb a könnyebb ellenfelet kell legyőzni.
A nagy arányban magyar népfelkelőkből álló kárpáti védsereg 1914 novemberében már nagyon is érzékelte az erősödő orosz nyomást. A hősies védelmi harcokban szerezte meg nagy és jogos hírnevét Szurmay Sándor, akinek a limanowai csatában is döntő szerepe volt. (Erről majd részletesebben később.)
A Lapanov-Limanowai csatáról, mely Conrad helyzetfelismerését, sok mások mellett Muhr ezredes és a lóról leszállt magyar huszárok hősiességét dícséri, és amelyet végül Szurmay csapatainak menetteljesítménye és Új-Szandec (ma Nowy Sancz) elfoglalása döntött el, észre kell venni nagy hatását: visszaadta az osztrák-magyar sereg és vezetése önbizalmát. Legalább ennyit visszavett az oroszokéból: a limanowai visszavonulásukat az oroszoknak szinte az egész frontvonalon való visszavonulása követte Lództól a Kárpátokig.
Az oroszok megingása azonban nem sokáig tartott. Ez talán nagy hadvezérüknek, Bruszilovnak is volt köszönhető, aki rövidesen ellentámadást indított (ez az ún. karácsonyi kárpáti csata), amelynek során az orosz katonák ismét feljutottak a Kárpátokra.
Tisza István miniszterelnök az újabb orosz veszélyre nagyon energikusan reagált. Kikövetelte, hogy a központi hatalmak keleti fő hadi céljaikat a front déli szárnyára helyezzék át. Így egy támadó hadseregcsoportot szerveztek a 4., 3. osztrák-magyar hadseregből, az ún. Uzsoki csoportból és egy újonnan szervezett osztrák-magyar hadseregből, a vezetője nevéről elnevezett Pflanzer-Baltin-csoportból. Ezekhez egy félig német, félig osztrák-magyar részből álló, de német vezetésű (Linsingen tábornok) ún. német Déli hadsereg csatlakozott a Vereckei és a Toronyai szoros közti kárpáti gerincen. Célja Przemysl felszabadítása volt. A nagy támadás, amely 1915. január 23-a és február 7-e közt zajlott, a hóviharokban, a magashegyi viszonyok közti mínusz 20-30 fokokban és az oroszok jó előkészített védelme következtében óriási veszteségekkel hamar összeomlott. Az egyetlen sikert a Pflanzer-Baltin csoport tudta felmutatni Czernovic elfoglalásával.
Przemysl ostroma
(1914. 09. 22 – 10. 08., 1914. 11. 08 – 1915. 03. 22)
Gondolatban helyezzük át a Przemysl erődrendszert Budapestre és környékére. Megközelítőleg ekkor a külső gyűrű vonala körülbelül a Gödöllő – Vecsés – Érd – Piliscsaba – Gödöllő négyszög mentén helyezkedne el. Budapest belvárosa lenne Przemysl városa, a belső gyűrű erődjei pedig megközelítőleg a következőképpen helyezkednének el: a XVI. erőd (a Tatárdomb) Kelenföldön lenne, a XVII. a Széchenyi hegyen, a XVIII. Óbudán, a XIX. Angyalföldön, a XX. Zuglón, a XXI. pedig Kőbányán.
A külső gyűrű erődjei a következőképpen helyezkednének el: az I. erőd tulajdonképpen egy 6 erődből álló erődcsoport: I/1,…, I/6., amelyik az elképzelt méretarányos áthelyezésben Vecsés környékén lenne. Érden a VII. erőd állna, az Érd és Vecsés közti görbe vonal mentén sorakoznának a II., III., IV., V. és a VI. erőd, illetve a kiegészítő erődök: II/ a és b, III/a, V/a és VI/a. Piliscsabán lenne a X., Gödöllőn pedig a XIII. erőd. Köztük megfelelően a sorszám szerinti erődök. A „vecsési” I/1. erőd északnyugati szomszéd erődje 2-3 km-re a XV. erőd lenne.
Érzékelhető tehát, hogy óriási erődrendszerről van szó. Az orosz ostromló vonalak pedig e körnél jóval nagyobb ovális mentén zárták le az erődrendszert.
Ma az erődrendszer a lengyel-ukrán határ lengyel oldalán helyezkedik el, de a délkeleti sarka már részben átnyúlik Ukrajnába vagy közvetlenül a határon van. Ha ettől a délkeleti saroktól kissé beljebb megyünk néhány kilométert Ukrajnába, elérjük a Magiera magaslatot (315 m), amely nagy szerepet játszott 1914 októberében Przemysl környékén lezajlott nagy küzdelmekben. Egyébként a Magiera jól látható a przemysli erődrendszer közepén magasló Tatárdombról.
A przemysli erődrendszer körül 1914. szeptember 22-én zárult be az orosz ostromgyűrű. Kb. 150 ezer ember szorult be az erődrendszerbe és a városba. A katonasághoz kb. 130 ezer ember tartozott.
Miután a központi hatalmak két katonai vezetője, Conrad és Falkenhayn meg tudott egyezni, előkészítették az ivangorod-varsói hadműveletet, melyhez csatlakozva három osztrák-magyar hadsereg október elején elkezdhette a Kárpátok és Przemysl felszabadítását.
A másik oldalon az oroszok egy hadsereget, a 11.-et megszerveztek Przemysl ostromára és főnökéül Szelivanov tábornokot nevezték ki. A térségben még két orosz hadsereg manőverezett: a 3., melynek vezetője Radko-Dmitrijev tábornok és a Bruszilov tábornok vezette 8. hadsereg. E három hadsereget egy hadseregcsoportba szervezték, melynek élére Bruszilovot helyezték. A 8. hadsereg helyezkedett el a Kárpátok előterébe, sőt fel is hatolt a hágókba, gerincekre. Még Magyarországba is betörtek: Máramarosszigetre és Szolyvára. A 3. orosz hadsereg a San folyó körül tevékenykedett.
Miközben a 9. német és az 1. osztrák-magyar hadsereg Sziléziából (Katowice) és Krakkó környékéről indulva néhány nap elérte a Visztulát, három osztrák-magyar hadsereg is támadásba lendült 1914 október 4-én a front délkeleti szárnyán. A 4. és 3. a Kárpátok és a Visztula közti térségben, míg a 2. hadsereg a Kárpátokban. Az oroszokat kiszorították a Kárpátokból, a nyugat felől támadó erők pedig elérték a San folyót.
Bruszilov és Scserbacsov tábornok, aki Szelivanov megérkeztéig a Przemyslt ostromló 11. hadsereg élén állt, megkísérelték egy hatalmas rohammal bevenni az erődrendszert. A délkeleti sarkon, Siedliska falu előtt álló I-es erődcsoport ellen kísérelték meg a támadást. (Az erődrendszernek ez a része tartozik ma Ukrajnához, illetve a határon van.)
A következő részt Bruszilov: A cár árnyékában című, 1986-ban megjelent emlékiratából veszem:
„Przemysl ostromának irányítására Szelivanov tábornok megérkezéséig kineveztem Scserbacsov tábornokot, a 3. hadsereg 9. hadtestének parancsnokát, akit még Pétervárról ismertem. Scserbacsov jelentette, hogy véleménye – amely a helyzet tanulmányozása alapján alakult ki benne – szerint Przemyslt most is könnyen be lehet venni rohammal, és kezeskedik a sikerért. A javaslat igen csábító volt, akkor is, ha feltételeztük, hogy jelentékeny veszteségeink lesznek. Przemysl elestével az újonnan szervezett 11. hadsereg szabad kezet kapott volna, és számottevően megerősítette volna a 3. és a 8. hadsereg arcvonalát. Ezenkívül kétségtelen volt, hogy az ellenség – az általános helyzetet és a balszárnyon tanúsított tétlenségünket figyelembe véve – az igen közeli jövőben erőteljes támadó akciókat indít Przemysl felmentése érdekében; amely az Osztrák-Magyar Monarchia igen fontos első osztályú erődje volt. Przemysl elestével ez a mozzanat kiesett volna a e számításból, és mi bátran fejleszthettük volna tovább támadó hadműveleteimet, amelyek jótékony hatással lettek volna a hosszadalmas visztulai ütközetre. {azaz az ivangorod-varsói hadműveletre}. Mindennek figyelembevételével hajlottam rá, hogy hozzájáruljak Przemysl megrohamozásához.”
A roham azonban – nem kis részben a magyar védők elszánt védekezésének köszönhetően – nem sikerült. Egy jellemző adalék: a roham áldozatainak száma körül nagy szakmai vita folyt. Az oroszok szerint 400 főt vesztettek, az osztrák-magyar újságok szerint 70 ezer körül volt az orosz veszteség. A valóság körülbelül 20-25 ezer fő lehetett, azaz a támadó kb. 100 ezer orosz katona 20-25 %-a.
Másnap, október 8-án a támadó 3. osztrák-magyar hadsereg lovas éke elérte nyugatról az erődrendszert. Przemysl felszabadult! Az oroszok az erőd keleti részénél néhány kilométert visszavonultak. A Magiera magaslaton beásták magukat és ott meg tudták akadályozni, hogy a 3. osztrák-magyar hadsereg tovább nyomuljon Lemberg felé. Hasonlóképpen északnyugatra a 3. orosz hadsereg is – sajnos – sikeresen védte a San folyó vonalát.
1914 november 8-án azonban az ivangorodi harcok elvesztése következtében ismét bezárult az ostromgyűrű Przemysl körül – és már a számos belső kitörési és külső kísérlet ellenére nem is szabadult fel. Végül 1915 március 22-én az éhség megadásra kényszerítette az erődrendszer védőit.
Az ostrom közben változó külső fronthelyzetet egy korábbi fejezetben tárgyaltuk. A kitörési kísérletek közül csak az utolsót nézzük meg részletesebben. Ez igazságtalan – különösen, hogy ezeket a kitöréseket elsősorban magyar egységek kísérelték meg – de fájdalmas dolog e szomorú és sikertelen vérfolyásokat felsorolni…
Przemysl ostromát Dr. Mészáros Vilmos népfelkelő hadnagy szemével nézzük végig. Őt az V. a. erőd vezetésével bízták meg. A fejezet elején felvázolt hasonlat alapján ez az erőd Budapest körül valahol Budafokon lenne. A több hónapos przemysli front tapasztalatából nyújtunk át egy szomorú csokrot:
„A váröv védőhadseregét nem lehetett állandó készenlétben tartani. Pihent erővel kellett várniuk a bármely pillanatban megindulható orosz támadást. Hogy pedig a meglepetésszerű rajtaütésnek elejét vegyék, a váröv és az orosz állások között „előterep-örségeket” állítottak fel. Ezeket a védőkerületi tartalékok adták és esténként, a sötétség beállta után váltották. Szerepük az volt, mint a riasztó csengőké: figyelmeztetni a védőcsapatokat a feléjük törtető gőzhengerre és a maguk feláldozásával időt nyerni arra, hogy a csapatok a támadás fogadására felkészülhessenek. Egyszerű lövészárkokban, földbeásott odúkban várni a biztos pusztulást, nem volt valami felemelő érzés! A biztonságérzete hagyta el az embert. Az éjszaka sötétjében minden megmozdulás, minden kis nesz végigborzongatta az idegeket, a várakozás feszültségében, mindenütt ellenséget vélt látni a túlfűtött fantázia. Egyik békebeli kar- és háborús bajtársam például, aki akkor állt először az ellenség előtt, a kibukkanó hold gyenge fényénél az állása előtt mintegy száz méternyire álló fűzfasort előnyomuló orosz rajvonalnak nézte, tüzérségi segítséget kért és az ártatlan fűzfákat félórán át bombáztatta.
Az éjszakák így állandó idegfeszültségben teltek el. Az emberek az árokban, fegyver a lőrésbe fektetve. Csak minden második embernek volt megengedve felváltva leülni. Az őszi esőtől az árkok megteltek vízzel. Térdig a jeges vízben állni egész éjjel elég radikális kúra. Hát még beleülni!? – Csak a hajnal hozott némi megkönnyebbülést. Az oroszok elől eltakart bennünket a két ellenséges állás között elhúzódó dombhát, az ellenség mozdulatait a várövből kitűnően megfigyelhették. Legfeljebb az orosz tüzérség kellemetlenkedett. Nem is sajnálta a puskaport. Képesek voltak egyes emberekre ütegössztüzeket leadni. A nagy őszi esők miatt kénytelenek voltunk állásainkat újjáépíteni. A két vonal közt fekvő erdőből hordtuk hozzá a faanyagot. Az oroszok is. A demarkációs vonalat szigorúan respektáltuk, egyébként mindkét fél tisztelte a végszükség törvényét: nem bántottuk egymást.”
Az ostromlókon kívül betegség, éhség, hideg, piszok, a család hiánya és sok minden egyéb gyötörte az ostromlottakat.
A kolera:
„Az alomszalma között tisztán tartott járdákat naponta friss mésztejjel fertőtlenítettük. A betegek által bepiszkolt szalmát felszedtük és a barakk mellett elégettük. A betegeket egy külön kis épületben nyitott járványkórházba szállítottuk át. Ott vonaglottak, mint a megtaposott hernyók, a döghalál rettenetes görcseiben. A kolerabetegek vére már a ha1ál előtt megalvad, testük megfeketedik és rettenetes szomjúság gyötri őket. Vízért azonban hiába rimánkodtak, csak forró keserű teát ihattak.
A szomszéd kocsiszínben tanyázó negyedik századot eltávolították és a két barakkot szigorúan elzárták a külvilágtól. Fegyveres őrszemek láncolata fogott körül bennünket, hogy a járvány behurcolását megakadályozzák. A szomszéd barakkból járványkórházat csináltak és mivel én úgyis vesztegzár alatt voltam, annak parancsnokságát is rám bízták. „A parancsnok köteles állandóan a betegek közt tartózkodni és mindent elkövetni a megmentésükre!” – szólt a szigorú parancs. Egyetlen civil fiúra emlékszem, akit nem öltek meg a görcsrohamok. Tejjel tartottuk benne a pislákoló élet lángocskát.
Az éhség:
A vár ugyan előírás szerint bőven el volt látva a védőhadseregek hathónapi ellátásához szükséges élelmiszerekkel, még is az előre nem látott háborús események bekövetkezte miatt utólag végzetes hibának bizonyult, hogy a várparancsnokság ezt a rendelkezésére maradt rengeteg gabonakészletet pusztulni engedte. Nem számolt azzal, hogy több mint húszezer főnyi civil lakosság bennszorult a városban és végeredményben a vár készleteiből kell ezeket is az éhenhalástól megmenteni. De különösen nem számolhatott azzal, hogy a felmentő Boroevics-hadsereget az 1914. október 9-től november 4-ig vívott magierai ütközet tartama alatt a vár készleteiből kell élelmeznie.”
A vár második körülzárása után a vezetés felismerte a hibát, de már későn. „A két tűz közé szorult lakosság természetesen minden eszközzel törekedett megmaradt készleteit megmenteni. Az állatokat beterelték az erdőbe, a kicsépelt gabonát elásták, a szalmásgabonát pedig felhordták a padlásokba. A várparancsnokság intézkedésére minden irányban rekviráló különítmények jártak ki az elérhető falvakba. Valóságos házkutatásokat rendeztünk. Kévénként szedtük elő a padlásokról az eldugott gabonát. A kirendelt fogatok beszállították a váröv védelme alá és a katonák ugyancsak rekvirált gépeken elcsépelték és nyomban a malomba vitték. Az oroszok előtt nem sokáig maradt rejtve ez az élénk „tevékenység”. Az is lehet, hogy a kétségbeesett lakosság fordult hozzájuk segítségért. Elég az hozzá, hamarosan úgy alakult a helyzet, hogy a rekvirálás tartama alatt rajvonalunk kénytelen volt a falu szélén ‘az oroszokkal tűzharcot folytatni és orosz golyók sivítása, orosz gránátok és srapnelek üvöltése kísérte az utolsó szem gabonájától is megfosztott lakosság kétségbeesett jajveszékelését. Az így összeharácsolt „utánpótlás” azonban csak vízcsepp volt a tengerbe. Százötvenezer éhes gyomor megtöltéséről kellett volna gondoskodni!”
„… a falu határában nagyszerű burgonyaföldeket fedeztünk fel. Az emberek színültig megtöltötték a kenyérzsákokat az aranysárga, hatalmas gumókkal. A legközelebbi kirándulásra pedig már üres homokzsákokkal is felszerelték magukat”, melyeket aztán „sírhalmok” alá rejtettek. „Karácsonyig ezek az életet rejtő sírhalmok védték meg a századot az éhínség rémének karmaitól. A várparancsnokság ugyan szigorú ukázt küldött szét a rejtett készletek bejelentésére a századparancsnokságnak, (ez én voltam) azonban ilyenek létezéséről „hivatalos” tudomásom nem volt . . .
Az ősz folyamán azután a „krumplivadászat” általános mellékfoglalkozássá fejlődött. Állásban, járőrszolgálatban, vagy bárhol, mindig találtak az emberek módot arra, hogy alkalomadtán gyakorolják. Pontosan ismerték a csapat működési területén fekvő lelőhelyeket. Annyira, hogy még a hó alatt is csalhatatlanul megtalálták. Képesek voltak pár szem addig rejtve maradt krumpliért az orosz tüzérség figyelmét magukra vonni. …Csakhamar berobogtak a gránátok és srapnelek. Azt vártam, hogy embereim erre a barátságtalan köszöntésre ész nélkül rohannak majd a fedezékbe. De nem ez történt. Mikor felhangzott a lövedékek folyton erősödő, hátborzongató ordítása, abbahagyták a munkát, meglapultak és várták a robbanásokat. Minden felrobbant lövedék után búcsút intettek, azután folytatták a munkát ott, ahol elhagyták. Hiába, az éhség még a halálfélelemnél is erősebb!
Orosz részről sem volt lanyhább a krumpli iránti „kereslet”. Komikus helyzetek alakultak ki olyankor, mikor a fegyvertelenül krumpli szerző expedícióra indult ellenfelek véletlenül találkoztak.”
A lisztkészlet fogyott el leghamarabb. November: közepén már nem tudták a rendes kenyéradagot kiadni.”
Az emberek napról-napra soványodtak, erőtlenedtek. Mikor azután a só is elfogyott, teljes lett a katasztrófa. Akárhogy rágta, csavarta az éhség az üres beleket, a só nélkül készült ló pörkölt kifordult az ember szájából. Ha pedig undorral legyűrte, az üres gyomor erélyesen tiltakozott a merénylet ellen és görcsös vonaglás közben utasította ki a betolakodót. Mind gyakoribbá lettek a váratlan halálesetek. Végelgyengülésben! A szív mondta fel a szolgálatot. Az őrhelyéről leváltott ember lefeküdt a priccsre. Elaludt örökre. Bajtársai észre sem vették mikor halt meg.
Lábbeli, öltözet:
„A nyomor először a ruházat, különösen a lábbeli körül jelentkezett. Az 1914. augusztus–szeptemberi Lemberg körüli mozgóharcok, napi 80-100 kilométeres menetelések a csapatok lábbelijét teljesen tönkre tették. A várban pedig nem volt akkora készlet, hogy a rongyos bakancsokat újakkal cseréljék ki. … A szalma legalább, míg teljesen át nem ázott, sőt nedves állapotban is egyideig megvédte a lábat a fagyástól.”
„Az oroszok pompás bagaria csizmákkal voltak felszerelve. Egyszer csak feltűnt, hogy embereim kezdenek megcsizmásodni. A járőrszolgálat egyszerre igen népszerű lett. Mindig voltak önkéntes jelentkezők és egy-kettő minden alkalommal orosz katonacsizmában jött vissza. Valósággal vadásztak az orosz járőrökre. Akin jó csizmát láttak, azt lesből lelőtték és a csizmáját lehúzták. Hja, – ez a háború!
A téli hidegek beálltával azután a meleg téli ruha teljes hiánya járult a lábbeli-nyomorúsághoz.”
A várparancsnokság úgy segített a bajon, ahogyan tudott. A przemysli kereskedőktől elrekviráltatta a férfi- és női alsóruhákat, férfi és női ruhaszöveteket. A szöveteket feldolgozták alsóruhákká és a kész meleg holmikkal együtt kiosztották. Én is kaptam egy csipkés kötött női nadrágot meg egy trikóinget.”
Hideg, tüzelő:
„A városi lakosságnak a tüzelőanyaga fogyott ki először. Nekünk ott voltak az erdők. Ha más nincs, a nyers fenyőfát is el lehet tüzelni. Szekeret tudtunk szerezni, a „lóerőt” magunk szolgáltattuk. Annyi legallyazott fenyőtörzset fuvaroztunk haza, amennyire szükség volt”
Infláció:
„A pénz teljesen értékét vesztette. Semmit sem lehetett érte kapni. Mikor a koldusnak tízkoronás bankjegyet kínáltam, keserűen utasította vissza: „Mit érek vele? Éhes vagyok! Adjon egy darab kenyeret.” Húskonzerv, liszt, só, cukor léptek a pénz helyébe. Ezekért viszont mindent meg lehetett venni, még a női erényt is.”
A sikertelen felmentési kísérletek után a várparancsnokság élén Kuzmanek főparancsnokkal az élelmiszerkészletek kimerülése következtében egy végső általános kitörést határozott el. A kitörés kezdetét március 19-én hajnali egy órában adta meg.
A kitörést az egyik szemtanú így írta le: ,,… A kirohanás március 19-én röviddel éjfél után kezdődött el. Az előnyomulás azonban mindjárt a kezdetén nehézségbe ütközött. Az öv vonalat körülvevő drótakadályokon keresztül ugyanis nem készültek kapuk és így az egyes oszlopoknak jóformán egyesével szakadozva kellett az akadályokon keresztülvergődni. Ennek következménye az volt, hogy a rohamoszlopok tulajdonképpeni támadása a drótakadályokon való áthaladás után, éjjel egy óra helyett csak hajnali háromkor kezdődhetett meg, az oroszok meglepése nem sikerült. Az ellenség ugyanis a zajra felfigyelt, figyelői a hóborította földön, a hajnali szürkületben felfedezték a közeledő támadókat, és riadót rendeltek el.
A 2. honvédezrednek sikerült legmesszebb előre jutni. Fél négy óra tájt maradék erejét összeszedve lendületes rohammal áttörte a harcelőőrsök állását, majd az első állást, és heves kézitusával beékelődött a második állásba is. A reggel hat órakor meginduló orosz tüzérségi zárótűzben az előretörés megakadt.
A szomszédos ezredek még ennyi eredményt sem értek el…
Przemysl-i képek
Egy részlet a przemysl-i erőd maradványaiból – 2014-ben
A Tatárdomb nemcsak a tatár betörések idején, hanem az 1914/15-ös
ostrom idején is megfigyelőhely volt
Przemysl egyik temploma
(a késő északi reneszánsz és a korai barokk keveréke)
A kapott rossz hírek hatására a várparancsnokság elrendelte a várövbe való visszavonulást, ami 11-12 óráig befejeződött. Az oroszok tüzérségi tűzzel üldözték a hátrálókat, és kisebb osztagaik megkísérelték, hogy a visszavonulókkal együtt bejussanak az erődöv mögé. Ezeket a kísérleteket azonban a védők meghiúsították.
A 23. hadosztály kivételével a kitörő csoport nagyobb veszteséget nem szenvedett, de a főirányban küzdő honvédhadosztály nagyon rosszul járt. A kitörés kezdetén meglevő 8500 főnyi harcos állományú hadosztálynak mindössze 2662 katonája és tisztje érkezett vissza a várövbe. Vesztesége megközelítette a 70%-ot.
A sikertelen kitörés után a várparancsnokság 1914 március 22-én feladta a várat. Több mint 110 000 osztrák-magyar – nagy arányban magyar nemzetiségű – katona esett orosz fogságba. Köztük Dr. Mészáros Vilmos népfelkelő hadnagy, akitől többször idéztem itt, de előzőleg a galíciai hadjárat során is.
Fogságba esett a világháború legnagyobb magyar költője, Gyóni Géza is. (Egyébként Mészáros Vilmos személyesen ismerte még a háború előtti időkből.) Gyóni Géza az orosz fogságot nem élte túl.
VI. 3. 1914. november vége – december eleje a Kárpátokban és előterén –
Szurmay Sándor szerepe
1914. november második felében, miközben Lódz mellett dúlt a nagy lódzi csata, a Kárpátokban is folyt az elkeseredett harc. Mindkét oldalnak nagy erőket kellett átadni a Lengyelországban folyó nagy csatába, így a hosszú Kárpátok íven csak egy-egy hadsereg volt mindkét oldalon: az oroszoknál a Bruszilov vezette 8., míg az osztrák-magyar félen a Boroevics irányította 3. hadsereg.
Hadihelyzet 1914 november végén és Szurmay Sándor hadseregcsoportjának harcai Homonna és az Uzsoki-szoros között
Szurmay Sándor sírja a Fiumei utcai temetőben
Ekkor jelent meg a magyar oldalon a világháború egyik legnagyobb hírű magyar hadvezére, Szurmay Sándor, aki a 38. honvéd gyaloghadosztály vezetésének várományosa volt.
Amikor Szurmay Sándor 1914. november 24-én átvette a 3. osztrák-magyar hadsereg jobb szárnyának irányítását, a helyzet az orosz betörések miatt nagyon súlyos volt. Az oroszok már betörtek az Uzsoki szoroson. Ettől nyugatra már uralták Homonnát és a Ciróka völgyét. Paraszthajszálra álltak az Alföld felé való betöréstől. Szurmay 1914. november 27-én egy bátor és váratlan támadással hegyeken keresztül tört át Méhesfalva felé. Az oroszok bekerítéstől tartva még az éjszaka visszavonultak Takcsánytól a Ciróka völgyében Homonna felé, majd onnan is észak felé elhagyták Magyarországot.
A méhfalvi áttörés színhelye
A méhesfalvi áttörés nagy sikerét Szurmay azonnal továbbfokozta és az oroszok Ciróka-völgyi elvonulása miatt felszabadult csapatait azonnal átküldte a szorongatott Ung-völgybe. Így ott megerősödve most már ő lépett fel támadólag.
A támadás december 2-án bontakozott ki. Szurmay altábornagy élcsapatai – persze megint a 38. hadosztály erdélyi katonái – két oldalról hegyes-erdős terepen kerülték az Ung melletti erős orosz állásokat, melynek eredményeképpen az ellenség első vonalait kiürítette. Két nappal később már elfoglalták az Uzsoki szorost és itt is kiűzték az oroszokat az ország területéről.
Az oroszok üldözéséről azonban le kellett mondani, ugyanis az osztrák-magyar főparancsnokság Szurmay hadseregcsoportját bevonta a limanowai harcokba. Azonnal be kellett vagonirozni és a Poprád és Dunajec folyó környékére kellett utazniuk.
Szurmay tehát mindkét frontján, mind a Ciróka, mind az Ung völgyében nagy sikert ért el. Éppen az ő sikerei miatt a Boroevics-hadsereg jobb szárnyán megjavult a helyzet. Egy sikeres támadás lehetősége csillant fel, de a siker része volt az is, hogy Szurmay csapatait tudták nélkülözni a Kárpátokban és átdobhatták a Limanowai csatába, ahol aztán eldöntő szerepet játszottak.
VI. 4. 1914. december eleje: a Limanowai győzelem és Szurmay Sándor támadásának szerepe
1914 novemberének közepén a 9. német hadsereg nagy támadásban volt: Torun (Thorn) környékéről törtek előre a második legnagyobb lengyel város, Lódz felé. A 9. hadsereg déli, balszárnyán, Sziléziában és Nagylengyelországban sorakoztatták fel a támadás idejére az 1. és a 2. osztrák-magyar hadsereget. Mivel a 4. hadsereg Krakkót védte, ezért a hosszú Kárpátok védelmére egyedül a 3. osztrák-magyar hadsereg maradt.
Az ellenfél orosz oldalon is veszélyes helyzet alakult ki: a front déli szárnyán szintén csak egy hadsereg, a Bruszilov vezette 8. hadsereg húzódott szét több száz kilométer szélességben. A Bruszilov hadsereg-csoportjának másik két hadsereg, a 11. hadsereg Przemyslt tartotta ostromzár alatt, a 3. pedig Krakkó ostromára készült. Bruszilov emlékiratában így jellemezte a helyzetet:
„Mind a mai napig nem tudom megérteni, hogy akkor, amikor jóformán nem voltak lőszerkészleteink, hogyan lehetett hűbelebalázs módjára egyre tovább törtetni nyugat felé, és mi vezette a főparancsnokságot abbeli igyekezetében, hogy ennyire eltávolítson bennünket bázisunktól, miközben egyáltalán nem biztosította bal szárnyunkat és a hátunkat.”
A helyzet lényege az volt, hogy 1914 november végén a Krakkó-Kárpátok térségben 2-2 hadsereg egymással szemközt: Krakkónál a 4 osztrák-magyar és a 3. orosz, míg a Kárpátok vonalánál a 3. osztrák-magyar hadsereg nézett farkasszemet a 8. orosszal. A két harcoló hadsereg páros között egy körülbelül 100 kilométeres rés volt a mai lengyel nevén Nowy Sacz, akkor Új-Szandecnek nevezett nagyobb város és Lapanov között. A rés közepén fekszik Limanowa.
Conrad osztrák-magyar vezérkari főnök terve a Lapanow- Nowy Sacz-i rés kihasználására 1914 december elején
Orosz haditerv a Lapanow-Nowy Sacz-i rés kihasználására 1914 december elején
Ez a helyzet mindkét fel számára nagyon veszélyes volt, ugyanakkor nagy sikerrel is kecsegtetett. Conrad vezérkari főnök vehette előbb észre a lehetőséget, mert ő lépett előbb, amikor Krakkóból csapatokat vont ki, majd Chabówkából Lapanov irányába küldte őket, hogy megkerüljék a Krakkót támadó 3. orosz hadsereget. A lépést az orosz hadvezetés is észrevette és csapatokat vont el a 8. orosz hadseregtől, hogy velük egyrészt megakadályozza Conrad átkaroló tervét, másrészt esetleg ők kerülhessék meg az osztrák-magyar szárnyakat. Ezen orosz szándék megakadályozására szólította fel Conrad a 3. osztrák-magyar hadsereg parancsnokát, Boroevicset.
Szurmay támadása Bártfa környékéről északnyugati irányban (1914 december 5-12.)
és Nowy Sacz (Újszandec) elfoglalása
Boroevics a Szurmay sikere miatt felszabadult jobb oldalát, a Szurmay-csoportot átküldhette a limanowai krízis déli szélére, azaz az ő megjelése miatt a 8. orosz hadsereg kevésbé vehetett részt a fontos csatában. Szurmay azonban ennél sokkal többet ért el. 1914 december 8-12-én levezetett bátor manőverrel Bártfa mellől északnyugati irányban az orosz ellenállást legyőzve két oszlopban tört előre és 12-én elfoglalta a környék központját, Új-Szandecet (lengyel neve Nowy Sacz). A város elfoglalására az orosz főparancsnokság általános visszavonulást rendelt el.
A Szurmay-csoport előretörése idején, 1914. november 10-12-én zajlott le a legnagyobb harc Limanowa előtt a Jabloniec-hegyen, ahol a 39. honvédhadosztály a 6-os huszárokkal megállították az Új-Szandec felől támadó VIII. orosz hadtestet. A lóról leszállt huszárok vaskemény kitartását hős vezetőjük, Muhr ezredes vezette. Ma is ott nyugszik a Jablonec hegy tetején létesített hősi temetőben.
Muhr ezredes sírja és a 6-os huszárok hősi temetője Limanowa mellett
Golców – a limanowai harcok egyik csomópontja
A magyar többségű katonai egységek egyik legnagyobb sikere az első világháborúban a Limanowai győzelem volt, ezért ezt a csatát egy kissé részletesebben tárgyaljuk – a mellékletben látható térképek segítségével.
A Jabloniec-hegyi hősi harc megakadályozta az oroszok kritikus betörését a Lapanów – Limanowa – Nowy Sacz közti hézagba. A magyar csapatok kitartották, míg Szurmay csapatai el nem foglalták a környékbeli közlekedési centrumot, Nowy Sacz-ot. Ez kényszerítette ki az oroszok általános visszavonulását.
Limanowai csata eseménye Limanowa közvetlen környékén (1914. XII. 7 – 12.)
A limanowai vereség hatását maga Bruszilov úgy érzékelteti, hogy olyan zűrzavar támadt visszavonulásukkor a soraikban, hogy ő is majdnem fogságba esett.
„Amikor Krosnóból Rzeszówba települtem, nehéz órákat éltem át. Törzsem hadműveleti osztályával Domaradzban töltöttem az éjszakát. Az országút olyan szörnyű állapotban volt, hogy automobillal szinte lehetetlen volt közlekedni rajta, a Krosnóból Rzeszówba vezető út pedig – amely mentén Dornaradz is feküdt – nyitva állt az ellenség előtt, mivel a 12. hadtest egységeit visszavetette Krosnótól északkeletre, a lovashadosztály pedig, amelyet Domaradzba rendeltem, még nem érkezett be. Köztem és az ellenség között egyáltalán semmi sem volt. Ráadásul reggelig semmiképp nem hagyhattam el a falut, mert a távíróvonalat erre az éjszakára már kiépítették, és nagyon aggódtam a 12. hadtest sorsa miatt. Nem akartam, hogy kicsússzon a kezemből a hadsereg irányítása, de még kevésbé volt kedvem fogságba esni. Ezért Krosno irányába kiküldtem kísérő századomat, a falu déli szélén pedig felállt a hadseregtörzs őrszázada. Ha az osztrák lovasság megtudta volna mindezt, könnyen a zsákmányává lehettünk volna. Szerencsére, mint utóbb a foglyoktól megtudtuk, az ellenségnek halvány fogalma sem volt csapataink elhelyezkedéséről és a hadseregtörzs tartózkodási helyéről.”
Limanowának nayg szerepe volt abban, hogy az osztrák-magyar seregek lélegzetvételhez jutottak, áttételesen valószínűleg hozzájárultak a németek lódzi győzelméhez is.
A nagy téli harc a Kárpátokban
(A József főherceg vezette VII. hadtest hősi harcai a Dukla – Ondavai térségben)
A Dukla-Ondavai csatáról tömören – csak a fő eseményekre koncentrálva
József főherceg 1914. november 26-án vette át a VII. hadtest vezetését, amely akkor a Dukla-szoros – Ondava folyó forrásvidékének területén harcolt. Akkortájt a VII. hadtest, melynek zömét magyar katonák tették ki, az osztrák-magyar hadsereg egyik legalacsonyabb minőségű egységének számított. Öt hónappal később, amikor a Gorlicei áttörés megváltoztatta a Keleti front általános helyzetét, a VII. hadtest azonban nmár a legelitebb hadseregrészek közé tartozott – nem kis részben azért, mert József főherceg közvetlenül és magyar nyelven beszélt katonáihoz (vagy, ahogy akkortájt mondták, bakáihoz).
Ez alatt az öt hónap alatt azonban nagyon kemény harcokat folytattak, nagyon sok vér elfolyt, de e harcok révén döntő sikert értek el a borzalmas erejű „orosz gőzhenger” feltartóztatásában. Mennyi szenvedés, hőstett, halál, mínusz 10-20 C fokban való kitartás, lefagyott végtag kellett ehhez!
A 3. osztrák-magyar hadsereg helyzete 1914 november 26-án a Dukla-hágónál és szomszédságában
A 3. osztrák-magyar hadsereg helyzete 1914 november 26-december 1-én
A 3. osztrák-magyar hadsereg helyzete 1914 december 2-8-án
A 3. osztrák-magyar hadsereg helyzete 1914 december 9-28-án
A 3. osztrák-magyar hadsereg helyzete 1915 január-áprilisban
E harcok követték a Kárpátokban folyó általános küzdelmet, melyre az volt jellemző, hogy az osztrák-magyar hadvezetés fel akarta szabadítani Przemysl óriáserődjét. Több támadást indítottak – ilyenkor mindig enyhült az orosz nyomás a Dukla-Ondava-fronton -, melyek, sajnos, a magas hóban mind rendre elakadtak. Törvényszerűen következett a miénkre az oroszok ellentámadása. Ilyenkor a Dukla-Ondavánál és kegyetlenebbé vált a küzdelem – bár az osztrák-magyar támadásokkor sem lehetett pihenni, mert ki kellett segíteni az általános támadást -, és az orosz nyomás következtében néhány hegyet fel kellett adni.
1914. november 26-án, mikor József főherceg átvette a Dukla-Ondava fronton küzdő VII. hadtest vezetését, éppen nagy volt az orosz nyomás. Ez a szorítáés azonban december elején, a limanowai győzelem következtében lazult. Pár nap múlva fordult a kocka és a VII. hadtest mélyen benyomult a lengyel Galíciába, Dukla városát is elfoglalta.
A benyomulás talán túlságosan is mély volt (József főherceg naplója tanúsítja, hogy ő mint parancsnok nagyon is aggódott oldalszárnya védtelen nyitottsága miatt.) A várt orosz támadás Karűácsony előtt be is következett. A harcok és a kemény hidegben történt visszavonulás, az élelem és a meleg szállás hiánya borzalmas veszteségeket okozott: a 4. honvéd ezredből például csak 80 ember maradt meg! 1915 elején ki is mutatták, hogy a VII. hadtest vesztesége a háborúban addig 68 000 fő volt!
1915 januárjában, miután a front az egykori magyar – a mai szlovák-lengyel – határon megszilárdult, 23-áig nyugalom volt. Akkor azonban megindult a I. 23. és II. 7-e közt lezajlott sikertelen osztrák-magyar támadás, melynek célja Przemysl felszabadítása volt. Itt a Dukla-Ondava-fronton az oroszok már január 25-én átvették a kezdeményezést és dél felé szorítoitták a VII. hadtestet. A harcok megállásnélkül folytak februárban. A hónap közepén a küzdelem középpontja a Radivoj hegy volt.
Február legvégén az osztrák-magyar hadsereg újabb elkeseredett támadást indított Przemysl felszabadítására, amely szintén hamar elakadt az erős orosz védekezés és a hideg, a derékig érő hó miatt.
E harcokban a VII. hadtestnek is részt kellett vennie. Most itt a küzdelem centruma már délebbre esett a korábbi Radivoj hegynél, ekkor már a legelkeseredettebb küzelem a Szálnok falu fölötti 508 méteres magaslaton és a környező hegyeken, gerincen dúlt. Ismét az osztrák-magyar fél volt a támadó – de micsoda áron! Néhány nap alatt a VII. hadtest ezredei 60-95 %-os veszteségeket szenvedtek el, amely miatt József főherceg leállítja a támadást. Az általános, Tersztyányszky tábornok vezette támadás is sikertelenségbe fulladt: Przemysl sorsa megpecsételődött.
Képek a Dukla-Ondavai front területéről
Az 1914/15 telének lövészárkai még felismerhetőek 100 év után is
Przemysl 1915. március 22-én adta meg magát. Emiatt egy egész orosz hadsereg szabadult fel, akik rövidesen megjelentek a Kárpátokban. Az elkövetkező 2-3 hét hozta a legelkeseredettebb küzdelmet, a vad orosz rohamok következtében a Dukla-Ondava front többször az átszakadás, összeomlás szélére jutott. Az oroszok ugyan 20-30 km-rel délebbre nyomták a frontot, valószínűleg már látták a Nagy Magyar Alföld legészakibb csücskét, a Nagymihály és Varannó közti részt, de a védő arcvonalat átszakítani már nem tudták.
1915 májusának elején a Gorlicei áttörés aztán megváltoztatta az általános helyzetet. A nagy arányban magyar katonák által megvédett Magyarország fellélegezhetett: az „orosz gőzhenger” nem fog benyomulni a Magyar Alföldre.
Néhány példa, hogy milyen hősiesen harcoltak a magyarok a Kárpátokban 1914/15 telén:
a Dukla-Ondavai harcok egyik nagyon veszélyes pillanatában az oroszok megsemmisítéssel fenyegették a 20. honvéd hadosztály egy részét. Egyik zászlóalja, mely Rokitócznál súlyos utóvédharcban állt elvesztette tisztjeit. Ekkor Mérai János szakaszparancsnok vette át a vezetést és sikerült helyben kitartaniuk, míg a 20. honvéd hadosztály csapatai új védelmi vonalaikat el nem foglalták.
Lakos György tartalékos őrmester egy alkalommal 6 főnyi járőr élén űzött el egy veszélyes orosz osztagot. Hasig érő hóban kihasználva a bozótos terep nyújtotta rejtőzési lehetőségeket, az oroszok közelébe kúsztak, majd hirtelen rájuk törtek. A rémült oroszok nem is vették észre az őket támadók kis létszámát, hanem megfutamodtak.
Ignátz János, a 12. huszárezred őrmestere egy járőrrel a Sztropkótól keletre fekvő Pataki községet visszaszerezte az oroszoktól, akik között váratlan támadása óriási rémületet keltett.
1915 márciusában a munkácsi 65. gyalogezred 10. századának vezetését a tisztek elvesztése után Kárpáti Lajos tiszthelyettes vette. Irányításával a század sorban verte vissza a vad orosz rohamokat. Mikor a szinte teljesen bekerített és harmadára fogyott zászlóalj parancsot kapott a visszavonulásra, Kárpáti megtudta, hogy Gruber Jenő hadnagy a közelben sebesülten egy szakadékba zuhant. Ekkor az éjszakai sötétben megkereste, hátára véve megmentette a magatehetetlen hadnagyot.
A 20. honvéd gyaloghadosztály Mezőlaborctól délnyugatra vívott harcai alatt Oláh Sándor őrmester járőrével lesbe állt. Egy előre lopakodó orosz századot fedezett föl, melyre alig néhány főnyi járőrével rajtaütött. Az oroszok szétugrottak és 96 emberük ijedtében megadta magát.
Egy orosz tömegtámadás visszaverése után a drótakadályok előtt számos halott orosz feküdt a pécsi 19. honvéd gyalogezred első zászlóalja előtt. Köztük azonban élők is voltak, akik óvatosan a drótokat vagdosták, hogy megkönnyítsék a következő orosz támadás sikerét. Csavajda István szakaszvezető azonban észrevette és bátran kiugrott a fedezékből és az ellenség heves tüzelése ellenére ezeket az oroszokat lelőtte, illetve behozta a magyar vonalra.
131
1915 január 23 – február 7.: a Kárpáti téli csata
Przemysl helyzetének rohamos romlása miatt a nagy kárpáti téli támadást három héttel később megismételték nagyrészt hasonló összetétellel és céllal. A támadás fő ereje ezúttal a Tersztyánszky vezette 2. hadsereg volt. Az eredmény hasonló. (Ezúttal még Csernovic sem volt.)
Eközben két német hadsereg, a 8. és a 10. februárban Kelet-Poroszország keleti szélén támadásba lendült. Augustównál február 22-én a németek 100 ezer fölötti orosz hadifoglyot ejtettek. Fő céljukat, Grodnot azonban nem sikerült elfoglalniuk.
Délen a Kárpátoknál ismét az oroszokon volt a sor. Március 20-tól április végéig ismét Bruszilov szorongatott. Még Bártfát is elfoglalták. (Ezekről a nehéz harcokról egy szeletet ismerhetünk meg Deseő – akkor már zászlóalj-parancsnok – naplójából, melyet Zemplén vármegye legészakibb részén Telepócnál élt át.)
Ezek a harcok, bár áprilisban már gyengült az orosz szorítás, valójában a Gorlicei (Görlitzi) áttörésig tartottak.
132
1915 február 27-től: újabb sikertelen kísérlet Przemysl felszabadítására
- ugyanakkor német győzelem északon Augustównál
Részletesebben lásd a Kárpáti téli csata leírásában
VI. 6. Telepóci csata
(1915. áprílis, Deseő Lajos hadinaplója alapján))
Láttuk, hogy az osztrák-magyar sereg 1915 telén kétszer is megpróbálta nagy erejű támadással felszabadítani az ostromlott przemysli erődrendszert. A Bruszilov vezetésével velük szemben álló oroszok a tél, a fagy, a magas hó segítségével azonban vissza tudták verni ezt a két nagy támadást.
Közben Bruszilov már támadási terveket készített a Kárpátok meghódítására, majd a Magyar Alföld elfoglalására:
„úgy terveztem a támadást a Kárpátokban, hogy összpontosítok négy hadtestet és legalább három-négy lovashadosztályt a Duklai-hágótól Baligródig húzódó arcvonalszakaszon Homonna irányába, hogy minél gyorsabban lejussak a Magyar Alföldre. Ez az irány kedvező volt a feladat szempontjából, mivel ez a legrövidebb, az utak is jobbak itt, a Kárpátok hegylánca is jóval hozzáférhetőbb és könnyebben leküzdhető, mint más pontjain. Azt terveztem továbbá, hogy ezzel egyidejűleg Turkán át Ungvár felé nyomul majd előre a 7. hadtest legalább egy lovashadosztállyal, és magára vonja az ellenséges erők egy részét, innen nyugatra pedig, a 3. hadsereg bal szárnya segít nekem erői egy részének előrevetésével. Tervemben az is szerepelt, hogy azok az egységek, amelyeket Turkától keletre hagytunk a határunkig húzódó szakaszon, Skole, Munkács, Dolina, Huszt, illetve Nadvorna, Delatyn, Máramarossziget irányába végrehajtott támadó akcióikkal támadást demonstrálnak ugyanebben az irányban. Ily módon a Kárpátok egész általunk elfoglalt részén az ellenség azt látta volna, hogy igyekszünk áthelyezni a hadszínteret délre, a Magyar Alföldre, és nehezen tudta volna meghatározni, hol tervezzük a fő csapást, következésképpen nem tudta volna, hova irányítsa tartalékait. Ilyen körülmények között szinte teljesen képtelen lett volna kivédeni csapásainkat, és eszébe sem juthatott volna Przemysl felmentése. Ennek érdekében azonban minél gyorsabban elő kellett készíteni támadásunkat, nehogy az ellenség kiragadja a kezdeményezést a kezünkből.
Miután Przemysl megadta magát 1915. március 22-én, azonnal könnyebb lett az oroszok helyzete a Kárpátokban és hamarosan támadtak is Ezekről a súlyos harcokról, melyet húsvéti kárpáti harcoknak is neveznek, illetve ezek egy „kis szeletéről” számol be a Galíciában már megsebesült Deseő százados, aki most már zászlóalj-parancsnok lett. Akkor megsebesült és csak hónapok után tért vissza a frontra. Most – 1915 áprilisában – itt harcol a Kárpátokban, pontosabban annak Keleti-Beszkideknek vagy Erdős-Kárpátoknak nevezett részén. Ezek a hegyek ma Szlovákia északkeleti sarkában, a lengyel és ukrán határ közelében találhatók. Egykor Zemplén vármegye északkeleti felső sarkát alkották. Lakossága vegyest: szlovák (akkor még tótoknak nevezték őket) és ukránok (akkor még ruszinoknak vagy ruténeknek nevezték őket).
Deseő 1915 áprilisában Telepócnál harcolt. Telepóc (szlovák neve Osadné) az utolsó falu, pár kilométer után már Lengyelország következik. Tőle délre Vendégi (Hostovice), majd Méhesfalva (Pcoliné) következett. Méhesfalva már ismerős nekünk: öt hónappal korábban, Szurmay altábornagy itt érte el első nagy sikerét, amikor egy merész támadással elfoglalta a falut és így a szinna-takcsányi oroszok hátába került. Az oroszok gyors visszavonulással menteték magukat. Az orosz vezetés azonban a méhesfalvai támadás után még Homonnáról is kivonta csapatait.
Most Deseő pár hetet töltött itt a Kárpátok télies tavaszában. Egy rendkívül véres rohamát idézzük, ahol öt perc alatt 470 emberéből 300 esett el. Deseő és zászlóalja a gorlicei áttörésig maradt itt. A gyors siker után bevagonirozták őket és mentek Lengyelországba a menekülő oroszok után.
Egy mellékelt térképen bemutatom Deseő 1915 áprilisi harcainak színhelyét. Deseő térképvázlatai alapján a Google Maps segítségével sikerült beazonosítanom ezt a helyet.
Április 22.
Ezt a dátumot és a mai napot nem felejtem el soha! Reggel 4-5 óra között felvettük a készültségi állást.
A kb. 1500 lépésnyi orosz állást 9 ütegnek – ebből egy saját és egy német 15 cm-es nehéz tarack – kellett megdolgoznia. Lőttek is, de az semmi se volt! Néha-néha esett egy lövés. Igen kevés lehetett a lőszer, amellett ágyúink elhasználva, úgy hogy vagy nagyon messze, vagy belénk találtak a lövéseik. Az orosz állásokban sehol egy találat! „Nem baj, a tartalékokat éri a hosszú lövés” – volt a válasz.
Az 1915 április 22-i roham színhelye
(a hátsó hegy orosz kézen volt, ahonnan a megfigyelőik irányíthatták az orosz ágyúk tüzét)
Félnyolckor érkezett meg a tíz km-re Felsőalmád (Vysna Jablonka) és Világ (Svetlice) közt levő német nehéz üteg figyelője, Hilm Spat porosz t. hadnagy és a kúpon levő figyelőből – ott volt a csoportparancsnok is – vezette tarackjai tüzét. Egy darabig én is fenn voltam a figyelőn. Végigsuhog felettünk az első német gránát: „Schuss lag tief” mondja be Spat a korrekciót. Jön a második lövés, hamar meg van a villa, a következő már az orosz állás közelében vágta magasra a hegy oldalát. Csakhogy a meredek oldalon hajszálpontosnak kell lenni a találatnak. hogy telitalálat legyen. Lőszere pedig a Hilm Spat ütegének is igen kevés lehetett, a vendégszereplésre nem valami sokat juttattak a németek. Telt az idő, múlt a délelőtt, de a hébe-hóba érkező gránátok alig érhettek el valami hatást. Azaz dehogy is nem: a sok bennünket érő nagyon lehűtötte a támadók hangulatát. Aggályaimra, hogy a tűz még nem tett az oroszokban semmi kárt – „dehogyisnem! be lehet oda sétálni már pálcával is, nincs az állásokban már senki se!” – volt a felelet. Mikor aztán féltizenegy körül két-három német gránát az orosz fedezékhez közel – esetleg egy-kettő csakugyan belécsapott, a figyelőjelentésre, hogy az orosz állás rohamérett, jött a hadosztálytól a telefonparancs: 11 órakor roham!
Órákat igazítani! Most 10 óra 30 perc. Pont 11 órakor roham – kaptuk a parancsot mi is. Kiegészítve azzal, hogy drótvágó olló nincs, ásóval kell elvágni az akadályokat.
Én is intézkedtem: „Órákat kézben tartani! 11 órakor az én vezényszavamra roham! Egyszerre az egész vonalon!
Dobogó szívvel néztem az órát. Az orosz akadályok teljesen épek, ha Isten csodájából el is érnők, azokon át egy lélek se mehet. De hát parancs! Ha ránéztem, alig haladt, ha nem néztem rá, szaladt az óramutató.
Pont 11 óra; Roham! Rajta! kiáltom a 8. század közepe előtt, az oroszokhoz vezető üres árok mellett, ahonnan végig láthattam a zászlóaljat.
Soha sem azelőtt, sem azután olyan látványt nem láttam, nem hallottam olyan pokoli tüzet!
Amint embereim felugorva átlépték a gerincet, fülsüketítő tűz zúdult ránk az orosz állásból, ahol ember ember mellett volt, géppuska talán minden száz lépésnyire. Ez volt a rohamérettség, így lehetett besétálni az állásokba !
A támadók, mint az eleresztett krumplis zsák, úgy hullottak el egymás mellett. Aki legtovább ért, nem jutott 50-60 lépésre a gerincen túl. Akkorra a ritkás erdő a földön fekvő sebesültekkel és halottakkal volt tele. Inkább halottakkal, mert aki sebesülve, földön fekve megmozdult, talán kötözni próbálta magát, az orosz géppuskák addig lőtték, míg nem mozgott tovább. Csak az menekült, akit szerencséje olyan vastag fa mögé vezetett, amely megvédte oldaltűz ellen is.
Beugrottam az oroszokhoz vivő üres árokba egy harántgát mögé. Próbáltam volna továbbvinni a rohamot. Azt hittem, hogy csak képzelődöm. Kiabálok, integetek, hogy előre! De egyik ember a kezére, másik a lábára mutat; mutatja, hogy sebesült. A legtöbb nem mutat semmit, csak fekszik mereven, mozdulatlanul: halott …
És mindez alig fél perc műve volt! Hogy milyen óriási volt a tűz, mutatta, hogy egyetlenegy ember se próbált meg visszafutni a gerinc mögé; még a földön kúszva se.
… Lehetetlen a támadás, lehetetlen kimozdulni is. Felmegyek a figyelőbe, jelenteni. Ott van a másik két zászlóaljparancsnok is, ugyanazt jelentik, mint én, a közős zászlóaljparancsnok azzal, hogy a nem sebesültek, sőt a támadásban részt nem vevő megszállás is demoralizálva van.
Erre aztán: ,,75 százalék veszteség, a támadás megakadt” – mire a hadosztály 15h-kor beszünteti a támadást: Visszavonulni a gerinc mögé! – Igen, jelentem, majd ha besötétedik!
… Este, amint besötétedett, hátrajöttek a megmaradt emberek; hátrahozták a sebesülteket is, akiket lehetett. Nem voltak sokan. Még a képzeltnél is nagyobb a veszteség: 72 %-os A zászlóalj létszáma a támadás előtt 486 fő volt, a támadás után pedig 137 fő. („És mindez alig fél perc műve volt!”)
(A telepóci támadás az akkor még divó, megfelelő tüzérségi előkészítés nélküli tömegtámadások tipikus példája volt. Hozzáteszem azonban, hogy nem így volt tervezve és elrendelve. A hadsereg-parancsnokság, és maga a szigorúságáról híres Terstyánszky rendelt el igen szigorú vizsgálatot a tüzérségi előkészítés hiánya folytán bekövetkezett rendkívüli veszteségek miatt. De az a rengeteg halottat nem támasztotta fel, bár mindenesetre hozzájárulhatott az addigi avult nézetek megváltozásához is. De e mellett egy másik hiba okozta a hiábavaló veszteségeket: nem hittek az elől vezető parancsnokok jelentéseinek. Messze hátul, dróton dirigáltak. Onnan rendelték el a végzetes rohamot. Tiszta arctámadással kergettek előre úgy mint előbb is nem tudom hány, most ismét három zászlóaljat. Ezek után abba is hagyták a sikertelen visszafoglalásikísérleteket, a 788-as pont az oroszok kezén maradt.)
A Placzkowicei harcok
(Közép-Lengyelország, 1915. május 18-22., Deseő Lajos hadinaplója alapján)
A Gorlicei áttörés után az orosz hadvezetés több melléktámadást intézett, hogy az áttörésből menekülő csapatait meg tudja állítani, újra tudja szervezni.
Egy ilyen már Lengyelország belsőbb területein indított ellentámadás sikeres kivédésében vett részt Deseő zászlóalj-parancsnok alig két héttel azután, hogy elhagyták véres áprilisi harcaik színterét a Kárpátokban Telepóc környékét.
A következő mellékelt térkép segít elhelyezni a Placzkowice falut, ahol ezek a harcok lezajlottak.
163
Az 1915 május 22. körüli Placzkowice melletti harcok helye Sandomierz-től nyugatra
Tehát Placzkowice a Visztulától nem messze nyugatra található. Ha Krakkó és Lublin között egyenest húzunk, valahol közepe tájt leljük meg.
De nézzük Deseő sorait 1915 májusának közepéről:
Május 19.
Ma már ütközetmenet. Minden olyan titokzatos. Szigorú fegyelmet kell tartani (hát máskor nem?) – talán csak meg van elől a front?
Óriási szokatlan hőség, szinte hihetetlen, hogy ma egy hete még tél volt, mikor otthagytuk Galíciát. Rossz homokos úton megyünk, óriási legelők, lapos hullámok között. Sehol egy fa, minden kopár pusztaság. Swienicánál repülőtelep mellett megyünk el, ilyet se láttunk még soha. Telepócon saját repülő talán nem is járt a fejünk felett.
A faluban hosszú pihenő. Minden század egy-egy kertben. Ki- osztják az ebédet, szokatlanul hosszú a pihenő. Közben 12 teherautó érkezik, azon megyünk tovább. Elsőnek Koszmovszky indul két századdal és a géppuskás osztaggal. De alig indultak el, egy pár autó máris elakadt a homokos úton. Egy félórával később mi is indultunk – gyalog. Egyik autót érjük utol a másik után. Nem az autó vitte az embereket, hanem az embereknek kellett tolni az autókat: nem nekik való a homokos út.
Május 21.
…
„Hirtelen erős harcizaj lobban fel a front felől. Ágyúössztüzek dobbannak a lövöldözésbe s nemsokára lárma, fegyverzaj hallik a faluból. Emberek sietnek hátrafelé, egyenként, majd kis csoportokban. Cselákok {a csehek egykori gúnyneve}, szétugrasztott csapatok. Meg se lehet őket állítani. csak tűnnek el a sötétben. Hogy mi van elől? Arra felelni senki sem akar. Később egy-egy lőszerkocsi, majd ágyú is siet hátra, izgalmat kelt a mi – részben harctéren még sose volt – embereink között. Vészt jósló feszültség, bizonyos, hogy nagy baj van elől!
Hirtelen előkerül Diósy: azonnal vezessem a két zászlóaljat a patak mentén Ulanowicére, ő előremegy oda a parancsokért. Olyan sötét van, hogy szinte tapogatni kell az utat, a fekete semmiben az ember a kezét sem látja meg. Útközben lódobogás – lengyel legionista járőr; tisztjük udvariasan meséli, hogy elől harc van, onnan jön, már visszaverték az oroszokat. Szinte kiérzett a szaván, hogy nem tudja, mi van elől.
Elérjük a falut, benézünk a házakba, de az ezredest nem találjuk sehol. És azt se tudom, hogy kihez, hova kell fordulni a parancsokért. A házakban mindenütt sötét, végre találunk egyet, ahol világosság szűrődik ki az ablakon. Éppen be akarok menni megkérdeni, hogy miféle parancsnokságok vannak a faluban, mikor Diósy – aki eltévedt a sötétben – végre előkerült. Egy félórával utánunk. talán éppen azért, mert lóháton volt.”
Ulanowicébe érkezve bemegyünk egy házba. „Egy közös ezredessel egy tagbaszakadt óriás fogad csillagnélküli csukaszürkében: Pilsudszky, a lengyel légió brigadirosa (a későbbi lengyel államfő, akinek például ma Budapesten is van szobra: az Apor püspök terén Budán). Az ezredes a brünni 8-asok parancsnoka. Tőle tudjuk meg, hogy amint besötétedett, az oroszok meglepőleg áttörték a placzkowicei erdőben (1-es a mellékelt térképen) a 8-asokat, elfoglalták azok állásait, talán foglyul ejtették az ezredet. Se róluk, sem az oroszokról semmi hír. Nekünk kell visszafoglalni az erdőt. Koszmovszky az 1. zászlóaljjal már este ellentámadásra indult jobbra tőlünk, ahol már előbb tört be az orosz.”
Diósy a 8-as állások visszafoglalására adott ki parancsot.
„A támadást még a szürkület beállta előtt rajtaütésszerű rohammal, tüzelés nélkül kell végrehajtani. Mindenki teljes erővel sokszor ismételje a Rajtát, hogy az oroszok magyar honvéd voltunkat felismerjék…”
Május 22.
Éjfél körül indultunk Ulanowicéről (2). A szokatlan sötétség miatt a 8-as ezredes maga akart felvezetni a falu feletti dombon levő tábori őrséhez, onnan a domb alatti majorhoz, amely előtt két zászlóaljunknak érintkezni kellett. Fel is mentünk Diósyval és Bothhal a dombra. De a 8-asok nem tudták megtalálni a majort, de még a tábori őrsüket se.
…
Hajnali 3·órakor indult meg a támadás. Átgázoltunk a Pokrzywiankán, a friss lábfürdő kivette az álmot mindenkiből, Alig haladok túl a patakon, a 8-asok ezredkürtöse üget utánam, és jelenti, hogy a 8-asok benn vannak az állásokban, csak fel kell őket váltani. Annál jobb, de annál jobban sietni kell, hogy még szürkületben érjünk oda.
… Amint 5. és 6. századaim már erősen világos szürkületben, de szerencsére a hajnali ködtől takarva, jó száz lépésre értek az erdőhöz. annak széléről hatalmas össztüzekkel fogadták őket az oroszok. Mert bíz nem felváltani kellett a 8-asokat az oroszok nemcsak az erdőn túli állásokat foglalták el, hanem az erdő innenső szélét is megszállották.
Az össztűz azonban – az orosz ilyenkor mindig és általában gyakran össztüzet ad, ami kézben tartja a csapatot – nem hozta zavarba századaimat. Hatalmas Rajtával megrohanták az oroszokat. És a nagy hangban kifejezett erő meghozta a sikert. „Jaj, de sokan jönnek!” kiáltotta egy orosz (ruténjeink megértik az orosz szót), pedig jó 4-5 lépés lehetett a hosszú vonalon széthúzódott embereim között! Az ellenség egy része rövid kézitusa után – legtöbb anélkül – megadta magát: a többi szaladt hátra az erdőbe, hátsó állásuk felé.
3h 30′ volt az idő. Olyan hirtelen játszódott le az egész, hogy nem is láttam belőle semmit. Mire a két hát közti mélyedésből felértem a fennsíkra, már az össztüzet hallottam s mindjárt a roham zaját. Én hátul előbb jól célzott lövéseket kaptam a délkeleti erdősarok felől. Mikor oldalt kitérve a fennsíkra mentem a századok után, már egy szakasznyi oroszt kísért hátra egy 6. századbeli emberem.
A századok az erdőszél elfoglalása után megállás nélkül folytatták a rohamot. Rohantak az erdőben visszafutó oroszok után, annyira velük együtt, hogy emiatt az erdő túlsó szélén a főállásban levő oroszok alig lőhettek rájuk. … Az egész harc alig tartott tíz percig, a felkelő nap sugarai már az elfoglalt állásban üdvözölték a két századot.
…
Déltájban hosszú muszka oszlop jelent meg az erdő előtt: Fisch hozott 350 oroszt! 25 főnyi szakaszával ejtette foglyul őket az orosz állások mögött! Puskástól hozta őket. Mesének is sok, de így volt. Az történt, hogy a 7. század – kb. 200 foglyot ejtve – egyes részeivel az elfoglalt állásokon túl is üldözte az oroszokat. Csatlakozott hozzájuk a 6. század jobbszárnyszakaszával Fisch is. A menekülő oroszokból minduntalan el-elmaradt egy-egy csoport, és Fisch győzelmi mámorában nem vette észre, hogy már az orosz (üres) főálláson túl az orosz ütegek vonaláig jutott. De amint az ágyúkat észreveszi, azt is látja, hogy egy nagy orosz csapat (tartalék lehetett) közeledik felé. Huszonöt emberével nem tehet mást, mint hogy visszafordul. De akkor nemsokára a 6. századunkkal szembenálló orosz vonal közvetlen háta mögött találja magát. Hirtelen azt se tudja, mit csináljon? De azt mondja egy mellette álló fiú: „Sebaj! voltam én ennél már rosszabbul is!” – és összeszedik magukat, okosabbat úgy se tehetnek, most már úgyis mindegy – hátulról meg- rohamozzák az oroszokat! Azok szertefutnak, az orosz vonal szétrebben – és így szedtek össze Fisch emberei és hoztak hozzánk 350 oroszt, többet, mint amennyi az egész zászlóaljunk! Igaza van a szabályzatnak!: kétes esetekben a merész elhatározás a jobb! Miközben Fisch ezt elbeszéli, elkezd – utólag! – vacogni a foga! Csak jó idő múlva jött magához, amikor már nyugodtan tekinthette át, hogy mit is csinált. Akkor kezdett imádkozni a bravúros stikli után. Én pedig részint jutalmul, részint mert amúgy is kell, tartalékul tartottam magamnál embereivel.
A győzelem az 5. századnak 35, a 6-nak 64, a 7-nek 75 fő veszteségébe került, ami összesen 174 fő, vagyis 36%.
Délután, mikor Osgyánt a hézag elzárására felvezettem, egy légionista hadnagy jött hozzám az összeköttetés felvételére. tarnówi tanár, Fiuméban is szolgált valamikor, egy kicsit tud magyarul is. Lelkes lengyel, szívből gyűlöli az oroszokat. Sebesen, sokat beszél, különösen hazája felszabadításáról. Éppen hozzánk ér egy pár lengyel paraszt, Placzkowicére valók. Elbújtak a harcok elől s most vissza akarnának menni, de Gera nem engedi. Tőlem kérik az engedélyt. A légionista hadarva mondja: „Nem engedni őket, kutyák ők mind!” Nagyon szigorú a saját véreivel is! Különben most is sok paraszt van a faluban, több megsebesült, elesett, – de a többi elbújt, nem hagyta ott az otthonát.”
2014 augusztusában Deseő háborús naplóját követve végigjártuk a 1915 nyarának közép-lengyelországi harcait. A legemlékezetesebb a placzkowicei harcok. Itt a Deseő vezette magyar katonák a későbbi hires lengyel elnök, Pilsudski vezette Lengyel Légió szomszédságában küzdöttek. A lengyelek itteni harcait a Konary csata őrizte meg: a lengyel állam emlékművet is állitott itt a Deseő naplójában szereplő helyen.
Pilsudski lengyel elnök vezette a Lengyel Légiót a Placzkowicei harcok
szomszédságában, Konaryban
Tanya, fent a placzkowicei erdő, amelynek elfoglalásáért folyt a harc és ahol a hősök tömegsírját megtaláltuk
Mikor az autóval ideértünk, megtaláltuk a Deseő térképvázlatában is szereplő tanyát. Odaérve a gazda előjött érdeklődni, mit keresünk. A térképvázlaton megmutattam neki a tanyáját és hogy körülbelül innen indultak 1915. május 22-én a magyar katonák a ma már csak egy-két háznyira visszafejlődött Placzkowice és a mellette levő erdőben levő oroszok ellen. A gazda kérdezte, hogy láttuk-e a lengyel emlékművet. Még nem, de pótoltuk. A gazda hirtelen ötlettel beültetett bennünket öreg kocsijába, aztán gyerünk neki a domboldalnak. Kisebb vizfolyásokon át, tehenek közt autóztunk fel az erdőig, majd ott még egy darabig, aztán gyalogoltunk egyet. Az erdő sűrűjében hirtelen észrevettünk egy kiemelkedő földkupacot, amely egy kisebb tömegsirt rejteget. Meglepett, meghatott, hogy mennyire gondozzák, virág volt, még mécses is égett. (Aztán később arra is gondoltam, hogy a helyiek azt hiszik, hogy a Lengyel Légió katonai nyugszanak itt. Pedig Deseő leirása alapján inkább magyar katonák lehetnek.)
A Placzkowicei harcokban elesett hősök tömegsírja (1915 május 22.)
román betörés, majd kiverésük – részletesebben
A román haditervek (előretörés Budapestig) és a négy román hadsereg elhelyezése a román betöréskor (1916 augusztus 27.)
1. A román támadás 1916. szeptember legelején indult. A támadáskor a román hadsereg durván félmilliós volt. A fegyverzet azonban gyenge, az utánpótlás, az utánpótlási vonalak (utak, vasúti hálózat, szállító eszközök) nagyon rossz minőségűek. A románok azonban gyors győzelemmel számoltak, méghozzá Magyarország irányában. Négy hadseregükből hármat a Budapest elfoglalását célul kitűző támadásba osztották be (1. román hadsereg Nagyszeben felé, a 2. az Olt középső folyása vidékén és a 4. Székelyföld felé nyomult). Csak egy román hadsereg volt a bolgár határokon. Ez a hadseregmegosztás a németek világháború eleji 1:7-es megosztására emlékeztet, amely aztán a Marne-i vereségükhöz vezetett.
A 3 román hadsereg együttes létszáma úgy 400 ezer volt. Velük szemben a pillanatok alatt innen-onnan összeállított 1. osztrák-magyar hadsereg védekezett. Miután létszáma csak 30 ezerre rúgott, a több mint tízszeres fölényben levő ellenséggel szemben csak védekezhetett. Hála azonban a kétéves háborús katonai tapasztalatoknak és annak, hogy a legénység zöme hazáját védő magyar volt, köztük sok székellyel, a védekezés nagyon erős és szívós volt. Sikerült lelassítani a román betörést. A hónap közepén a román támadás lelassulásához az is hozzájárult, hogy a románokat nagy vereségek érték a bolgár fronton és a román hadvezetés csapatokat vont el az ottani veszélyek elhárítására.
A román seregek legmélyebb behatolása (1916 szeptember közepe)
Az 1. osztrák-magyar hadsereg főparancsnoka Arz Artúr volt. Vagy Arthur Arz von Straussenburg. Ezt azért részletezem, mert Arz nemzetiségét sokat vitatták. Nagyszebeni születésű szász volt, aki azonban a világháború után magyar állampolgárságot választott, Budapesten a Fiumei úti temetőben temették el. Ő volt Conrad után, 1917 márciusától az osztrák-magyar haderő második vezérkari főnöke. A háború utolsó napjaiban pedig az osztrák-magyar haderő főparancsnokává is kinevezték. (Csóválom a fejem: a világháború legvégén a monarchia legfőbb közös tisztségviselői mind magyar állampolgárok voltak: a külügyminiszter ifjabb Andrássy Gyula, a flotta főparancsnoka Horthy Miklós és a hadseregé pedig Arz.)
1916. szeptember 15-ig, amikor a románok a bolgár fronton elszenvedett vereségek miatt leállították az erdélyi előrenyomulást, az 1. román hadsereg a Felek – Sellenberk – Nagyszeben – Szelistye vonalig, Hunyad vármegyében pedig Hátszegig jutott. A 2. hadsereg nagyvonalakban az Olt Felek és a Háromszék közti vonalát érte el. A később még fontos szerephez jutó Prezan tábornok vezette 4. hadsereg pedig Székelyföldet szállta meg.
A megszállás előtt a magyar kormányzat sürgős kiürítést rendelt el, majd a román megszállás brutalitásai tették 1916 szeptemberét oly emlékezetessé.
2. 1916. IX. 22 – X. 9.: románok kiverése Erdélyből
A román hadsereg lassú erdélyi előrenyomulása idején gyors szervezési munka folyt. Nemcsak az ellenálló 1. osztrák-magyar hadsereg kapott újabb egységeket – főleg az orosz frontról, hanem felállították Nagyszeben környékén a 3 német és 1 osztrák-magyar hadosztályból álló 9. hadsereget, amelynek élére a verduni kudarc miatt a német vezérkari főnökségből éppen akkor leváltott Falkenhayn tábornokot állították. (Így Falkenhaynnak lehetősége nyílott arra, hogy – sikeresen – bebizonyítsa, a verduni kudarc nemcsak az ő rossz vezetése miatt következett be.)
Falkenhayn keményen kihasználta a vele szemben álló 1. román hadsereg nagy gyengeségét, mégpedig azt, hogy utánpótlást egyedül csak a Vöröstoronyi szoroson keresztül kaphatott. A német hadsereg elit hadosztálya, az alpesi hegyivadászokból álló Alpenkorps a 9. hadsereghez tartozott. Ez a különleges képességű, kiképzésű seregrész ekkor és majd novemberben is keresztül tudott hatolni az úttalan magashegység jellegű Délnyugati Kárpátokon. (Ebben nagy segítségére volt a környéken birtokos híres vadászíró, Maderspach Viktor mint helyi ismeretekkel rendelkező kísérő.)
Az Alpenkorps 1916. szeptember 22. és 26. közt mászott át a hegységen és a Vöröstoronyi szorost délről zárta le. Falkenhayn támadása a 9. hadsereggel szeptember 26-án kezdődött: a nagyszebeni csata szeptember 26. és 29. között zajlott le.
A 2. román hadsereg támadást indított Fogarasról Nagyszeben irányában, hogy segítsen a szorongatott 1. román hadseregen. A támadást azonban visszaverték. Ekkor a 2. hadsereg újabb próbálkozásba kezdett. Ki akarta használni a 9. és az 1. osztrák-magyar sereg közti nagy űrt, ezért észak felé tört és Báránykút és Rukkor között beékelődött a központi hatalmak két hadserege közé. Ezt a támadást azonban szeptember 29-én a Réten – Szászhalom – Szentágota vonalon, tehát az erdélyi Hortobágy folyó völgyében megállították.
Szeptember 29-ére a Vöröstoronyi szoros déli kijáratának elzárása miatt utánpótlási és visszavonulási út nélkül maradt 1. román hadsereg is döntő vereséget szenvedett. Az egyes katonákra szétesett, óriási veszteségeket szenvedett sereg az őszi havasokon keresztül próbált délre menekülni.
A nagyszebeni csata győzedelmes befejezése után a 9. hadsereg az Olt völgyében keletre támadott a 2. román hadsereg ellen és az október 5-6-án lezajlott persányi csatában a Persányi hegységen áttörve kijutott a Barcaságba, amelyet a következő 3 napon (1916. október 7-9., brassói csata) elfoglalt. Brassó elfoglalásakor kemény utcai harcok folytak, melyek az I. világháborúban ritkán fordultak elő. Ezekben a harcokban magyarok, az 51. honvéd gyalogos hadosztály döntő szerepet játszott.
A megvert románok, akikhez a déli frontról is rossz hírek érkeztek, október 9-én befejezték Dél-Erdély kiürítését. Ezután a román front a Kárpátok havasaiban, szorosaiban egy hónapra megmerevedett.
A már szeptember tízedikén mérsékelt támadásba lendült 1. osztrák-magyar hadsereg kiszorította a visszavonuló 4. román hadsereget Erdélyből. A Keleti Kárpátokban azonban, például az Úz völgyi nehéz harcokban álló háborúvá alakult át a két hadsereg küzdelme.
A nagyszebeni csatát a többségében németekből álló 9. hadsereg nyerte meg. A csatában, majd különösen később Brassóban, Predeálnál a magyaroknak is nagy szerep jutott. Egy-két magyar nevet, esetet ezekből a harcokból is fel tudunk villantani.
1916. szeptember 10-én a Nagyszeben mellett például Ignátz János, a 12. huszárezred törzsőrmestere elesett feljebbvalói helyére lépve vezetett 66 huszárjával egy rendkivül sikeres rohamot.
Filep József 1916. szeptember 26-án, a nagyszebeni csata első napján a székesfehérvári 17-es honvédek 8. századának parancsnoka volt, akinek sikerült az első napi csata utáni éjszaka rendbe hozni az ezredet. Másnap reggel, mikor rájuk nehezedett a románok heves gyalogsági tűze, ellentámadásba ment át és elfoglalta a Buccata magaslatot.
1916. október 1-jén Tyll József, a nyíregyházi 14. huszárezred főhadnagya többek közt Nagysinkről is kiűzte véres utcai harcokban az ellenséget.
Magyar katonák a Déli-Kárpátokban félelmetes magas hegyi viharokat is átéltek.
1916. november 14-én például a vihar olyan nagy volt, hogy le kellett rendelni az 1. honvéd népfelkelő gyalogezred 6. századát a Nagy-Páring csúcs alatti egyik nyeregbe, mert különben megfagytak volna.
A Székelyföld szinte minden nevezetes hegye, határszorosa egy-egy hőstett színtere volt.
A 14. huszárezred 2. lövészszázadának szakaszvezetője, Csordás Mihály 1916. október 9-én szakaszával megmászta az 1700 méter magas csicsói Hargitát, ahol egy pihenőben levő román zászlóaljat fedezett föl. Századát be sem várva meglepték az ellenséget, akik nagyobb magyar egységtől tartva szétfutottak.
Borszéktől északkeletre 1916. november 7-én és 8-án a nyitrai 14. honvéd század rendkivül bátran harcolt: a túlerőben levő oroszokat hétszer verték vissza. Sőt, a végén elbizonytalanodott oroszokat egy erélyes rohammal visszavonulásra kényszerítették.
1916. november 12-13-án a Tölgyesi-szorosban a trencséni 15. honvéd gyalogezred fegyvertelen római katolikus lelkészüket, dr. Kárpáti Miksát követve vívtak ki hősies sikert.
Az Úz völgyében – mint ezt Deseő hadinaplójából is tudhatjuk – nagyon kemény küzdelem folyt. Deseőékkel egy időben volt itt a Pojana Uzului területén állásban a miskolci 10. honvéd gyalogezred. Már tíz napja harcoltak és létszámuk erősen lecsökkent. 1916. október 21-én hajnalban erős román támadás indul a 4 kilométeres frontszakaszon, amelynek visszaverésében a miskolciaknak nagyon fontos szerepük volt.
Négy nappal később, 1916. október 25-án Fenyves Ödön, a 39. honvéd tábori tüzérezred tartalékos zászlósa felderítő tiszti feladatot teljesített. Bár a románok felfedezték és tüzérségi tüzet zudítottak rá, Fenyves azonban nem menekült el, hanem nagyon fontos feladatát tovább teljesítette – hősi haláláig.
A Nemere-hegyek, a Nagysándor hegy a Székelyföld délkeleti sarkában található. Tőlük befelé nyugati irányban van Csíknek egy különálló, kis medencéje, a Kászon. E területeket sem kímélte meg a háború.
1916. október 20-án Sági István tiszthelyettes 21 huszárjával a Nemere hegyek magyar és román részének felderítésére indult. A román oldalon románokat talált. Nem elégedett meg a felfedezésükkel, hanem rátört a fedezékeikben mit sem sejtő románokra, akik fejvesztve elmenekültek.
1916 novemberének végén Kászonjakabfalva környékén helyezkedtek el a munkácsi 11. honvéd gyalogezred katonái. Viszonylagos nyugalom után hirtelen nagyerejű orosz támadás érte őket. Kiszorították a honvédeket – csak Lucák András tiszthelyettes századát nem. Ők ellenségtől körülvéve étlen, szomjan 48 órán át kitartottak állásaikban, miközben a 77 főből álló egységükből csak 23-an maradtak meg.
Hasonló hősies kitartásról tett tanúbizonyságot ugyanezekben a napokban a Nemira magaslatnál Krámer József, a pécsi 19. honvéd gyalogezred hadnagya 30 katonájával.
3. 1916. IX .1 – XI.: bolgár-dobrudzsai front
1912-13-ban két háború robbant ki a Balkánon. 1912-ben a bolgárok, szerbek és görögök együtt legyőzték az egykor hatalmas, de akkor már roskadozó török birodalmat. A győzelmi tortán, nevezetesen Macedónián azonban a győztesen összevesztek. 1913-ban a szerbek, törökök és görögök, akikhez a románok is csatlakoztak, szétverik Bulgáriát. Újabb győzedelmi torta, melyből most Románia Dél-Dobrudzsát kapja. (Meg is tartotta a II. világháború végéig, amikor ismét bolgár területté vált.) 1913 után azonban Bulgária csak, mint Németország szövetségese remélhette elvesztett területei visszaszerzését. Így lépett be a háborúba 1915 őszén az Antant ellen és tevékeny részese lett Szerbia szétverésének, amelytől például Macedóniát remélte visszaszerezni.
1916. augusztus 27-én, Románia hadba lépésekor a románok egy sereget, a harmadikat tartalékolták lenn a Duna mentén. A bolgároknak volt már egy frontvonaluk délen, a szaloniki front, így a románok ellen egy hadsereget, a Tosev tábornok vezette 3. bolgár hadsereget vetették harcba. A híres német hadvezérnek, Mackensennek, a gorlicei győzőnek is volt azonban egy hadserege, az 1. dunai hadsereg, amelyet német, osztrák-magyar, bolgár és török csapatokból állítottak össze.
A két hadseregparancsnok, Tosev és Mackensen szeptember 1-én indította el támadását a Dunától délre a nagy román kikötőváros Constanta irányában. Ostrom alá vették az akkor román Turtucaiát (ma Bulgáriában Tutrakan), melyet szeptember 6-án bevettek.
A román 3. hadsereg több sikertelen kísérletet tett az ellenség megállítására, például Szilisztránál. Remélték a felmentő Antant támadást délen a Szaloniki fronton, de a segítség elmaradt.
A helyzet súlyosbodása miatt szeptember 15-én leállították a román csapatok előrenyomulását Erdélyben, sőt csapatokat is elvontak. Így a románok ismét megkísérelték megállítani az ellenség előrenyomulását Dobrudzsában. Először sikert értek el: IX. 19-én a 3. bolgár hadsereg vereséget szenvedett az első Cobadini csatában és kénytelen volt megállni. Averescu román parancsnok tovább akarta fejleszteni a sikert, ezért Flamandánál nagy pontonhidat veretett, melyen át X. 1-3-án két román hadosztály kelt át a Dunán. Itt azonban elfogyott a románok szerencséje, mert nemcsak vereséget szenvedtek Mackensentől, hanem egy vihar szétrombolta a hajóhidat, így a visszavonulás súlyos vereséggé változott.
Magyar katonák Bulgáriában is harcoltak. Erről is beszámol a Katonahőseink elnevezésű nagyszerű gyűjtemény: „Mackensen hadseregéhez volt beosztva Bulgáriában, a Duna déli partján egy nagyobb osztrák és magyar hidász különítmény. Ehhez tartozott a pozsonyi 5. hidászzászlóalj 2. százada is, amelyben Ulreich Sándor őrmester is szolgált.
1916. október 7-én hajnalban a pozsonyi hidászszázadnak, – egy cseh legénységű hidászszázaddal és egy német népfelkelő századdal együtt -, az volt a feladata, hogy szabadítsa fel a dobrudzsai hadivállalkozás alkalmával a román-bolgár Al-Dunán rekedt dunai monitorokat. A hajók útja ugyanis el volt zárva aknákkal a belenai csatornánál a Belena község és Szisztov város között lévő bolgár-román szakaszon. Az aknák eltávolítása céljából előbb el kellett foglalniuk Gingingarella szigetet, amelyet román és francia csapatok tartottak megszállva.
Hajnalban indultak el útjukra Bersini bolgár szigetről a derék hidászok, az első pontonban Ulreich őrmester haladt szakasza felével. Az evezők villámgyorsan szelték a Duna habjait. Alighogy megszólaltak a bolgár szigetről a mi ágyúink, és már ontották a román lövegek is gránátesőjüket. Ulreich csónakjai körül hullottak a vízbe az ellenséges lövedékek s tíz-húsz méter magasra csapták föl a víztölcséreket, Ulreich őrmester és magyar hidászbajtársai mégis elszántan siklottak tova, s a szürkületben Gingingarella szigetén partot értek a német népfelkelő gyalogosokkal együtt.
A bátor hidászok a mocsaras parton elfogták a román őrszemeket és hatalmukba kerítették az ott beépített két hajóágyút. Ezután a vitéz hidászőrmester szakaszával és a szomszéd-szakasszal a nagy golyózáporban villámgyorsan megtámadta a szigetet védő románokat és franciákat. Támadása teljes sikerrel járt. A védőrséget szétverte, miközben 100 foglyot ejtett s nagy mennyiségű hadiszert zsákmányolt.
Alig hangzott el az elfoglalt szigeten az utolsó lövés, már jöttek két fekete hajón és ladikokban a tengerészek, fölszedték az aknákat s aztán örömrivalgás között vonultak el a kiszabadított dunai hajók, élükön az „Inn”-nel. A hajók fedélzetén felsorakozva a dunai tengerészek háromszoros hurrával köszöntették a felszabadító magyar hidászokat és német népfelkelőket, akik viszont forrón ünnepelték tengerész bajtársaikat s a diadalban oroszlánrészt szerzett hős Ulreich őrmestert.”
Az X. 19-én kezdődött második Cobadini csatában most már Tosev és Mackensen győzött a közben megjelent oroszok és a románok felett. X. 22-én Constantát foglalták el, majd Cernavodát. Ezután Dobrudzsában már csak orosz katonaság maradt, akik visszavonultak a Duna, Duna-Delta vonalig.
Közben Mackensen csapatait legnagyobb titokban a Duna melletti Svistovba szállíttatta át, hogy felkészüljenek a dunai átkelésre, majd Bukarest ostromára.
Havasalföld elfoglalása (1916 október – december)
4. 1916. XI. 10 – XII. 6.: havasalföldi (olténiai és munténiai) harcok Bukarest elfoglalásáig
1916. november 10-én ismét az Alpenkorps kezdte a támadást és a Vulkán-szorosnál átküzdötte magát a Délnyugati Kárpátok havasain.
(Maderspach Viktor ezúttal is soraikban vonult vagy inkább mászott. Egy másik híres katona, a II. világháborúban világhírűvé vált Erwin Rommel – ekkor még az elit Alpenkorps hadnagya – ekkor jelentkezett először feltűnő tettel, mikor csapatával elfoglalta az egyik csúcsot, a Vf. Lesuluit.)
A 9. hadsereg a Zsil völgyében Tirgu-Jiu-nál XI. 16-17-én legyőzte az ellenállást, majd 26-ára már mindenütt elérte a román síkságot és gyors léptekkel közeledett Bukarest felé.
November 23-án Mackensen Svistovnál átkelt a Dunán és délről nyomult Bukarest felé.
Bukarestet ekkor két irányból fenyegették: Mackensen délről, Falkenhayn pedig nyugatról. A román hadvezetés – a francia Berthelot tanácsára, aki a Párizs és a Marne-i csata csalóka analógiájára hivatkozott – az Arges folyónál ellentámadásba parancsolta csapatait Prezan tábornok vezetésével. Borzalmas vereség, rengeteg halott. A csata után a román hadsereg utánpótlás és készletek nélkül maradt. Elkezdte a szintén nagy veszteséggel járó visszavonulását Moldva felé. December 6-án Falkenhayn lovasai bevonultak Bukarestbe.
A román király, kormány, a vezetés szintén Moldvába, Iasi városába menekült.
A Moldvában aztán megtörtént a „csoda”: a Duna, a Szeret, a Tatros, Kárpátok vonalán megmerevedett a front. Pontosabban nem csoda történt, hanem a bevonuló orosz katonaság megállította a német és osztrák-magyar csapatok előrenyomulását. Alekszejev jóslata bevált: az oroszok frontvonala, így terheik lényegesen megnőttek. Most már nemcsak a Balti tengertől Bukovináig, hanem attól délre egészen a Fekete tengerig kellett tartaniuk a frontvonalat.
5. 1916. XII. közepe – 1917. XII. 9.: moldvai harcok.
Az Antant, az 1916/17 telén és tavaszán megmerevedett moldvai front idején nagytömegű hadianyagot szállított a román hadseregnek, melyet újjá szerveztek. Ismét 400 ezres volt a sereg, de most már sokkal erősebb, jobban szervezett, felfegyverzett volt, mint az előző évben. Mellettük 1 milliós orosz hadsereg is állomásozott a moldvai fronton. Ilyen erők ellen a központi hatalmak kénytelenek voltak egy egymilliós hadsereget ezen a fronton tartani.
1917 júliusának végén a románok sikert értek el Marasti-nál a Monarchia csapatai fölött, de az áttörést nem tudták hasznosítani az oroszok nagy Kerenszkij-offenzívájának összeomlása miatt.
Rövidesen Mackensen támadott Marasesti-nél, az osztrák-magyar hadsereg pedig az Ojtozi-szorosnál. Mindkét támadást azonban visszaverték.
1917. november 7-én Szenpétervárott sikerült a Lenin és Trockij vezette puccs (a mi fiatalságunk idején még Nagy Októberi Szocialista Forradalom volt Leningrádban): Oroszország kivált a háborúból. Az egyedül maradt Románia 1917. december 9-én fegyverszünetet kért Focsani-ban.
A Háromszék és az attól keletre eső Moldva között a Kárpátokban az Ojtozi-szoros vezet át. A szorosnál találjuk Sósmezőt, nem messze pedig délkeletre, már a moldvai oldalon egy hegyhátat, a Magura Casinuluit. Ezek a helyek azok közé tartoznak, ahol az I. világháborúban sok hősi magyar vér folyt.
A későbbi hires és mint erdélyi püspök is hőssé lett Márton Áron is harcolt a szintén nevezetes székelyudvarhelyi császári és királyi 82. gyalogezredhez. 1916. december 28-án a Sósmező mellett vívott csatában különös példaadó hősiességgel vett részt. Egy nappal később meg is sebesült.
A Magura Casinului különösen hiressé vált, ez az 1167 méteres magaslat a nevezetes székelyudvarhelyi 82. gyalogezred egyik legnagyobb hőstettének helye, ahol szinte egy évig harcoltak rendkivüli körülmények között.
Keleti front: A román front (szemelvények)
1916 nyarán Ausztria-Magyarország nagyon nehéz helyzetbe került. A keleti fonton a hadsereg a Bruszilov-offenzíva következtében az összeomlás szélére került. A lehetőséget kihasználó olaszok megindították a 6. isonzói csatát az ott lecsökkentett létszámú osztrák-magyar sereg ellen és összességébsan több mint egy éves kemény véres harcok után el tudták foglalni Doberdót és Görzöt. A nagy német támadás is kifulladt Verdunnél. A román vezetés is úgy érezte, itt a nagy lehetőség, ezért 1916. augusztus 27-én megtámadták a Monarchiát.
1916. augusztus végén és szeptember első felében alig volt ellenerő, de így is viszonylag lassan haladt előre a románok három Erdélybe küldött hadserege. A 4. román hadseregnek viszont sikerült elfoglalni a Székelyföld tekintélyes részét. Előrenyomulásukat borzalmak kísérték. A háború mindenütt és mindenkor szörnyű, de itt mintha egy lapáttal rátettek volna. A székelyek ma sem felejtik az akkor történteket.
Cseres Tibor – bár nem ott élt, de maga is székely, Gyergyóremetén született – a Vízaknai csaták című regényében vázlatszerűen sorolja fel a borzalmakat. Neki, a Hideg napok, az újvidéki magyar borzalmak kemény feltárójának megvolt az erkölcsi joga a mások szörnyűségeinek leírására. Néhány kiragadott példa:
„A román betörés hírére, már augusztus 27-ről 28-ára virradó éjszaka futótűzként elterjedvén, lázas menekülés indult meg a keleti és déli megyékből.
Mikor a támadás megkezdődött, az Erdélyben lévő mintegy ezerfőnyi csendőrrel együtt az összes fegyveresek létszáma nem volt több tízezernél.
Baróton meg akarták számolni, hány leányon, asszonyon tettek erőszakot. Húsznál szégyenkezve abbahagyták. Egy szomorú szemű, beteg gyermeklánykával magam is beszéltem. Nyolcéves. A leányka testvérei is hasonló sorsra jutottak. Előlem elrejtőztek. Apjok ijesztő dermedt közönnyel ül az udvaron egy fatönkön. Kérdezhetetlen
Apáca községben a feltört páncélszekrényt megtömték levágott libafejjel. A rornán lakosok házát megjelölték, onnan nem volt szabad rabolni.
Egy kereskedő házába be akartak törni a 64. román gyalog- ezred katonái. Szabó Mihály odaszólt: Hiszen nyitva a nagykapu! Főbe lőtték. A katonai szeszélynek falvanként estek áldozatul nők és férfiak egyaránt. A nemi erőszak és a rablás alkalmával.
Magyarhermányban megégettek egy pásztorfiút, mert nem tudta elárulni a magyar csapatok helyzetét.
Barótról Miklósfalvára menekült egy Dávid Ilona nevű huszonegy éves szép leány és harminckilenc éves bátyja. A férfit lefogták a román katonák, s a leányt megtámadták. A leány szégyenében kútba ugrott. Bátyjával együtt temették el.
Hodgya községben Vajda Zsuzsa és Rebi otthon maradtak apjukkal, a nyugalmazott főjegyzővel. A leányokat ellenkezésük küzdelmében lelőtték. Az apát is agyonverték. A három halottra rágyújtották a házat.”
Dr. Deseő Lajos, akitől 1915 májusának végén Közép-Lengyelországban váltunk el, 1916 szeptemberének elején Erdélyben tartózkodik. Most már alezredes, akire később egy ezred vezetése vár:
Október 14. Megkaptuk a málhásállatokat, elkészültek a málhanyergek, átszereltük a vonatot. A málháslovak főzőládákat hoznak a mozgókonyha helyett, hátukon hozzák a lőszert és a legszükségesebb poggyászokat. Indulunk a határon át az Úz menti Darmanestibe; felváltjuk az 1. lovashadosztályt, amely mostanig előttünk üldözte az oláhokat s ma már a határmagaslatokat foglalja el.
Elővéd a mi ezredünk. Rossz, szerpentin nélküli úton kapaszkodunk a meredek hegyen, fel a vízválasztóra, amelyen messze túl van a határ. A hágóról csodálatos a kép! Csak most tudjuk, hogy milyen szép Erdély, most amikor majd elvesztettük. Messze délen kéklenek Tusnádnál a Szent Anna tavat övező hegyek, nyugaton a Hargita zárja le a szemhatárt. Körülöttünk csupa illatos fenyő, közbe buja zsíros havasi legelők.
Délben Aklos csárdához érkezünk. Jókora völgy tágulat van itt, amelyből a harántvölgyekbe ágazik az út. A Sajhavasa lábánál tábort ütünk és ebédelünk. Az oláhok innen 8 km-re a határon, az Úzvölgyi vámház (Vama Uzului] előtt állanak.
Éjjelre előbbre mentünk az Úzvölgy 762-höz. A völgy az Akloson túl teljesen összeszorul, festői áttörést alkot a határvonulat legmagasabb gerincein. A falmeredek sziklafalak közt csak épp hogy elfér az Úz, tajtékozva zuhog az útját álló sziklafalakon. Alig lehet járni, inkább bukdácsolni kell a rossz úton, amely a vízesésként dübörgő Úz egyik oldaláról a másikra kanyarog. A hidak fel vannak égetve, valóságos életveszedelem átaljutni a vízen; néhol órákig tart, míg a zászlóalj a sötétben a túlpartra jut. Alig látni, hogy hol vagyunk, mikor a 28 km-es nehéz út után elérjük a 762-es éjjelezési helyet, és a vízparti bokrok alatt lepihenünk.
Október 15. Indulás Darmanestibe, oláh földre!
A hidak mind fel vannak égetve, roppant lassú a menet, zergemódra kell át- ugrálni a vízből kiálló sziklák tetején. Egy útmenti bódén, amelyen oláh dandár cégére díszlik az elmaradhatatlan „Romania Mare” mellett, feleletül egy krétával odakanyarított huszáros káromkodás! Csak két szó, amit nem bír el a papír, de harsogó kacagásra bírja az előtte elvonuló ezredet.
Az Úzvölgyi vámhivatal (Zollamt) körül kitágul a völgy, jókora lapály terül el a hegyek között; nagy fűrésztelep körül néhány ház, deszkabódék, raktárépületek.
Délelőtt 11 órakor a Kőkertnél a főcsapat élével magam is átlépem az oláh határt. Éppen lövések esnek elől.
Rekkenő hőség van, a szűk völgyben megszorul a forró levegő, a bakák eltikkadva ülnek le a Kőkerti határgerinc útszéli fái alá. Én magam előttük már oláh területen pihenek.
Délben előrehajt egy tarackütegünk, éppen mikor az oláh ágyúk is lőni kezdenek. Még sem járőrök állják el előttünk az utat! A Kőkerten túl egy jó kilométernyire Vama Uzuluinál (oláh vámház) (hát nem érdekes: a magyar oldalon Zollamt van,a románoknál pedig a magyar vám szóból származó Vama) az Úz balra fordul, útját állja egy velünk szembenálló keresztgerinc, a 910 méteres erdős háta, melyről az oláhok messze beláthatják az Úzvölgy magyar területét. Valahol ott van az ellenséges vonal. Tarackjaink vissza is jönnek a Kőkert mögé.
Október 16. Már korán reggel erős az ágyúzás, a támadás megakadt.
Én magam az oláh vámháznál kibicelek, hátha megtudok valamit?
A körülöttünk levő hegyek legtöbbje ezer méteren felül emelkedik. Legmagasabb az 1653 méteres Nemere, erről kapta nevét az éles északkeleti szél, amely Erdélybe viszi a hideget. A szűk völgyben mintha kalitkába volnánk zárva a hegyóriások között. Bészler, amint megkapja a parancsot, hogy az előttünk meredő 910-re kell támadnia, úgy néz fel rá, mint aki maga se hiszi, hogy jól hallott valamit, hitetlenül méri szemével a tetőt.
171
Az 1916 októberi Uz völgyi harcok színhelye
8 és 9 óra között az oláhok ellentámadással visszaszorították a 910 lábánál az Úz mellett álló 3. és 4. századot; az 1229 felé az 1. század ellen a 670 felől nyomulnak elő. Azért ment oda az én 9. századom.
… „Az áttörésről azt hallom, hogy az oláhok, akiknek telefonistái jobbára magyarok, állítólag hézagelzárás iránti telefonálásokból szereztek a hézagról tudomást, lehallgatták a beszélgetést. Azt is hallom, hogy a becsúszott oláhok egy segélyhelyünkre találva, agyonverték az ott talált sebesülteket, csak egy altiszt menekült meg, aki tudott valamit oláhul, és míg könyörgött, hogy ne bántsák, a Strohoffer ellentámadása odaért.”
(Úgy látszik, a román katonaságnak ez a brutális viselkedése általános volt. Igaz, találkozunk szép ellenpéldával is, de a sebesülték lemészárlása többször előfordult. Majd hasonló eset Maderspach leírásában is előfordul. És egy másik példa 1919 augusztusában Hatvanról. Ott találtam egy emlékkövet a következő szöveggel:
„Itt nyugszanak annak a 49 kórházban ápolt sebesült magyar katonának hamvai, akiket a román királyi hadsereg tisztjeinek parancsára 1919 augusztus 3-án a Csányi-Jászberényi út elágazásánál gyilkoltak meg. Továbbá Elefánt József és Oláh János hatvani lakosok, akik politikai megtorlásnak estek áldozatul 1919 augusztus 14-én.”
Persze az ilyen viselkedés kiváltja a szemet szemért bosszú gondolatát – és aztán ez megy oda-vissza mint már láttuk például Szerbiában a komitácsik ellen.
Erre a kegyetlen háborúra jó példát nyújt Maderspach – akivel még találkozni fogunk – leírása a románok elleni harc során:
„A visszavonuló román ellenség elszállította a sebesülteket. De nem mind.
Csak a saját embereit. A fogságba esett magyarok és németek mind meggyilkolva hevertek a hallban.
Mialatt borzadva szemléltem ezt a rettenetes látványt, a német katonáknak felolvasták a napiparancsot:
„A sebesültek meggyilkolása miatt ezentúl nem szabad több foglyot ejteni!”
Ez volt az irtóháború bejelentése.”)
Tehát megmerevedett a front. A románok országuk akkori határán – nyilván lélektani kényszerből is – megálltak és ezután keményen harcoltak. Hiába parancsolta Fabini altábornagy a pár kilométerre eső Darmanesti elfoglalását, itt bizony közel másfél évre megállt a front – igaz, az oroszok segítségével.
Az elkövetkező hat nap alatt igen kemény harcokban sikerült Deseő zászlóaljának elfoglalni a Poiana Uzului nevű helységet (Ma már nincs meg, helyén tavat duzzasztottak.). Ezután azonban véres román ellentámadás következik; a magyarok visszaszurulnak a Vámházig.
Október 28-án délután 16 órára van befejezve a felváltás. Hátramehetek az Úzvölgyi Zollamthoz, ahol mostanra az én alaposan megfogyott zászlóaljam is gyülekezett. A Zollamtnál két hét alatt már tekintélyes deszkaváros keletkezett; nagy barakkok sorakoznak a fűrésztelep melletti oldalvölgyek laposain, A hadosztálytartalék a völgykatlan keleti végében, a Magyaros patak völgyében van elhelyezve barakkokban és deszkaernyők alatt. Én is egy deszkabódéban találtam helyet.
Először is a létszámrendezéshez fogok. Veszteségeim: az október 12-i létszám 612 fő, 401 puska volt. Mindez október 28-án: 351 és 184. Azaz a 13 napi harc során az összes veszteség 261 fő. A zászlóalj a két heti harcok alatt élelmezési létszámának 46, puskáinak 59 százalékát és 27-én a malomnál, az oláhok utolsó támadásánál mindkét géppuskáját vesztette el; ezenkívül két tisztet.
A románok 1916-os betörése és kiverése idején egy másik harcos szemtanú a küzdött Erdély felszabadításáért. Az Úz völgyétől körülbelül 300 kilométerre nyugatra a Déli Kárpátokba, a Retyezát és a Szebeni havasok világába jutottunk, ahol Maderspach Viktor folytatott guerilla harcot az „oláh betörők” ellen.
Maderspach Viktor az 1849-ben oly tragikus magyar sorsot megért Maderspachok családjába tartozott. Gazdag földbirtokos, de egyben a legnagyobb magyar vadászok egyike is. Sőt, a legnagyobb magyar vadászírókhoz tartozik, aki a Retyezát és környékén átélt vadászkalandjai megörökítésével, például Havasi vadászataim című könyvével vált Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Nadler Herbert és Bársony István társává.
Ugyanakkor azonban Maderspach Viktor igen kemény katona, huszártiszt, aki megírta a románok elleni harcokban szerzett emlékeit. Mint a Zsil völgyi román betörés színhelyének tökéletes ismerője, aki anyanyelvi szinten beszélt románul, guerilla harcra jelentkezett katonai főnökeinél. Megkapta a megbízatást, sőt a románok elleni német támadásnál odakölcsönözték, hogy helyi ismereteivel segítse a németeket. Így még az 1916 augusztusában – a verduni kudarcért – idehelyezett egykori német katonai főparancsnok, Falkenhayn közvetlen munkatársa is lesz.
Maderspach a németek erdélyi szereplésével kapcsolatban leírta azt, amelyet akkor sokan, de még most is visszaemlékezve felróvunk:
A németek „látása egyrészt kellemes érzéseket keltett keblemben, mert jövetelükkel tetemesen megnövelték győzelmünk esélyeit, másrészt azonban bizonyos keserűséget éreztem. Minek jönnek szövetségeseink ide, amikor sokkal kevesebb fáradsággal felválthatták volna az olasz harctereken küzdő földijeinket? Sokkal szívesebben láttam volna itt a magyarokat; a megtámadott haza délkeleti határain mindenekelőtt ők volnának a helyükön. Kormányunknak már csak presztízs okából sem lett volna szabad tűrnie, hogy ebben a felszabadító és megtorló hadjáratban mások vegyenek részt, mint magyarok. Minek azt a sok német lovasságot ideküldeni, mert ilyent is láttam, amikor aránytalanul jobban lovasított és edzettebb huszárjaink a lövészárkokban pusztulnak, s az értékes lóanyag kellő ápolás híján az arcvonal mögött sorvad, tetvesedik el és rühösödik?”
A románok Erdélyből való kiűzésének nyitánya a nagyszebeni csata volt. Annak pedig fontos eleme, hogy a bajor hegyi vadászok átkeltek a Kárpátokon és a Vöröstoronyi-szorost alulról, tehát a Havasalföld (Muntenia) felől zárták el, hogy így hátba támadják a román sereget, illetve ne engedjék arra elmenekülni.
172
Magyar gerillák a Retyezátban és környékén 1916 őszén a román megszálláskor
Maderspach Viktor átvezette a bajorokat a Szebeni havasokon, hogy elzárják a román visszavonulás útját
A bajor seregrésznek a Szebeni hegységen való átvezetésére Maderspach Viktor kapott utasítást. Ezzel a paranccsal utazott Déváról Petrillára.
„Sötét, meleg őszi éjszaka volt, midőn Petrillán az őrnagynál jelentkeztem. Igen alacsony termetű, vörös hajú ember volt. Ezt azonban csak másnap állapíthattam meg, mert akkor, amikor vele először léptem érintkezésbe, csupán ő világított villanylámpásával az arcomba, míg maga teljesen sötétben maradt.
A parancs igen rövid volt: vezessem a legrövidebb úton a Vöröstoronyi-szoroshoz.
– Mikor?
– Azonnal indulunk.
Csak egy csésze, szaharinnal megédesített, „feketével” kínált meg. Ezen förtelmes italt szándékosan jelölöm meg azzal a szóval, mely a színét árulja el, mert ebben a kotyvalékban kávénak nyoma sem volt.
Azonnal indultunk.
Sokszor mentem a Csimpa völgyén felfelé. Rendesen tavaszkor, amikor a Lotruba siketfajdvadászatra indultam. Akkor is mindig éjjel meneteltem. Részben azért, hogy mások ne tudják meg, hol lövöm azt a sok fajdkakast, melyekért Petrozsény környékének kocavadászai annyira irigyeltek. Részben azért, mert ilyenkor vadászterületemet önkényesen tágítottam ki keleti irányban, ami az ügy természeténél fogva bizonyos diszkréciót tett kívánatossá.
De akkoriban gyorsabban haladtam. Petrillából kiindulva hat óra alatt elértem a Lotru völgyét.
A bajorokat estétől reggelig alig lehetett a Poiana Muierig vezetni, ami háromórai vadászgyaloglásnak felelt meg.
Az igaz, hogy azok az emberek egész nap meneteltek. Alig bírták fáradt testüket vonszolni. De a parancsnok nem tágított. Embereit pihenés nélküli menetelésre serkentette. Aki nem bírta tovább, az elmaradt. Ó maga jó példát mutatott. Lován felváltva egy-egy fáradt közlegény lovagolt. Az őrnagy botra támaszkodva vonszolta fáradt testét. Mikor reggel megláttam, az arca a fáradságtól hamuszürke volt, őszbe forduló vörös haját a csurgó izzadtság tapasztotta a homlokához. De azért, ha lassan is, haladtunk, haladtunk.”
…
Huszonnégy órája, hogy elindultunk Petrozsényból. Nem törhetek többé előre, hogy a lassan haladó németek megérkezéséig embereimmel együtt alhassam kissé. A sötétségben megszakadna a köztem és a csapat közötti összeköttetés. A lassú cammogás fárasztó és idegölő. Érzem, hogy menet közben elalszom néha. De most maga az őrnagy rendel hosszabb pihenőt.
Nyílt havastetőn vagyunk. Rögtön elalszom.
De azért a nagyszebeni csata ágyúdörgése, melyet egész délután hallottunk, még álmaimban is ott cseng a fülemben.
Szürkület beállta előtt – ébresztő. Most már a szoros közvetlen közelében vagyunk.
A német parancsnok át tudja tekinteni a terep et. További kalauzolás felesleges. Megköszöni tevékenységemet, s arra utasít, hogy térjek vissza Petrozsényba.
Maderspach guerilla, felderítő tevékenységének másik színtere a Retyezát hegység volt:
„Azt a parancsot kapom, hogy az oláhokat, ha lehetséges, az Oszlia gerincről űzzem el.
A különítmény legjobb embereit veszem magam mellé. A hosszú őszi éj sötétjében megmásszuk a hegyet. Az ellenség az ott már elkészített állásokat elhagyta. Csak egy senyvedő tüzet találunk, hol az édes gesztenyeillat elárulja azt, hogy a Tizmána körüli erdőknek ezt a nemes gyümölcsét vacsorára itt elfogyasztották, mielőtt a több meleget és kényelmet nyújtó „Sztina-Stirbu” felé visszavonultak volna. A borókabokor ágacskáiból rakott tűz parazsa a hamu alatt 24 óráig is pislog.
A virradatot a tetőn vártuk meg. A táborban elfogyasztott reggeli puliszka után gondtalan kényelemben visszatérő oláhokat meleg fogadtatásban részesítettük. A telefonon, melyet a derék járőr időközben újonnan elfoglalt állásunkig előrehozott, a vér nélküli foglalást jelentem.
De minden, a Retyezát hegységben töltött nap nem végződött ilyen kedélyesen és sikeresen. A nagy túlerőben támadó ellenség a berhinai csendőrlaktanyáig is előre tudott időnként hatolni. Egy éjszaka a harc kézigránátokkal vívott kézitusává fajult el. A támadást ugyan sikerült visszaverni, de nekem tizennyolc súlyosan sebesült emberemnek elszállításáról kellett gondoskodnom. Volt közöttük olyan, aki kegyelemlövésért könyörgött. Cseppet sem csodálkoztam. Azokat a kínokat, amelyeket az emberháton elszállított szerencsétleneknek tizenöt óra hosszat kellett elszenvedniük, az ember el sem képzelhette. A hegyi ösvények oly meredekek, kövesek és szűkek, hogy még hordágyat sem lehetett használni. Szegény kis hadapródom, a tejképű Szabó László, öszvéremen lovagolt. Csak mereven tudott előre nézni, mert fejét egy súlyos természetű nyaklövés miatt egyáltalán nem bírta mozgatni. Félek, hogy ez utolsó lovaglása volt. Azóta semmit sem hallottam róla.
Ezekben a harcokban a csendőrőrsök mellé kivezényelt öreg népfelkelők teljesítményeire csak a legnagyobb elismeréssel és bámulattal bírok visszaemlékezni. Egy galambősz öreg csongrádi magyart helyeztünk örök nyugalomra a Stanuletye eget ostromló sziklafalai alatt, aki két, a becsület mezején hősi halált halt fiát követte a sírba.”
Ugrás az elejére